Halmágyi Pál Makón: nem lehet értelmetlen a mártírhalál, nem lehet értelmetlen a vértanúság, nem lehet értelmetlen az áldozat
Makón hétfőn délután a Csanád vezér téri Kopjafáknál gyűltek össze az emlékezők.
A megemlékezésen, ami délután 4 órakor kezdődött, Kautczky Armand szavalt. Az emlékező beszédet Halmágyi Pál, nyugalmazott múzeumigazgató mondta, aki Farkas Éva Erzsébet koronavírusos betegsége okán vállalta a felkérést. Beszédében először a saját emlékeit idézte fel az 1956-os, helyi események kapcsán. Elmondta:
„Nekem ’56-ban a legelső élmény október 24., kora reggel. Már készültünk az iskolába, én akkor 8 éves, másodikos elemista voltam. A bátyám 10 éves, ő már negyedikes volt. Édesanyám a Deák Ferenc utcai iskolában tanított. Mi akkor a Bajza utca 6. szám alatt laktunk, ez ott van a nagy makkfánál. Apám akkor még otthon volt. Ez a reggel úgy kezdődött, hogy halk morajlás hallatszott, és ez a morajlás egyre erősödött. Apám egyre idegesebb lett, és aztán kézen fogott bennünket, és kimentünk a Hajnal utca és a Megyeház utca sarkára a nagy makkfához, és akkor már nagyon erősen hajlottuk ezt a morajlást, és mind több ember állt az utca két oldalán. Először feltűnt egy orosz dzsip, aztán két könnyebb páncélautó, és utána a tankok végtelen sora…
„25-én Pesten, a Kossuth téren, a Parlament előtt a tüntető tömegbe géppuskáztak az ávósok, a Földművelési Minisztérium tetejéről és rengeteg halott volt. Ennek a nagyon gyászos eseménynek az emlékezetére szervezte meg itt a gimnázium a fölvonulást a Kossuth- szoborhoz. 26-a délután olyan 2-3 óra körül döntötték le az itt álló szovjet emlékművet. Erre azt hiszem, még legtöbben emlékezünk. Jöttünk a Deák Ferenc utcai iskolából édesanyámmal, bátyámmal- hogy honnan tudta a város, hogy most lesz a szobor ledöntése, nem tudom-, de lényeg az, ott álltunk és láttuk, ahogy ez a 14 méter magas obeliszk ledől”- idézte fel.
Halmágyi Pál megemlékezett Institóris Ildikóról. Elmondta: „Ő volt az a negyedikes diáklány, aki elszavalta a Kossuth- szobor talapzatánál a Nemzeti dalt, és az egész fölvonulás mutatta azt, amiben ’56 máig utolérhetetlen, hogy mindenki mosolygott. Mindenki boldog volt. Mindenki örült és nem félt… És ez a „Ne félj!” ez biztos sokaknak a fülébe cseng. Mert mit mondott a lengyel pápa, amikor először, mint pápa visszatért Lengyelországba? „Ne féljetek!” Meg is dőlt a kommunizmus Lengyelországban is. Nem félt senki, nem félt a gyári munkás odamenni a Kossuth-szoborhoz, a diákok, a diákok szülei. Meg lehet nézni a képeket, hogy vonulnak a gimnazisták, ott állnak a szülők. Nézték a gyerekeiket, de senki nem mondta, hogy ne vonuljatok föl, nem engedlek el. Érezte mindenki, hogy végre szabad. Tehát ez a szabadság érzése. Vagy lehetne azt mondani, hogy nem féltek azok a gimnazisták, akik még itt szervezték a fölvonulást, kiszöktek a rácsos kapun oldalt és a Vörös Csillag mozi vörös csillagát ott azonnal leverték…”
„…És nem féltek azok a fiatalok, akik kenyeres kosárba gyűjtötték az élelmiszert, mentek a házakhoz, mert vitték Pestre föl a teherautók. És adtak kolbászt, szalonnát, kenyeret, hagymát, mindenki, amit tudott. És aki csak fölfért még az élelmiszer mellé, fiatal, 16-17-18 évesek, mentek föl Pestre. November 3-án, illetve előtte, november elsején is indult egy ilyen teherautó Pestre. Az én apám az első teherautóval ment föl. A végtelen örömteli két hétnek sajnos nagyon hamar vége lett. Bejöttek az oroszok és leverték a forradalmat.”
A nyugalmazott igazgató azzal zárta beszédét, hogy szólt Tóth Ilonáról, aki Makó mártírja volt. „Tóth Ilona rokonsága Makón élt, mégpedig Somodi Mária néni, ő volt a keresztanyja Tóth Ilonának, annak a harmadéves vagy szigorló orvostanhallgatónak, akit a legkegyetlenebb módon végeztek ki, illetve az ő pere színtiszta hazugság és erőszak. Ez az orvostanhallgató, mentette az embereket, gyógyította, mindegy, hogy orosz katona volt, forradalmár, véletlen, polgári személy. Példát akart statuálni az új rendszer. Egy ártatlan, fiatal, hivatásába szerelmes orvostanhallgatót gyilkosságért kivégezték. Mária néni, amikor már kilencven után lehetett ezekről a dolgokról beszélni, mutatott egy fényképet, amit ha megfordít az ember, pár sor van a hátuljára írva:
„A szeretet soha el nem fogy. Emlékül, drága keresztmamámnak.”
Pál Korintusiaknak írott leveléből van ez az idézet, a Bibliából. És a fénykép sarkán a dátum: 1957. június 28. A kivégzése napja.
Befejezésül Jámbor Zoltán sorait idézte, aki nem ’56-os hős, őt a terrorhullám első szakaszába az 50-es évek legelején vitték el a Szegedi Orvostudományi Egyetemről a tatabányai és a mecseki bányákba. „Ezek a fák itt mögöttem nem fejfák, hanem emlékjelek, kopjafák, és akikről beszélnek, nem igazán halottak. Élők ők a nemzet emlékezetében, és addig élnek, amíg a nemzet is él, együtt haladnak, majd együtt halnak majd meg, ha lejár a kiszabott távolság a nagy történelmi időkeréken. De most még néma szájjal is kérdezik az utódokat, hogy miért haltak ők meg szégyenletes korunk útjelző karóin az akasztófákon.
Nem lehet értelmetlen a mártírhalál, nem lehet értelmetlen a vértanúság, nem lehet értelmetlen az áldozat. Most azért állunk itt, hogy ne legyünk hangtalan néma tanúi a saját pusztulásunknak.”
Az 1956-os hősökért imádságot mondtak a történelmi egyházak képviselői. A tisztelet és emlékezés virágainak, mécseseinek elhelyezése után ’56 emlékezete címmel a Makói Általános Iskola és Művészeti Iskola Csanád Táncegyüttesének műsora következett. A megemlékezésen közreműködött a Makói Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola fúvószenekara Gábor-Nagy Árpád vezényletével, vezetésével, valamint a Dr. Mihálka György Vegyeskar Gilinger Ildikó karnagy vezetésével. A városban lovasmenet is indult fáklyákkal.
