Csak semmi finomkodás! – Csernus doktor rendelt a Bessenyeiben

Idén megjelent, legújabb könyvének, az “Egy életed van!” nyomán társalgott a neves pszichiáter a közönséggel. Nem, itt nem lehet nyugton ülve hallgatni az “igét”, Csernus kimegy a nézők közé, a kezükbe nyomja a mobil mikrofont és kérdezi őket. És elemez. Talán ez a felrázó stílus is közrejátszik abban, hogy az ember, a nézőtéren ülve kénytelen szembesülni saját magával. Kénytelen, ez nem egy kellemes szó, mert mint ahogyan a pszichiáter is mondta tegnap, saját hiányosságainkról és negatív érzelmeinkről nem igen beszélünk sem magunknak, sem másoknak, a megérzéseinket pedig “kinyírjuk”.
Véleménye szerint kétféle felnőtt élet létezik: az egyik a felnőtt élet, a másik a felnőttnek látszó élet. Szerinte az emberek mindössze 10 százaléka él felnőtt életet, a többiek a látszatban tengődnek. És hogy mi a különbség a kettő között? A felnőtt békében oldja meg a kríziseket, konfliktusokat, a felnőttnek látszó ordibál, kikéri magának, megsértődik. Előbbi felelősséget vállal, utóbbi nem, pedig szerinte “köszönjék szépen meg maguknak, hogy abban a helyzetben vannak, amiben”. Fontos alappillére a felnőttségnek, hogy érzelmileg váljunk felnőttekké. Azt hisszük, a felnőtté válás az anyagi javak megszerzését, az egzisztenciát jelenti, pedig nem.
A pszichiáter sokat beszélt a családról is, mint mintáról. A gyerekek másolnak. És mit látnak? Boldog látszatcsaládot, majd amikor hazamennek, akkor a szülők ordibálnak, csúnyán beszélnek, tehát köszönő viszonyban sincs gyakran az, amit kifelé mutatnak, azzal, mint ami a 4 fal között történik. Ennek köszönhetően a gyerek hamar rájön, hogy elég a “szövegelés”, a dumát nem kell, hogy tett kövesse, vagy döntés. Így aztán a gyermek sem akar majd felnőni, és az ördögi kör sosem ér véget. A párkapcsolatokat tekintve egyébként sokan tengődnek abban a hitben – véleménye szerint – hogy a biztonság a legfontosabb. Ez hülyeség, mondja a pszichiáter. A biztonság nem jelent boldogságot! És lévén, hogy átlagosan 27 ezer napot élünk csak, egyetlen egyet sem érdemes elpazarolni belőle…
Szó esett a “kell”-ről is, ami behálózza életünket. Ha valamire azt mondjuk, ezt kell tennem, az sose szívből jön, a kellből muszáj lesz, a muszájból görcsösség, és kudarcok.
Csernus doktor szerint, ha a tükör előtt mantrázzuk magunknak, hogy boldogok vagyunk, szerelmesek vagyunk, stb, de ezeket nem követi azonnali ösztönös mosoly, akkor az egész mese habbal csupán.
“Előadásának” végén természetesen megállapította, hogy kevés, felnőttként élőt lát a nézőtéren, de kérjünk segítséget, nem szégyen! Az autónkat is elvisszük szervízbe, ha gond van, a fogorvoshoz is elmegyünk, ha fáj a fogunk. Ha fáj a lelkünk, tegyünk ugyanígy – kérjünk segítséget!
A filmrészletek, a közönség bevonása egy szarkasztikus humorral átitatott, ámde elgondolkodtató estét okozott – nekünk legalábbis.
Aztán hazajöttünk a tükör elé, hogy megfigyeljük, mosolygunk e, amikor azt jelentjük ki, boldogok vagyunk…