„Emlékeznem kell – de nem tudom kire”

Hogyan született egy fiatal lány tollából ez a néhány soros verseivel is súlyos kötet? A Költészet Napja alkalmából Hevesi Judit költő, fordítóval beszélgettek Mindszenten, a Kulturális Központban 2016. április 9-én.

A zene és a költészet összefonódásával indult a József Attila emléktáblánál a rendezvény, ahol Molnár Fanni, Nyíri Hanna, Oláh Réka, Lantos Léna, Berta Nelli és Csuka Eszter furulyajátéka, illetve Molnár Zsóka óvodás versmondó szavalat adta meg a délután hangulatát. Vargáné Jancsó Irén könyvtárvezető köszöntötte a megjelenteket, úgy fogalmazott: József Attila születésnapján ünneplünk minden költőt, akik anyanyelvünk legszebb kifejezéseivel helyettünk is megfogalmazzák azt, amit mindannyian el szeretnénk mondani.

Mindszent szerencsés, hiszen ezen a napon saját költőit is ünnepelheti, így többek között Ecseki Andrást, Lőrincz Lászlót, Hevesi Juditot és Nagy Sándort. Ecseki András versét – Nehéz nap után – Lőrincz Máté, az intézmény munkatársa olvasta fel, majd maga a Mindszent Város Kultúrájáért díjjal is kitüntetett költő mondott köszöntőt a nap alkalmából. Beszélt arról, hogy a tábla kihelyezését azért kezdeményezte, hogy legyen egy hely, ahol költőink és a költészet iránti tiszteletünket leróhatjuk. Felidézte, hogy Márai Sándor is április 11-én született, és ő maga is írt verseket.

Kiemelte a klasszikusok mellett a ma élő nemzedék jelenlétének fontosságát, és azt, hogy a kortárs alkotókból válhatnak egyszer majd a jövő klasszikusai. Végezetül Jóslat című versét olvasta fel, amely a Föveny irodalmi folyóirat márciusi számában jelent meg. Az emléktáblánál a „Mecénások a Kultúráért” Egyesület és a Keller Lajos Városi Könyvtár és Kulturális Központ képviselői helyezték el a tisztelet és az emlékezés koszorúit.

A rendezvény a Kulturális Központban folytatódott kávéházi hangulatban, ahol Hevesi Judit költő, fordítóval Apró Mária nyugdíjas pedagógus, Judit volt osztályfőnöke beszélgetett. Az 1990-es születésű mindszenti fiatal lány ma Pesten éli mindennapjait. Egy évvel ezelőtt, éppen a Költészet Napjára jelent meg első kötete: Hálátlanok búcsúja címmel. „Két dolgot adhatunk gyermekeinknek: a gyökereket és a szárnyakat” – idézte beszélgetőtársa, aki e gondolat mentén haladva kérdezte a költőnőt életéről és munkásságáról, és éppen ezért először szüleit köszöntötte, Hevesiné Losonczi Zsuzsannát és Hevesi Istvánt.

Apró Mária elmondta, hogy Juditot úgy ismerte meg már gyerekként is, aki megmondta a tutit minden alkalommal, kedves, nyílt, őszinte, életrevaló személyiség volt már akkor is. Fanyar humora, a problémákon való felülemelkedése mindig a megoldások felé terelte. Hetedikes korában már Pesten tanult énekelni Budai Ilonánál, ez hat évig tartott. Erre az időszakra Judit így emlékezett:

A zene mindig fontos volt az életében, már az általános iskolában megismerkedett vele: előkészítőbe járt, szolfézst tanult, zongorán és gitáron játszott. Később talált rá az éneklésre Kosahuba Sárának köszönhetően, aki mindenkinek reményt adott azzal kapcsolatban, hogy tud énekelni. Nagyon hálás neki, ő vitte el táborokba, versenyekre. Megtanulta tőle, hogy lehet az éneklést az élete részévé tenni, majd másokkal megosztani. Ám idővel a fellépések, versenyek sora egyfajta megfelelési kényszert hozott. Döntenie kellett: abbahagyja a nyilvános éneklést vagy elveszti annak szeretetét. Az előbbi mellett döntött, hiszen így is az élete része maradt az. Az énekléstől elbúcsúzva fordult a versírás felé. Mint anyukája mondta, más önkifejezési formát talált.

Teljesítményéért ekkor Mindszent Kultúrájáért elismerést kapott, majd az ifjúsági díjat is átvehette. A költőnő elmondta, hogy az őt körülvevő irodalmi közegben azok, akik szintén vidékről érkeztek, arról számoltak be, hogy otthon őket nem is igazán ismerik, nem tudják, mivel foglalkoznak. „Nekem meg annyira szerencsém van, hogy ez itt másképp alakult mindig. És ezt köszönöm.”

