Nincsen párja

Messziről úgy tűnik, a szegedi papucs él és virágzik, nem várt siker és remek sajtóvisszhang övezi az április 21-én nyílt Páratlanok című, a legendás lábbeli történetét bemutató kiállítást a Móra Ferenc Múzeumban. Közelről azonban már nem ilyen derült a helyzet, két évvel ezelőtt bezárt az utolsó hagyományos szegedi papucsos mester egykori műhelyében üzemelő látványtár, ma egyetlen Szegeden élő papucsos sem készíti a hagyományos kézzel varrott papucsot, sőt az egész országban ismindössze néhány műhely működik. A látványműhely bezárásakor alapította a szegedi születésű színházigazgató Szögi Csaba a Mentsük meg a szögedi papucsot Facebook-csoportot és indult el azon az úton, amely az alapítvány létrehozásához vezetett. Az alapítvány célja, hogy a szegedi papucs több száz éves hagyományát ápolják, átadják és fejlesszék, hazai és nemzetközi vonatkozásban népszerűsítsék.

Dr. Bárkányi Ildikó néprajzkutató, a Móra Ferenc Múzeum általános igazgatóhelyettese, a kuratórium tagja elmondta, hogy a szegedi papucs készítésének módja és divatja a török hódoltság idejéből ered, viselése azonban a 16-17. századra az ország más területein is meghonosodott. Felvirágzása az 1879-es nagy szegedi árvíz utáni városrendezéshez, az utcák kikövezéséhez köthető, a 19. század végére, a 20. század elején már 50-80 között volt a papucsos mesterek száma. A legdíszesebb, hímzett bársonyfejű, fehér vagy piros jegypapucs a lakodalmak fontos kelléke volt, ebben járta az újasszony a menyecsketáncot. Erre az alkalomra a közelmúltig szokás volt bársonypapucsot ajándékozni, s a hagyományokhoz ragaszkodók ma is beszerzik.

Az alapítvány létrehozásának hátterében egy nem mindennapi családi történet áll. Az alapító dr. Szögi Zoltán nyugalmazott jogtanácsos nagyapja, Szögi Gyula 1876-ban kapta a cipész felszabadító levelét, csizmadia és papucskészítő lett. 1913-ban fiai Zoltán és öccse Gyula vette át a céget, és miután Gyula 1916-ban elesett Galíciában, Zoltán egyedül vitte tovább az ipart. Szögi Zoltánt a Szegedi Ipartestület, Cipész és Bőripari Szakosztály elnökének választotta, ide tartoztak a cipészek, csizmadiák, bocskorosok és papucsosok is. A családi emlékezet szerint ő találta ki a kétlábas-pomponos szegedi papucsot a 30-as években, hogy a polgárasszonyoknak ne kelljen a cselédek által lábra igazított egylábas papucsot viselniük.

A kuratórium elnöke az alapító fia, Szögi Csaba okleveles néptánc-pedagógus, a Népművészet ifjú Mestere, a Közép-Európa Táncszínház igazgatója. Kuratóriumi tagok: dr. Bárkányi Ildikó etnográfus, főmuzeológus, a Móra Ferenc Múzeum általános igazgatóhelyettese. dr. Felföldi László etnográfus, a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézet nyugalmazott igazgatóhelyettese, a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékének címzetes egyetemi tanára. Az alapítvány titkára Hont Angéla etnográfus, a Hagyományok Háza szervezési és kommunikációs főosztályvezetője.
Az alapítvány tervei között szerepel táborok szervezése gyerekeknek a papucskészítés és a hozzá köthető hagyományok továbbadására, szakmai képzések indítása az utánpótlás biztosítására, a papucshoz kötődő néprajzi és történeti kutatások támogatása, ismeretterjesztő kiadványok létrehozása, a papucs népszerűsítése érdekében rendezvények szervezése (pl. Szegedi Papucsos Bál), egy állandó látványműhely létrehozása papucstörténeti kiállítással, az innováció támogatása, fiatal iparművészek megnyerése a szegedi papucs újragondolásához. Az alapítvány nyitott, tevékenysége során épít a támogatók kezdeményezéseire, javaslataira.  

