Herczeg Sándor: A meritokrata visszatér

Ha Magyarországot az elkövetkező évtized győztesévé akarjuk tenni, akkor nemcsak a társadalmat kell munkaalapúvá tennünk, hanem a politikát is – a politológus szerint ez a tanulsága a friss befolyás-barométernek és Lázár János nagy visszatérésének. Herczeg Sándor értekezésében országos politikáról és Hódmezővásárhely lehetőségeiről is szó esik.

A meritokrata visszatér

Idén is megjelent a legbefolyásosabb magyarok rangsorát közlő kiadvány. A listán ezúttal az előkelő 8. helyet szerezte meg Lázár János építési és közlekedési miniszter, térségünk országgyűlési képviselője. Írásomban azt járom körbe, vajon mi a háttere, és ha van, mi az önmagán túlmutató üzenete a politikus Nagy Visszatérésének.

Az életben sok fontosabb dolog van, mint a díjak vagy a listák, de az olyan összeállításokat, amelyek évek óta azonos módszertan szerint készülnek és „elemzői konszenzuson” nyugodnak, érdemes figyelemmel követni. A legvagyonosabb és legbefolyásosabb magyarok évente publikált rangsora ilyen összeállítás. Ha a konkrét vagyonméretekre vagy sorrendre nem is szabad mérget venni (ezt maguk a szerkesztők is elismerik), az erősorrend alakulása – a magyar elit összetételének lassú vagy gyors evolúciója, természetes vagy akár külső hatásokra bekövetkező változása – számos tanulsággal szolgálhat. Most azokat igyekszem számba venni, amelyek a lista talán legnagyobb visszatérőjéhez, Lázár Jánoshoz kapcsolódnak.

Magas labda lenne ennek az írásnak azt a címet adni, hogy „Lázár feltámadása”. Ezt azonban nemcsak azért vetem el, mert bántóan profánnak érezném az ilyen és ehhez hasonló, olcsó poénokat. A vásárhelyi politikus esetében mindez pontatlan is volna.

A hazai közéletben ugyanis lehettünk már tanúi valódi politikai haláleseteknek. Ilyen volt Gyurcsány Ferencé, aki politikai zombiként persze továbbra is köztünk tántorog, és mérgező harapásával ellenzéki szereplőket, sőt egész pártokat tesz politikai élőhalottá. De a legutóbbi időben valószínűleg ilyen exitus volt a Novák Kataliné is, aki a közéletbe már aligha térhet vissza anélkül, hogy azzal ne okozna politikai vérmérgezést a vele kapcsolatban kerülőknek…

Lázár története azonban gyökeresen más. Közelebb áll ahhoz, amit ő maga – a tőle nem idegen teatralitással – száműzetésnek szokott nevezni: a belső körből, a hatalom legfelső szférájából valóban lejjebb és kijjebb került, méghozzá hosszabb időre, ám valójában sem ún. befolyásos embernek, sem politikusnak nem szűnt meg lenni sohasem.

Ami az előbbit illeti, mindvégig nagy volumenű, bár a politikai napirend szempontjából talán kevésbé meghatározó projekteket vitt, mint Mezőhegyes nemzeti kézbe történő (vissza)vétele és agrárközponttá fejlesztése, az egyik legnagyobb magyarországi egyetemi integráció levezénylése (a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem létrehozása) vagy épp a Teniszszövetség válságmenedzsmentje.

Ezekben az ügyekben azonban nemcsak az volt közös elem, hogy komoly pénz és jelentős eszmei (ha tetszik, nemzeti) érték volt a tét, de az is, hogy a megoldásuk elsősorban kevésbé politikusi, inkább menedzseri készségeket és teljesítményt igényelt. Ami pedig a politikai tevékenységet illeti: Lázár visszament – ahogy ő szokta mondani – terepre, „az eke szarvához”, Csongrád-Csanád 4. számú választókerületébe, a kávéházi értelmiség szóhasználatával pedig az Isten háta mögé, amit egy dacos gesztussal ő még azzal is megfejelt, hogy a parlamenti patkóban is az elsőből a leghátsó sorba hurcolkodott át.

A választókerületnek immár több mint két évtizede ő az egyéni országgyűlési képviselője. Pedig a legutóbb – sorban az ötödik győzelméhez – már egyenesen arra volt szükség, hogy az ellenzék (ma már tudjuk: külföldi pénzzel és politikai erőforrással is jól kistafírozott) közös miniszterelnök-jelöltjét utasítsa maga mögé. Két éve a sajtó első számú csatatér-államként tekintett a dél-alföldi választókerületre és az ott zajló párviadalra, amelyből Lázár végül nem is csupán egy paraszthajszálnyi, hanem fölényes győzelemmel került ki. Ezzel pedig nemcsak Csongrád-Csanádban bizonyított újra, hanem – akarva-akaratlan – az országos politika frontvonalában is. A legbefolyásosabb magyarok listájára az előző évben Lázár már azzal visszakerült, hogy a 2022-es választásokat követően újra kormánytag lett. Idén azonban ennél is jelentősebb dolog történt a személyét illetően: egyenesen az első 10 hely egyikére – nevezetesen a nyolcadikra – rangsorolták a kiadvány szerkesztői. Ez olyan fejlemény, amely mellett lehet, de talán nem érdemes szó nélkül elmenni. Ez a tény ugyanis jónéhány tanulsággal szolgálhat, méghozzá többféle megközelítésben: helyben, a jobboldali közösségben és talán tágabb értelemben, a magyar politika egésze felől szemlélve is.