A Bethlen Gábor Református Gimnázium elvégzése után Szegeden germanisztikát tanult három évig, majd mesterképzésre az ELTÉ-re jelentkezett. Interkulturális pszichológiát és pedagógiát tanult, véleménye szerint ez egy igen aktuális téma: a befogadás, annak lehetőségei, keretei, mértékei. Jelenleg pszichológia doktori hallgató. Újra belépett az életébe a germanisztika is: sokat foglalkozik német nyelvű könyvekkel munkahelyén. Például a Pesti Színházban játszott Schiller: Haramiák drámát ő fordította újra. A Corvina Kiadónál dolgozik: könyveket szerkeszt, valamint a hozzájuk tartozó sajtózás, kommunikáció tartozik a feladatai közé. Emellett fordít is, most épp egy ifjúsági könyvet. Dolgozik egy következő köteten is, amit két év múlva tervez megjelentetni.

Az ELTE és a pesti aktív, kortárs irodalmi közeg az újságírást is magával hozta. Eleinte összefoglalókat írt irodalmi rendezvényekről, majd többek közt tárcákat is. Ekkor már írt verseket, és valahogy összefolyt ez a két tevékenység. Hogyan tudta mindezt összeegyeztetni? – kérdezte Apró Mária. Itthonról hozta – mondja –, hogy megtanult mindent megcsinálni.

A beszélgetés úgymond „Szárnyak” részében Apró Mária a tavaly megjelent kötetről kérdezte Hevesi Juditot: hogy jutott el a Holokauszt, bűntudat, és az erre való figyelemfelhívás témájához? Az olvasásélmények már efelé vezették – fejtette ki. Fogékony volt a pszichológia azon irányára, amely a kollektív érzettel, érzésekkel foglalkozik, és nem arra fókuszál, hogy az egyén hogyan érzi magát, hanem arra, hogy egy térben, egy közösségben milyen mechanizmusok működnek, mik a közös sajátosságok. Érdekelte, hogy a háborúkat hogyan értelmezi egy-egy közeg, akár ahhoz közel, aktív átélőként, akár szemlélőként. Nem azt állítja, hogy mindez nem ébreszt egyéni gondolatokat, de van egy közös diskurzus, amelyben ha kimondjuk a kulcsszavakat, mindenki tudja, miről beszélünk.

Az egyetemen talált rá arra a mentorra, György Péterre, aki nagy hatással volt gondolkodására, ehhez kapcsolódtak olvasmányélményei, melyekből merítkezett. Majd kapott egy kutatási ösztöndíjat, melynek révén Izraelben női túlélők memoárjait tanulmányozta heteken át. Elképesztő hatással voltak rá a visszaemlékezések, amiket napi 6-7 órában olvasott. Mondhatni beléívódtak.

A kötet címbeli ellentmondására is kitért a beszélgetésben Apró Mária: ha valaki hálátlan, az nem búcsúzkodik, hiszen abban benne van a köszönet is. A könyv utolsó versének címe ez. Ez is egyfajta ellentmondás, hogy nem az első vers a címadó. Judit a hangsúlyt a versek végére akarta ezzel helyezni, ahová megérkezünk az olvasás végén. Szerinte a búcsúzásban a téma elengedése is benne van: erről én ennyit tudtam mondani, ennyit akartam mondani. De amikor elengedi ezt a témát, akkor hálátlan is, hiszen annak köszönhetően épült fel a kötet. A búcsúzásban mindig van egyfajta hálátlanság. „Az életünknek nagyon fontos része mind az emlékezés, mind a felejtés.” Szeretteink halálakor is mindent megteszünk, hogy emlékezzünk, de akkor tudunk életben maradni, ha ezt nem minden pillanatban tesszük. Ekkor elindul a felejtés. „Ez egy kegyetlen mondat, tudom, de mégiscsak egyfajta hálátlanságot is érzek én ebben. Miközben ez a túlélés útja.”

A versírás különböző helyzetekben talál rá. Sokszor nagyon szeretné leírni, amit épp átél, de nem megy. Aztán egy váratlan pillanatban találja meg a módot. Volt, hogy álmában talált rá egy szép sor. Van, hogy egy kétoldalasnak induló versből 7 sor marad végül. Kivételes esetekben használ csak versszakokat, tömbösít inkább. A verseiben élő mélységet, súlyosságot nehéz egyensúlyba hozni a hétköznapokban élt életével. A humor jó eszköz erre, de a párhuzamosság mégis jelen van.

Zavarba ejtő értelmezéseket olvasnia a verseiről. Hiszen volt egy koncepciója, tudja, hol ült, mikor kezdte a verset, és hol fejezte be. Nehéz szó nélkül hagyni, ha nagyon nem úgy gondolta, de természetesen az olvasó joga, hogy úgy értelmezze, azt olvassa ki belőle, amit ő belelát. Hiszen egyébként nagyon támaszkodik az olvasóra. Szereti azt, ha nincs minden kimondva, és a mondandó egy hiátusra épül. Ez a töredezettség, roncsolás is egyfajta esztétika, kihúzza az olvasó alól a megszokottat: belelép a komfortzónájába. Elengedhetetlen számára a bevonás, az, hogy ezt a hiátust megtöltse az olvasó a saját élménye által, mert így válik sokkal személyesebbé a befogadás élménye.

A délután végén Hevesi Judit felolvasta a kötet négy versét: a szokás, az útvesztő, a távlatok és a hálátlanok búcsúja címűt.

Juhász Éva