Lázár János Makón: az erős magyar nemzetállam a megmaradás garanciája

A személyes sorsunk, a városunk, az országunk és Európa szempontjából is sorsdöntő évek állnak előttünk. A tét, hogy Európa megmarad-e európainak, Magyarország pedig magyar országnak. Lázár János augusztus 20-án Makón, a Szent István Király plébániatemplomban mondott ünnepi beszédet, alább olvashatják!

Főtisztelendő Püspök Atya, Tisztelendő Úr, Kedves Polgármester Asszony, Kedves Makói Polgártársaim!

Mindenekelőtt szeretném megköszönni Plébános Úrnak és Püspök Úrnak, hogy a templom falai között mondhatom el Makó város felkérésére Szent Istvánnal és Magyarország születésnapjával kapcsolatos gondolataimat. Különösképpen megtisztelő azért, hiszen nem győzzük elégszer olvasni és hallani az állam és az egyház szétválasztásának modern szükségszerűségét, 1789 óta már unásig hallva azt, hogy az állam és az egyház egymástól külön működik, szétválasztása szükségszerű, és a modern világ egyik legfontosabb tartópillére a szekularizáció.

Én inkább azt mondanám innen a szószékről, hogy az állam és az egyház különváltan létezik, de szorosan együttműködik egy cél, a társadalom, az emberiség felemelése érdekében. Ezért szeretném megköszönni és üdvözölni Makó város képviselő-testületének azt a nem könnyű döntését, hogy Makó város polgárainak javaiból jelentős ingatlanokat juttatott 2023-ban a történelmi egyházaknak, abból a célból, hogy a református és a katolikus egyházak készek és képesek legyenek küldetésük egy fontos részét, az oktatás hivatását betölteni és feladatukat ellátni. Mindannyian elismeréssel nyugtázhattuk ezt a fontos döntést, az állam és az egyház szükségszerű szétválasztása ellenére is.

Szeretném tisztelettel köszönteni Makó város polgárai között különösképpen Makó város új díszpolgárát, Lenhardt Béla urat, aki családjával, unokáival itt van közöttünk, velünk együtt ünnepel, és immár hivatalosan is minden makói polgártársam példaképe, hiszen életútja, hivatása és munkája erőt adhat mindannyiunknak.

Kedves Makói Polgártársaim!

A nagy közös ünnepeknek már csak az a sorsa, hogy a forma gyakran eltakarja előlünk a tartalmat. Előfordul velünk október 23-án, március 15-én, vagy augusztus 20-án, hogy fától nem látjuk az erdőt. A tűzijátéktól Szent István napját. Félreértés ne essék: sem a tűzijátékkal, sem az ország tortájával, sem az össznemzeti mulatsággal nincs bajom. Végtére is ma mégiscsak egy születésnapot ünneplünk, a magyar államiság, ha tetszik: Magyarország 1023. születésnapját. Úgyhogy: Isten éltesse Magyarországot, annak jelenlegi és eljövendő polgárait!

Azonban tekintettel arra, hogy Plébános Úr és Püspök Úr nagyvonalúságának köszönhetően ma mégiscsak egy templomban vagyunk, megengedhetjük magunknak, hogy az ünnep komolyabb aspektusairól is elmélkedjünk. Vagy inkább mondhatjuk azt, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne elmélkedjünk azokról is egy kicsit.

Elsőnek is Szent Istvánról. Államalapító királyunkról, aki olyan vezető volt, akit ma leginkább jövőbe látónak, vizionáriusnak mondanánk. Aki nemcsak azt értette, ami van, hanem azt is, ami jön. Akinek nemcsak a jelenléte volt erős, hanem a jövőképe is. Az államférfit a politikustól szerintem éppen ez különbözteti meg. Ha egy politikus fontosabbnak tarja a jövendőt a jelennél, akkor az már egy államférfi. Hogy inkább vállal konfliktust ma, ha azzal békét teremthet holnap, hiszen a gyarapodás alapfeltétele a béke és a békesség. Szent István ezt tette. Vállalta az ősi szokásjog meghaladásával járó borzalmas konfliktusokat, magyar és magyar között kellett rendet vágnia, azért a biztonságért és gyarapodásért, amit csak az új törvény és csak az új közösség nyújthatott a magyarságnak. A kereszténység és Európa.

Ennek ma már több, mint 1000 esztendeje. Ami akkor innováció volt, az a mi számunkra már tradíció. De ma, amikor azt halljuk a médiából, azt látjuk és nézzük a televíziók híradásaiból, az internetes platformokon, hogy mindennek és mindenkinek mindennap meg kell újulnia, amikor az innováció az új Biblia, amikor a megújulás, az új mindig veri a régit, fontos kérdés, hogy vajon eljött-e e tekintetben is a paradigmaváltás ideje? Amikor a világ ilyen mértékben és ilyen gyorsan változik, sőt, ahogyan ezt a változást tolják ránk, az újat és a megújulás divatját, vajon jelenti-e ez azt, hogy eljött az ideje, hogy mi magunk a 2023-ban élő magyarok és makóiak hitet, kultúrát és közösséget cseréljünk, egy új divatra váltsunk? Látom, hogy ingatják a fejüket, de sajnos a válasz erre a kérdésre korántsem annyira egyértelmű, mint amilyennek az evangéliumból mai napon tűnnie kellett.

