Lázár János: az országot a válság alatt is építeni kell

Az építésgazdaság a kulcs a gazdasági növekedésben – mondja Lázár János a portálunknak adott interjúban. Az építési és közlekedési miniszter szerint tárcája a hazafias gazdaságpolitika nehéz tüzérsége: célja, hogy a magyarok munkájából a magyarok haszna legyen. Azt is szeretnék elérni, hogy a beruházások sorsa és az ország fejlődése ne függjön az EU-s pénzektől. Hódmezővásárhely és Makó térségének parlamenti képviselőjeként ma már biztos abban, hogy az amerikaiak Márki-Zay 2018-as győzelmekor is a spájzban voltak, ahogyan abban is, hogy teljesen új korszakra van szükség Vásárhelyen. Nagyinterjú.

Ahogy 2020-asés 2021-es évet a Covid határozta meg, úgy az idei évünket a háború. Hogyan értékeli most az orosz–ukrán háborús helyzetet biztonságpolitikai és gazdasági szempontból? Egyetért-e azzal, hogy máris új hidegháborúban élünk?

Sok évtizede nem volt rá példa Magyarországon, hogy háború árnyékában kelljen Jézus születését várni, a karácsonyra készülni. Talán az a legnagyobb tragédia az emberiség történetében, ha közösségek egymás kultúráját, sőt létét fenyegetik. A modern technológia ezt még hatékonyabbá, még embertelenebbé teszi, ipari módszerekkel és sajnos méretekben zajlik ukránok és persze oroszok mészárlása, ami egy keresztény ember számára elszomorító és elfogadhatatlan. Nem tűrhető az agresszió, és természetesen nincs mentség az agresszornak.

A hidegháború fogalma foglalt, én a mostani helyzet leírására nem használnám, de az kétségkívül látszik, hogy újra háborús korszakba léptünk. A pandémia után, ami tulajdonképpen egy globális egészségügyi háború volt, most egy valódi háború is kitört, és ebben magyar életek is veszélybe kerültek, hiszen Ukrajnában körülbelül 250 ezer nemzettársunk biztonsága forog kockán nap mint nap. 1944–1945 óta magyar embert bombázás veszélye nem fenyegetett, most viszont Kárpátalján is állandósultak a légiriadók. Nem gondoltam, hogy ilyesmit megélünk. Mindez ráadásul nagyobb változásokat sejtet. Egyre inkább látszik, hogy egy teljesen új, kétpólusú világban fogunk élni a következő évszázadban, ahol elsősorban Kína és Amerika párharca határozza meg az erőviszonyokat, ám ebben az új világban Európa egyelőre nem találja a helyét és a szerepét. Korszakhatárhoz értünk.

Miért tévesztett lépést az öreg kontinens?

Vége van Európában annak a gazdaságpolitikának, amely arra épített, hogy olcsó orosz energiával és fejlett német technológiával lehet versenyképes az európai ipar. Brüsszelnek láthatóan nincs még megoldása arra a feladványra, hogy a szankciók által megdrágított európai áram és gáz, illetve a háborús infláció árnyékában milyen módon maradhatnak versenyképesek az európai gazdaságok. Ez azért is alapvetőenfontos, mert az életünk minősége, az életmódunk, tulajdonképpen az európainak mondott civilizációnk sorsa múlik azon, hogy a kontinens gazdasági szempontból hogyan teljesít. Mindannyian abban reménykedünk, hogy a gyerekeink, az unokáink majd jobb körülmények között fognak élni. Ma viszont sajnos egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy az utánunk következő nemzedék életminősége jobb lesz, mint a miénk volt, a háború miatt ugyanis Európa naponta veszít az erejéből.

A szankciós politika a kormány álláspontja szerint csak felgyorsítja ezt a kedvezőtlen folyamatot. Ön szerint miért?

