A valóban „érintetlen” nőknek sem adtak esélyt a középkori szüzességi tesztek

Helyezne piócát a szeméremajkaira az esküvője előtti napon, csak azért, hogy a leendő férje meg ne tudja, hogy már nem szűz? Nem kockáztatunk nagyot, ha kijelentjük, a nőolvasóknak szóló kérdésre a válasz közel 100 százalékban „nem” lenne. De vajon hogyan válaszoltak volna a jó pár évszázaddal ezelőtt élt menyasszonyok? A középkorban a legtöbben alighanem igennel, ebben az időszakban a keresztények körében ugyanis kirívó bűnnek számított, ha egy nő már házasság előtt szexuális kapcsolatot létesített valakivel. De mit lehetett tenni, ha a menyasszony idő előtt elvesztette a szüzességét, azt azonban nem szerette volna, ha ezt férje is megtudja?

Hiányzó szűzhártya

A női hűség elvárásának biológiai-evolúciós alapjai vannak, az apa szempontjából ugyanis kulcsfontosságú annak biztosítása, hogy génjei tovább öröklődjenek, az asszonyi hűtlenség pedig ennek komoly gátja lehet – az apa kiléte ilyen esetben megkérdőjeleződik. A patriarchális társadalmi berendezkedés – a középkori Nyugat-Európában pedig kétségkívül ez a társadalomszervezési forma volt kizárólagosan jelen –, amelyben a nőket gyakorta kvázi tulajdonként kezelik, ráerősít a női hűtlenség tilalmára.

A középkorban emellett a házasság keresztény felfogása, az intézmény szentségének doktrínája, valamint a Szűz Mária-kultusz is hozzájárult ahhoz, hogy a menyasszonnyal szembeni elvárás lett a szexuális előélet nélkül történő házasságkötés.

A nők szüzességét különféle módszerekkel ellenőrizték. A szüzességi tesztek gyakorta bukkantak fel orvosi értekezésekben, de más, a közép- és kora újkorban keletkezett művekben is időről időre olvashatók voltak.

Mint arra a témának egy egész könyvet szentelő Kathleen Coyne Kelly Performing Virginity and Testing Chastity in the Middle Ages művében rámutat, a középkorban a kiműveltebb emberek úgy gondolták, a szüzességről leginkább a méh állapota, és nem a szűzhártya intaktsága vagy annak hiánya árulkodik.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az orvosi értelemben kevésbé pallérozott férfiak utóbbi állapotát ne tartották volna a szüzesség fontos indikátorának. Nem mindenki volt ugyanis tisztában azzal, hogy annak ellenére hiányozhatott valakinek a szűzhártyája, hogy még nem közösült senkivel vaginálisan, az aktus közbeni vérzést pedig akár a menstruáció is okozhatta (azzal azonban megfelelő anatómiai ismeretek híján kevesen voltak tisztában, hogy a menstruáció intenzívebb és erősebb vérzéssel jár a szűzhártya átrepedésénél).

Ha az ifjú (vagy nem annyira ifjú) férj vérzést észlelt az első aktus közben, azt legtöbbször az érintetlenség jeleként fogta fel, így a „tisztátalan”, de okos menyasszony az esküvő időpontjának menstruációja idejére való időzítésével átverhette a férjet.

Csillogó vizelet és megszelídített vadállatok

Léteztek persze más hiedelmekre épülő módszerek is a szüzesség megállapításával kapcsolatban. A Pszeudo-Albertus Magnus által írt De secretis mulierum szerint, ha egy férfi a hímvesszőjére irányuló fájdalom nélkül be tud hatolni egy nőbe, ez gyakorta jelenti, hogy nem ő volt az első, aki ezt megtette. Ugyancsak ebben a munkában olvashatjuk, hogy ha a feleség vizelete tiszta és világos, olykor pedig fehér és csillogó, akkor a hölgy még szűz. Ha zavaros, az azt jelenti, hogy a szűzhártyából származó vér, valamint a sperma szennyezte be.

