Szélzúgás és lángnyelvek jelezték a Szentlélek eljövetelét

Eltérő tartalommal, de egyazon lélekkel ünnepli pünkösdöt az Ószövetség és az Újszövetség. Maga az elnevezés azt jelenti, hogy ötvenedik. A keresztény kultúrkörben ezt az ünnepnapot már az apostolok idejétől kezdve megtartották.

Pünkösd más-más tartalommal ugyan, de az Ószövetségben is és az Újszövetségben is kiemelt ünnep. Ősi múltja van, gyökerei egészen a Sinai-hegyen kötött szövetségig visszanyúlnak.

Mózes második könyve elbeszéli, hogy Isten a többi törvénye mellett azt is elrendelte, hogy pünkösdöt a három zarándokünnep egyikeként kell tisztelni: „Háromszor szentelj nekem ünnepet évenként! Tartsd meg a kovásztalan kenyerek ünnepét! (…) Azután az aratás ünnepét, amikor meződ vetésének első termését takarítod be. És a betakarítás ünnepét az esztendő végén”.

Pünkösd tehát a kezdeti időkben a zsidóság tavaszi aratási hálaadó ünnepe volt, amit a páska után, niszán hó 16-án kellett megtartani. Azt követően ugyanis, hogy a földművesek sarlóval levágták az első tavaszi zsengét és elkészítették az első kévét, hét szombatot kellett várni, s az azt követő napon, vagyis az ötvenediken, tartották meg a Mózes könyve által előírt aratóünnepet, amelynek a rendjét is meghatározta a Biblia: „Számoljatok a szombatra következő naptól, tehát attól a naptól, amelyen elviszitek a felmutatásra szánt kévét, hét teljes hetet. Ötven napot számoljatok a hetedik szombat utáni napig. Akkor mutassatok be új ételáldozatot az Úrnak.”

Az ünnep később kibővült, mégpedig két irányban: egyrészt a húsvéti időszakot lezáró dátum szerepét is magára öltötte, másrészt előtérbe került az a gondolat, hogy Isten a Sinai-hegyen adta át Mózesnek a tízparancsolatot, tehát a törvényadás napja is lett.

forrás hirado.hu