Annak ellenére, hogy a szegedi papucsot a párizsi és brüsszeli világkiállításokon is ismerték a 20. század első felében, a legtöbb múzeumnak és néprajzi gyűjteménynek – így a Néprajzi Múzeumnak sem – nincs birtokában egyetlen darab sem. Az alapítvány célul tűzte ki, hogy minél több gyűjteményrendelkezzen eredeti szegedi papuccsal, a sajtótájékoztató alkalmával elsőként a tápéi Ifj. Lele József Néprajzi Gyűjteménynek ajándékozott egy Rátkai Sándor által készített, egylábas papucsot.
Bárkányi Ildikó a sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a Móra Ferenc Múzeumban látható Páratlanok című papucskiállítást február végéig meghosszabbítják.

Az alapítvány jelenleg azon dolgozik, hogy az UNESCO Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékére felkerüljön a szegedi papucs hagyománya. A felterjesztés elkészítésének érdekében felhívást tesznek közzé, hogy közösségek, tánccsoportok, egyéni használók, mesterek csatlakozzanak a munkához.
Az alapítvány munkájának és céljainak eléréshez szívesen fogad felajánlásokat, ötleteket és természetesen papucsokat is.  A papucsgyűjteménybe eddig a Bihari János Táncegyüttes, a Duna Művészegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes ajánlott fel szegedi papucsot.

A szegedi papucs a 20. század első felében vált országosan ismert termékké. Készítésének módja és divatja a török hódoltság idejéből ered, készítésének technikája és formai sajátságai nagyobbrészt napjainkig fennmaradtak. Bár a 16-17. században a papucs készítése és viselése az ország más területein is meghonosodott, a szegedi mesterek által készített lábbelik a 20. század második nagy népszerűségnek örvendtek. A szegedi papucsosok vásárkörzete a 20. század első felében Arad, Temesvár, Nagykikinda, Zenta, Szabadka, Kiskunhalas, Kiskunmajsa, Hódmezővásárhely, Orosháza, Csongrád, Kalocsa, Szekszárd, Baja országos vásáraira terjedt. Remekbe készült papucsaikkal a szegedi mesterek nem csak számos helyi és országos ipari kiállításon arattak sikert, de eljutottak a párizsi, brüsszeli világkiállításokra is.A papucs viselésének felvirágzása Szegeden az 1879-es árvíz utáni helyreállítási munkálatokhoz és a kor társadalmi-gazdasági fellendüléséhez köthető. A város kikövezése, az utcákat beborító „feneketlen sár” eltűnése után a csizmát és bocskort felváltó papucs elsőként a szegényebb társadalmi rétegek között lett rendkívül népszerű.Ezért nem véletlen, hogy a 19. század végére, a 20. század elején 50-80 között volt a mesterek száma.
1922-ben, 95 évvel ezelőtt lett önálló a papucsos mesterség, amikor négy jeles szegedi mester, az akkor aktívan dolgozó több mint negyvenből, név szerint Ménösi Lajos, Nagy Mátyás, Ótott János, Tuksa Gyula készítményeit az akkori kereskedelmi miniszternek személyesen mutatta be, aki mélyen megilletődve az önállósághoz hozzá is járult.

A két világháború között az értelmiségi, tisztviselői körökben is divatossá vált a papucs viselése, a polgárasszonyok magyarosnak tartották a hímzett, kézműves portékát. A Szegedi Szabadtéri Játékok közönsége, az országos iparkiállítások és vásárok látogatói révén vált a szegedi papucs fogalommá. A bársonyfejű, hímzett lábbeli a két világháború között Szeged egyik jelképévé vált. A papucs viselése – formájától függően – hétköznapon és ünnepi alkalmakkor is szokás volt.

forrás:

Szegedi Papucsért Alapítvány