Salicetói Vilmos (Guglielmo da Saliceto) 13. századi itáliai sebész úgy vélte, a méhnyak vagy a vagina formájának és méretének vizsgálata nyújthat kulcsfontosságú segítséget. Emellett úgy vélte, sokatmondó lehet az is, hogy a feleség hogyan pisil: ha finom pisszegő hangokat hallat, és hosszabban ürít, mint egy kisfiú, akkor szűz.

Mint láthatjuk, a pisilés a középkorban központi szerepet kapott az ártatlanságot vizsgáló teszteken. Úgy vélték, a megrontatlan lányok – ellentétben a besározott erkölcsű nőkkel – vissza tudják tartani erős vizeletürítési ingerüket. Egy 15. századi olasz orvos, Niccolò Falcucci például úgy vélte, egy nő nem szűz abban az esetben, ha azonnal pisilni kezd, amikor egy cserépkályhából füst száll fel. A doktornak nem ez volt egyetlen bizarr megállapítása: azt tartotta ugyanis, hogy egy nő akkor sem ártatlan, ha sóskaégetés közben nem sápad el.

Forli grófnéja és Imola úrnője, Caterina Sforza (1463-1509) is a vizelet-visszatartásra helyezte a hangsúlyt. Ammónium-karbonát vízben való feloldását javasolta, amelyet aztán oda kellett adniuk a teszt alanyának. Ha a nő szűz volt, Forli grófnéja szerint a gyenge vízhajtóként gyakran használt oldatnak semmiféle hatása nem volt, ha azonban már elvesztette ártatlanságát, azonnal pisilni kezdett, mivel – vélték – a szűzhártya hiánya miatt a vizelet gyorsabban távozott a szervezetből. Mivel ebben az időben még gyakorlatilag nem létezett a plágium fogalma, a recept több 16. századi műben is megtalálható volt.

A szüzekhez számtalan, javarészt a folklórból táplálkozó legenda is kötődött, amelyek szintén támpontot jelenthettek, ha valaki egy lány szexuális előélete felől érdeklődött. Az a szóbeszéd járta róluk, hogy meg tudják szelídíteni a vadállatokat és el tudják csendesíteni a méheket. Arab szerzők amellett érveltek, bizonyos csillagok együtt állásából is meglehet állapítani, hogy valaki szűz-e.

Ha ezeket a módszereket alkalmazták, még a valóban szűz nők is esélytelenül vághattak neki a „vizsgálatnak”, a szita-tesztnél pedig végképp alig maradt arra lehetőség, hogy jó hírük befeketítése nélkül állják ki a próbát. Mivel a szüzekről úgy tartották, kezükből nem folyik ki a víz, elterjedt róluk, hogy egy szita segítségével is meg lehet állapítani, ártatlanok-e még. Ha a kezükben tartott szitán átfolyt a víz, a hiedelem szerint tisztátalanok voltak, ha pedig valamilyen érthetetlen véletlen folytán mégsem, akkor bizonyítottnak vélték szexuális ártatlanságukat. A szita-teszten a nők csalhattak is: az anekdota szerint elterjedt módszer volt a tárgy belsejének lanoninnal, vagyis gyapjúviasszal történő bekenése.

Pióca a szeméremajkakon

De mi történt abban az esetben, ha valaki már a házasság elhálása előtt elvesztette a szüzességét? A szüzesség eltitkolására szolgáló módszerek közép- és kora újkori művekben való gyakori feltűnése arra utal, hogy a korszakban az ártatlanság házasság előtti elvesztése korántsem volt ismeretlen jelenség, és egyúttal arra is rávilágít, milyen jelentőséget tulajdonítottak a szüzességnek.