Az elsőnek, a Nagy Visszatérés helyi tanulságainak különös jelentőséget ad a júniusi helyhatósági választás. Most látszik csak igazán, mekkora károkat tud okozni, ha egy teljes közösség válik Stockholm-szindrómássá, és rendeli alá saját, jól felfogott érdekeit egy politikai túszejtő céljainak és egyéni ambícióinak. Márki-Zay Péter ugyanis túszul ejtette Hódmezővásárhelyt, az egykori bezzegváros fokozatosan lemarad, leszakad, amit csak még látványosabbá tesz a közeli Makó vagy akár az ellenzéki vezetésű Szeged gyorsuló ütemű fejlődése. Az egyre nyilvánvalóbb károk ellenére azonban bőven akadnak még olyanok a városban, akik a település és a bukott ellenzéki politikus érdekei közül készek volnának megint az utóbbit választani. Voltaképpen önmaguk kárára.

Pedig Lázár idei, roppant előkelő helyezése egyúttal azt is mutatja, hogy Vásárhely talán a mai legnagyobb erőforrásáról és egészen bizonyosan legerősebb lobbistájáról mondott le, amikor hagyta, hogy a települést egyetlen ellenzéki kampányirodává változtassa egy olyan, országos politikai babérokra vágyó politikus, aki a polgármesterséget csak trambulinnak használta. Illetve használta volna.

Június 9-én a vásárhelyieknek lesz esélyük arra, hogy kiszabaduljanak a politikai túszejtő fogságából. Ha azonban most is a Stockholm-szindrómás, önsorsrontó szavazói kör lesz aktívabb a változást akaróknál, akkor a legközelebbi szabadulási lehetőségig akár 2029-ig kell várniuk a vásárhelyieknek. A városi közállapotokat ismerve ez a dátum azonban végzetesen távol van: a vásárhelyieknek nem maradt újabb 5 elvesztegetni való évük.

De vajon milyen tanulsága lehet a befolyásbarométer változásának a jobboldali közösség szempontjából?

Az elmúlt hetek, illetve hónapok politikai fejleményei – tág megközelítésben a kegyelmi ügytől a Magyar Péter-jelenségen át egészen akár az itt tárgyalt témáig – egy elemükben azonos felismerésre vezetnek: a munka és a küzdelem nem spórolható meg. Ahogy az angol mondja: „no pain, no gain”. Ha nincs fájdalom, nincs eredmény sem. Tartósan ugyanis sem a protesthangulat, sem a fizetett online jelenlét – a „facebook-politizálás” –, sem pedig a legprofibb politikai casting nem pótolhatja a terepen végzett, sőt ott jól elvégzett munkát és az évek, évtizedek(!) alatt elért teljesítményt. Márpedig Lázártól azt még az ellenfelei sem vitatják el, hogy „mezei képviselőként” és kormányzati csúcspozícióban egyaránt keményen és eredményesen dolgozik immár több mint két évtizede. Fontos emlékeztető önmagunknak: a politikában a munkának része a verseny, a küzdelem is. Ezt – és legyen ez kritika a nemzeti-polgári oldal közösségének – az elmúlt években mintha el-elfelejtenék. Lázárnak az élet nem hagyta, hogy elfelejtse. Harckészségét és harcállóságát folyamatos edzésben tartották a politikai változások. „Befutott” politikus létére szüntelen és „360 fokos” versenyben, sőt küzdelemben volt része lent és fent, külső és talán belső ellenfelekkel szemben is.

A Top 100 kiadvány sokak számára talán meglepő eredménye ez a top 10-es helyezés, vagyis az, hogy a politikai vetélytársai és ellendrukkerei által korábban szinte már leírt politikus képes volt nem a mások kegyéből, hanem a saját erejéből visszamászni a közélet és az államigazgatás legfelsőbb régióiba.

A történet épp ezért talán nem nélkülözi az általánosabb tanulságot sem: a politika végső soron mégiscsak a teljesítményről szól, az elvégzett munka mennyiségén és minőségén alapuló érdemekről. Lázárt a kritikusai gyakran nevezik arisztokratikus hajlamúnak, pedig – a zsurnalizmus szintjén talán még működő poénokon túl – Lázár korántsem arisztokrata, sokkal inkább vérbeli meritokrata. Ő ugyanis mindig csak az időről-időre újra bizonyított (újra bizonyítani kényszerült) érdemei alapján volt képes előrébb és feljebb jutni a pályán, és – a hírek szerint – a környezetében is csak érdemek, kemény munka és valódi teljesítmény alapján lehet megmaradni, illetve boldogulni.

Lázárnak a legnagyobb befolyással bíró hazai vezetők élcsapatába való visszakerülése tehát nem más, mint egy meritokrata visszatérése. Aminek talán az ő személyén túlmutató jelentősége, üzenete is van. Ha ugyanis a nemzeti-polgári közösség tagjai az elmúlt hetek és hónapokból okulva megtanulták a leckét, akkor mindez jele lehet a meritokrácia visszatérésének is a magyar közéletbe. Az általános tanulság ugyanis, amely a Lázár Jánosról és a Top 100 kiadványról szóló rövidhír apropóján megfogalmazódhat bennünk, ez: ha Magyarországot az elkövetkező évtized győztesévé akarjuk tenni, akkor nemcsak a társadalmat kell munkaalapúvá tennünk, hanem a politikát is.

Herczeg Sándor politológus