A nagy társadalom átalakító magányossága – 2. fejezet

Valamikor a középkorban a gazdag emberek különlegesen díszített ruhákban jártak, fitogtatva a gazdagságukat. Manapság az uborkafára kapaszkodott percemberek ilyen gúnyát nem ölthetnek, de van más helyette. Persze, hogy persze, az első napon, a választási győzelem után,  ahogy bemegy a polgármesteri hivatalba Eduárd örömtől elfúló hangon bezsebeli az előre köszönők mosolyát. Megáll egyik-másik híve mellett, parolázik, biztat mindenkit, hogy most már jobb lesz, győztünk… És akkor beindul az örömködő borzongás: kirúghatok embereket, megalázhatok bárkit…Végre megtanulják, hogy ki vagyok én és mától nem nézhetnek át felettem… Ez az új gúnyám, a szép, a mindenki által megcsodált gúnyám. És az ötleteim…na azokat pláne mindenki dicséri. Így legelnek juhok a belvárosban és külügyi referenst alkalmazok… Nagyköveteket hívok ebédre vagy csak látogatásra, elvégre az én kis államomban erre is szükség van, hogy lássák, mekkora formátumú polgármestere van a városnak.

Ezek mellett van egy komolyan veendő feladatom:  fent kell tartani a gyűlöletet és ahhoz meg értek, ugyebár. A hívek, az istenadta hívek várják a beszédeimet, a szemfényvesztő szeánszokat, amikor lassú , már-már erőltetett behízelgő stílusban beszélek sokat, de keveset mondok. Én is élvezem a hangomat hallani és a hívek is.

 

olvasónk