Fontos megemlíteni, hogy a szűzhártya vizsgálata általában a bábák dolga volt, akik az asszonyi szolidaritás néma imperatívuszát követve sok esetben a vizsgált személy cinkosaivá váltak: akkor is szűzhártyát hazudtak a nőknek, amikor nyilvánvalóan nem volt nekik.

Nem mindenki alapozott azonban a bábák segítségére. Kelly idézi egy 12. századi salernói orvosnő, Trotula a női egészségről írt könyvét, amelyben több olyan módszert is ajánlott, amellyel a feleség eltakarhatta a tényt férje elől.

Az orvosnő szerint azok, akik meggondolatlanul már a házasság előtt „széttették a lábukat”, a következőképpen verhetik át férjüket: vegyenek őrölt cukrot, egy tojásfehérjét, timsót, majd keverjék össze esővízben, amelyben különböző gyógyfüveket – többek között csombormentát és pereszlényt – forraltak fel. Ezt követően mártsanak egy puha és porózus anyagot a főzetbe, majd mossák meg vele intim testrészeiket.

Trotula szerint ha valaki ennél is biztosabbra szeretett volna menni, a házasságkötés előtti napon óvatosan egy piócát kellett a szeméremajkaira helyezzen, vigyázva, nehogy tévedésből beljebb csússzon a vérszívó. Ily módon egy kicsit folyt a „páciens” vére és egy kis seb keletkezett az említett helyen, ezzel a módszerrel könnyedén megtéveszthette a férjet.

A vérzést ennél egyszerűbben is lehetett szimulálni. Nem kellett hozzá feltétlenül pióca, a korban ugyanis szinte mindig kéznél voltak elsősorban táplálkozási céllal tartott állatok, amelyek levágását követően el lehetett rakni a levágásuk során felgyülemlett vért, amelyről aztán aligha tudták megállapítani, hogy nem a feleség testéből származik.

Elsápadás sóskaégetés közben

A leggyorsabb eredményt a korabeli „szakirodalom” szerint őrölt szerecsendió vaginába történő felhelyezésével érhette el az ártatlansága elvesztése következményei miatt aggódó nő. Emellett használhattak kúpokat, gyűrűket, valamint illatosított gyantát, mivel így a hímvessző a behatolás során ellenállásba ütközött, ami a szűzhártya érintetlenségének látszatát kelthette a férfiban.

A nők számára a korábban már említett, a feleségük ártatlansága miatt aggódó férfiakat is kisegítő Caterina Sforza is szolgált néhány jó tanáccsal. Meredith Ray, az Impotence and Corruption: Sexual Function and Dysfunction in Early Modern Italian Books of Secrets szerzője szerint az alkímia iránt erőteljesen érdeklődő arisztokrata Experimenti című művében több száz titkos receptet és praktikát osztott meg olvasóival, amelyek között a szüzesség látszatának fenntartására vonatkozó tanácsok is szerepeltek.

A közép- és kora újkor határán élt Sforza is jóval egyszerűbb megoldást javasolt Trotulánál. Az egyik receptje szerint mindössze zsályára volt szükség, amelyet egy lombikban vízzel együtt lepárolva már készen is állt az ital, amelyet aztán egy ideig a hüvelybe helyezve a nők el is érhették a kívánt hatást.

Sforza emellett jóval bonyolultabb szereket is kínált. Volt, amelyhez porrá őrölt, borba mártott szegfűre volt szükség, egy másik csodaszernek pedig már a puszta elkészítése is két hetet vett igénybe, a grófné azonban szavatolta, hogy a kotyvalék használatával a vagina megfelelő mértékben össze fog szűkülni.

Ez pedig a közép- és kora újkori ember gondolkodása szerint, amely a szűk vulvát a szüzesség biztos jelének tartotta, egyet jelentett a sikerrel. Csak remélhetjük, hogy kevés házasság futott zátonyra hasonlóan kétes értékű tesztek miatt.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: pixabay.com