Bár Magyarországon többségben – lassan másfél évtizede inkább erősödő, mint gyengülő többségben – vagyunk azok, akik erre a kérdésre határozott nemmel felelünk, azért vannak köztünk olyanok is, akik azt mondják: eljött az ideje annak, hogy az életünk keresztény alapjait liberális ateizmussal váltsuk fel. Eljött az ideje annak, hogy az európaiak helyét nem született európaiakkal töltsük fel. És eljött az ideje annak, hogy az önálló államiságot, a szuverén Magyarországot, amiért Szent István egy életen át küzdött, ellenállás nélkül, önként és dalolva adjuk fel egy nemzetek fölötti birodalom kedvéért.

Magyarországon szerencsére kisebbségben, Nyugat-Európában viszont sok helyütt már többségben vannak azok, akik így gondolkodnak a közösség jövőjéről, és ezt a sorsot szánják a renitens Magyarországnak is. De az elmúlt évek, akárcsak a legutóbbi hónapok eseményei a francia külvárosoktól a makkhetesi erdőig; Strasbourgtól, az Európai Parlament korrupciós ügyeitől Budapestig és Vásárhelyig, a magyar ellenzék kampányfinanszírozási botrányáig; az uniós vakcinabeszerzéstől az orosz-ukrán háborúba való európai belesodródás veszélyéig, vajon kinek az álláspontját igazolták inkább? Azokét-e, akik szerint Európa az európaiaké, akik szerint az Unió az erős nemzetállamok szövetsége, nem pedig az Európai Egyesült Államok birodalmi központból irányított föderációja, akik szerint egyetlen spanyol, német, francia, és különösen egyetlen magyar gyermek hiányát sem pótolhatja sok afrikai vagy ázsiai felnőtt? Vagy azokét, akik azt mondják, hogy Európa csak egy földrajzi név, az Unió csak egy gazdasági vállalkozás, az ember pedig csupán erőforrás, így a születésszám csökkenésére nem a családtámogatás a válasz, hanem az irányított betelepítés?

Mi itt, a hitünkön és az identitásunkon túl abban a meggyőződésünkben is egyek vagyunk, hogy ez utóbbiakat rossz válaszoknak tartjuk. Hiszen nem működnek. Nem csökkentik, hanem növelik a bajt. Problémát jelentenek, nem megoldást. És éppen ez az oka annak is, amiért nem kell a folyamatos megújulás divatjából lecserélni több, mint 1000 év után sem a Szent István-i programot. Mert 1023 évvel a gondolat megvalósulása után még mindig működik! Mert megtart az időben, és képes békét, gyarapodást hozni. Az elmúlt bő 1000 év egyik legfőbb tapasztalata ez volt: azok a népek maradtak meg, azok a népek nem veszítették el előbb a nyelvüket, a kultúrájukat, aztán az önrendelkezésüket is, amelyek önálló államot tudtak alapítani és azt megtartani évszázadokon át.

Az erős magyar nemzetállam tehát a megmaradás garanciája. Ezért a magyar államiság ünnepe, augusztus 20-a egyúttal a nemzeti megmaradás ünnepe is. Ezt ünnepeljük ma Kárpát-medence, sőt világszerte. Ezért adunk hálát magunkban vagy a templomokban. Azért, hogy megmaradtunk és hogy magyarnak maradhattunk meg.

Egy független, de nem magányos nép fiainak és leányainak, akik a jövőjüket meghatározó legfontosabb kérdésekben maguk döntenek. Például abban, hogy kivel akarnak együtt élni. Kivel akarnak megosztozni az országukon a világukon, az életükön, vagy éppenséggel a városukon. Ezért lesz különösen fontos minden döntés a következő évtizedben. Az idei esztendő döntései és a következő évek előttünk álló kihívásai. Legyen szó akár személyes döntésről, egy közösség jövőjének meghatározásáról, vagy Európa sorsának eldöntéséről. Voltaképpen mindegyiknek az a tétje, hogy Európa megmarad-e európainak, Magyarország pedig magyar országnak. Hiszen a föderalista, migrációpárti és a nemzetállami politika hívei mérik majd össze az erejüket, a támogatásukat a következő, immáron sorsdöntő évtized csatáiban. A jövő évi csaták tétje tehát az, hogy a jövőnkről szóló fontos döntéseket mi, magyarok hozzuk-e meg, vagy valakik mások és máshol, helyettünk. Mondhatnám úgy is: tét, hogy a Szent István-i program csak a múltunk vagy jövőnk is. Ezért kell helyén lennie majd a szívünknek és az eszünknek is, amikor döntünk. Ezzel a gondolattal és ezzel az üzenettel kívánok tartalmas, méltóságteljes, de vidám ünneplést!

Isten éltesse Magyarországot! Köszönöm szépen, hogy meghallgattak!