Ma van advent negyedik vasárnapja, idén szenteste lobban fel a szeretet lángja

Az adventi koszorú ma meggyulladó negyedik gyertyája a szeretet fényével világít és Keresztelő Szent Jánost jelképezi.

Ezen a napon a katolikusok újra lila, a protestánsok pedig piros színű gyertyát gyújtanak.  Advent: a várakozás ideje, a szentestén, amely ma a negyedik vasárnapra esik, pedig már örvendjünk, hogy megszületett a Megváltó.

Teljessé vált a fénykör: advent negyedik vasárnapjára a koszorú mind a négy gyertyája világot ad, fényük pedig összeadódik, hogy együttes erővel győzedelmeskedjen a sötétséget jelképező gonosz felett. Ez a fény ugyanis túlmutat önmagán: Isten Fiát jelzi. János evangélista könyvében (8:12) olvashatjuk, hogy Jézus önmagára utalva kijelenti: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”

Advent negyedik gyertyája azonban még másra is utal. Felidézi a napkeleti bölcseket Betlehembe vezető csillag fényének tiszta ragyogását, valamint a Jézus nyilvános fellépését megelőző idők legnagyobb prófétáját, az Úr küldöttét, Keresztelő Szent Jánost, aki a „pusztába kiáltó szóként” hirdette a Messiás közeli eljövetelét – éppúgy, mint most, a mai napon, a negyedik fellobbanó gyertyaláng is teszi.

A protestáns hagyomány más gondolatot társít advent negyedik gyertyalángjához, mert azt a békét és szeretethidat jelzi, amely Isten és az emberek közt a Megváltó születésével köttetett. Ők tehát a második isteni személyre, Jézusra gondolnak a negyedik gyertya meggyújtásakor.

Prohászka Ottokár, Székesfehérvár 15. püspöke ugyanakkor e kapcsán így tanított: „adventben vízbe teszünk kökényágakat, s azok kivirágoznak, s az ember örül neki, örül az élet titkának, s a szépség kibontakozásának. Nemde ily ág legyen lelkünk is, mely az adventi vágytól új életre virágzik ki, s szeretetét s odaadását szépségében, a szív tisztaságában leheli Üdvözítője felé?”

Advent negyedik vasárnapjának titkát a Biblia hordozza, s csak az alapján lehet megérteni.

Lukács evangélista ezt írta (1,39-45): „Mária pedig útra kelt azokban a napokban, és sietve elment a hegyek közé, Júda városába. Bement Zakariás házába, és köszöntötte Erzsébetet. És történt, hogy amint Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, felujjongott méhében a magzat, és Erzsébet eltelt Szentlélekkel. Hangosan felkiáltott: áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse! De hogyan történhet velem az, hogy az én Uramnak anyja jön hozzám? Mert íme, amint fülemben felhangzott köszöntésed szava, felujjongott a magzat méhemben. És boldog vagy te, aki hittél, mert be fog teljesedni, amit az Úr mondott neked.”

Ez a magzat ott, Erzsébet méhében, nem más volt, mint Keresztelő Szent János, a „pusztába kiáltó szó”, Jézus közeli rokona, ki még vízzel keresztelt, de már arról prédikált, hogy közel a Megváltó eljövetele, addig pedig tartsunk bűnbánatot és engesztelő, örömteli szívvel várjuk.

Advent: a várakozás ideje, a szentestén, amely ma a negyedik vasárnapra esik, pedig már örvendjünk, hogy megszületett a Megváltó.

Van-e érzés, mely forróbban és sejtelmesebben megdobogtatja az emberi szívet, mint az ünnep és a várakozás izgalma? – kérdi Márai Sándor.

Ez a mi dolgunk is, és nem is kevés, de ne csak advent idején, hanem az év többi napján is, hogy a betlehemi csillag fénylő ragyogásával megjelölt úton haladjunk, és ha kell, akkor pusztába kiáltó szó gyanánt is, de hirdessük: Jézus megszületett. És éljünk a tanításai szerint.

Az Advent van című versében Kassák Lajos mindezt így foglalja egybe: „Muzsika szálljon a gyermek kacajból, // áhítat járja át a lelkeket! // A szeretetet, mit tőle tanultunk // naponta adjuk át mindenkinek.”

Fotó illusztráció (MTI/Balogh Zoltán)

Forrás: hirado.hu