A szankciós politika – jelen formájában – azért van kudarcra ítélve, mert figyelmen kívül hagy számos fizikai adottságot, példának okáért azt, hogy Oroszország a világ legnagyobb kiterjedésű és egyik legnagyobb népességű országa. Ezt lehet nehezményezni vagy sajnálni, csak figyelmen kívül hagyni nem. Nincs olyan reális forgatókönyv, amelynek a végén Oroszország ne maradna fontos tényező a világban, pláne az eurázsiai térségben. Ezért sokkal jobbnak tartottam és tartanám ma is azt a német politikát, amely kompromisszumot köt Oroszországgal és elidegenítés helyett világos határok között megvalósuló együttműködéssel igyekszik megőrizni a kontinens békéjét és – azzal szoros összefüggésben – az európai közösség prosperitását, gyarapodását. Most a béke és a létbiztonság terén is rosszabbul állunk Európában, mint a szankciók, vagyis a brüsszeli gazdasági hadviselés előtt. Nem annak a készülékében van a hiba, aki ezt kimondja és nehezményezi, hanem azéban, aki ezt nem ismeri be.

Ebben a háborús helyzetben úgy tűnik, egyszerre helyez hazánkra nyomást Brüsszel és Amerika is, az egyik pénzeket tart vissza, a másik a kormányellenes politikai erőket pénzeli. Milyen esélye marad, milyen mozgástere nyílik így a szuverenista, a nemzeti érdekeket előtérbe helyező politikának?

A Fidesz az a politikai közösség, amely mindig a magyar emberek oldalán áll. Számunkra az ország önrendelkezése, a szuverén döntések joga a legfontosabb, ebből jottányit sem engedünk. Semmit a magyarokról, a magyarok nélkül, ez az alapelvünk. Azonban 2008 és a világgazdasági válság után kialakult egy olyan politikai irányzat Nyugaton, amely a nemzeti szuverenitás helyett a világkormányzásban hisz. Ez az én meggyőződésem szerint történelmi tévedés. Mindez ráadásul nem ideológiamentes, sőt a maga szélsőségesen liberális ideológiáját kifejezetten „világvallássá” igyekszik tenni, ami – miközben a toleranciát hímezi a zászlajára – a legintoleránsabb eszmerendszer a második világháború óta. Lényegében véleménydiktatúrát valósít meg világszerte. Ha az emberek nem az új világvallás szerint beszélnek, gondolkodnak és szavaznak, akkor e politika hívei külső nyomásgyakorlással is készek megváltoztatni mindent: a nyelvet, a közgondolkodást vagy akár befolyásolni a választásokat. Egészen biztos vagyok például abban, hogy Brüsszel a lengyel EU-s források visszatartásával az ottani választásokat próbálja befolyásolni. Az Amerikai Egyesült Államok pedig az elmúlt harminc évet tekintve először avatkozott be – ma már tagadhatatlan mértékben és módon – a magyar parlamenti választásokba tavasszal. A hódmezővásárhelyi polgármesternek még az ebédjét is fizették, csak hogy idegen érdeket szolgálva katonákat vagy fegyvereket küldjön Ukrajnába, és beavatkozzon egy katonai konfliktusba, ahol pedig magyarok élete forog veszélyben. Újabban nyomásgyakorlással próbálkoznak: pénzügyi eszközökkel igyekeznek sarokba szorítani bennünket, mert bizonyos kérdésekben merünk másként gondolkodni és cselekedni, mint a liberális fősodor.

Ennek a nyomásgyakorlásnak a része az is, hogy új és újabb követeléseket fogalmaz meg Brüsszel? Hogy lehet ezeket kezelni?

Józansággal. Számunkra a nemzeti érdek érvényesítése a legfontosabb. Miközben a szuverenitásunkból nem engedünk, számos gyakorlati kérdésben rugalmasak és együttműködők vagyunk, hiszen az ország érdeke mindennél előrébb való. Ezért fogadtuk el 17 pontban a brüsszeli módosító javaslatokat az EU-s pénzek felhasználásával, az igazságszolgáltatással és technikai jellegű kérdésekkel kapcsolatban. A magyar emberek jussáért hajlandók voltunk és vagyunk kompromisszumot kötni, de miután ezt egyértelművé tettük, Brüsszel újabb tételekkel bővítette a követeléslistáját. Ha van rajtunk sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az.

Az egyik ilyen „sapka” a korrupció. Mit szól ahhoz, hogy a hazai és nemzetközi balliberális sajtó is folyamatosan korrupciós vádakkal illeti a magyar kormányt az uniós pénzek felhasználását illetően?

Valóban napi szinten megfogalmazzák ezeket a vádakat a balliberális médiában, de szerintem mindennél beszédesebben cáfolja ezeket a rágalmakat az, hogy rengeteg multinacionális vállalat van jelen az országban, és nem, hogy nem vonulnak ki innen, inkább bővítenek, láthatóan hosszú távra terveznek nálunk. Ha korrupció lenne ebben az országban, akkor nem épülne BMW-gyár Debrecenben, Mercedes-gyár Kecskeméten, akkor a nyugati vállalatok nem jönnének ide, hanem távoznának innen. A munkahelyteremtő tőke érzékeny jószág: ahol nem érzi magát biztonságban, onnan elmenekül és nemigen tér vissza.  Miközben az uniós országok vagy az Egyesült Államok liberális politikai elitje korrupcióval vádol bennünket, a befektetők szívesen hozzák ide a pénzüket az EU-ból, Amerikából, Japánból vagy Kínából is, vagyis láthatóan nem érzékelnek korrupciós kockázatot. A napnál is világosabb tehát, hogy politikai dumáról van szó, politikai hátsó szándékból elkövetett támadások zajlanak hazánk ellen, amelyekre elsősorban így, politikai eszközökkel kell válaszolni. Az uniós vitákba való kemény beleállással ezt a miniszterelnök rendre meg is teszi.

Lát-e rá esélyt, hogy a Navracsics Tibor területfejlesztési miniszter által többször is említett 2023. március végi időpontig megoldódjon a brüsszeli pénzek körüli konfliktus?

Navracsics Tibor miniszter úr kiválóan tárgyalt, a miniszterelnök keménységén túl neki is köszönhető, hogy ebben az elhúzódó vitában december 12-én éjjel Magyarország szép eredményt ért el Brüsszelben. A cseh elnökség támogatásával nemcsak a helyreállítási tervünket fogadták el az uniós nagykövetek, de elismerték a korrekciós lépéseink eredményeit is, így az eredetileg kilátásba helyezettnél jóval kisebb összeg kifizetése került átmenetileg felfüggesztésre. Előbb vagy utóbb lesz megállapodás a maradékról is, és Magyarország az utolsó eurócentig meg fogja kapni az őt megillető forrásokat. Az agrárpolitika területén például már megszületett a végleges megállapodás, és minden akadály elhárult az elől, hogy a földalapú, illetve a vidékfejlesztési támogatás formájában jövőre megérkezzenek a magyar mezőgazdaságba az uniós pénzek. Nyerésre állunk.

A külföldi befektetőkről és az általuk közvetített üzenetről beszélt az imént, ugyanakkor a kormányzatnak határozott célja a magyar vállalkozások helyzetbe hozása, a patrióta gazdaságpolitika érvényesítése. Hogyan és milyen eszközökkel tudja segíteni a patrióta kormányzati politikát az Építési és Közlekedési Minisztérium akár a beruházáspolitikán, akár a közlekedésfejlesztésen keresztül? A jelen gazdasági helyzetben mik a prioritások a következő években?

A minisztériumom a patrióta, tehát a hazafias gazdaságpolitika nehéz tüzérsége: a feladatunk az, hogy a magyarok munkájából a magyarok haszna legyen. A magyar építésgazdaság a kulcs a magyar gazdasági növekedésben. 25 ezer milliárdot költöttünk el az elmúlt 12 évben fejlesztésre, ebből a hatalmas összegből az országépítés volt a legfontosabb célkitűzésünk. Ugyanakkor az is fontos, hogy az útépítésre, közlekedésre, iskolaépítésre, tornacsarnok építésére elköltött pénz itthon maradjon, magyar vállalkozókhoz kerüljön. Ez egy olyan terület, ahol a külföldiek igenis visszaszoríthatók jogszerűen, ha tetszik, EU-konform módon. Elég csak megnézni a német vagy a francia építésgazdaságot: ha ők megvédhetik a nemzeti érdekeiket a magyar vagy lengyel építőipari vállalkozásokkal szemben, akkor nekünk sem jár kevesebb, hiszen mi sem vagyunk másodosztályú polgárai az uniónak. Ugyanakkor a hazai építőanyag 80 százaléka jelenleg importáru, ami azt jelenti, hogy az EU-ból érkező források jó része rövid úton vissza is kerül a „feladóhoz”. Nemzeti érdekünk tehát, hogy odafigyeljünk az építésgazdaságra, a magyar építőanyag-gyártásra és a magyar építőipari vállalkozások támogatására. Erős középosztályban hiszek, ami alulról nyitott, azaz ha valaki szorgalmas, becsületesen dolgozik, ambiciózusan tanul, fel tud oda emelkedni. Másrészről pedig arra törekszem, hogy az általam felügyelt iparágakban olyan magyar kis-, közepes és nagyvállalatok épüljenek fel és erősödjenek meg kormányzati segítséggel, amelyek versenyképesek Ausztria, Németország, Lengyelország vagy Csehország hasonló vállalkozásaival szemben. El akarjuk érni, hogy a jövőben a magyar polgárok ne a külföldi vállalatok kiszolgáltatott munkavállalói legyenek, hanem magabíró, saját tulajdonnal – például versenyképes vállalkozásokkal – rendelkező tagjai egy erős és széles nemzeti középosztálynak.

A háború és az energiaválság hatására az egész európai gazdaság megtorpant, a forrásbőség időszakát a forrásszűke időszaka váltotta fel. Ilyen körülmények között is lehet beruházásokat tervezni?

Az országépítés az átalakítások alatt is zavartalanul üzemel. Semmit nem hagyunk torzóban, 2024–2025-ben pedig már új beruházásokat kezdünk országszerte, mégpedig nemcsak a most kiharcolt uniós, hanem hazai forrásokból is. A célkitűzésünk ugyanis az, hogy a 2030-as évek elejére Magyarország Közép-Európa, sok szempontból pedig az egész kontinens egyik legjobb helye legyen. Ugyanakkor szeretnénk elérni azt is, hogy a magyar beruházások sorsa és az ország fejlődése ne függjön az EU-s pénzektől, mert a magyar vállalkozások immár olyan gazdasági erőt képviselnek, amellyel biztosítani tudják a folyamatos fejlődés fedezetét. Ebben a gazdasági önerőben az építésgazdaságnak és a magyar közlekedésnek fontos szerep jut. A rövid válaszom tehát az, hogy válság idején az állam számára a beruházás nemcsak lehetőség, de egyenesen kötelesség is.

A hódmezővásárhelyi polgármester amerikaiak által fizetett ebédje már szóba került a beszélgetésünkben. Ön korábban politikai pályafutása legnagyobb sikerének nevezte Márki-Zay Péter tavaszi legyőzését. Így utólag visszatekintve, mi volt a siker titka, hogyan tudott felülkerekedni az amerikai dollárokkal bőségesen megtámogatott ellenkampánnyal szemben?

Ma már egészen biztos vagyok benne, hogy Márki-Zay Péter nem véletlenül és nem üres kézzel tért haza Amerikából. És abban is, hogy az amerikaiak már 2018-ban a vásárhelyi spájzban voltak: beavatkoztak a polgármester-választási kampányba, technológiával, adatbázis-építéssel és pénzzel, erőforrással is bőségesen támogatták az emberüket. Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy Márki-Zay 2018-ban külső beavatkozás eredményeképpen lett Hódmezővásárhely polgármestere.

2022. április 3-án viszont itt a vásárhely-makói választókerületben önnek sikerült ezt a külső beavatkozást is legyőzni, annak ellenére, hogy láthatóan korlátlanul állt ellenfele rendelkezésére a pénz: a Partizán óriáskamionjától át a Vásárhelyt beborító plakáterdőig és a Facebookot elárasztó hirdetésekig mindent bevetett a baloldal jelöltje. Mégiscsak van ez ellen fegyver?

Látható volt, hogy korlátlan erőforrások állnak az ellenfél rendelkezésére. Már akkor is úgy fogalmaztam, hogy mi csak egy fapados járat vagyunk ahhoz a páncélvonathoz képest, amit az ellenfél kampánya képvisel. Legalább 350 millió forintot költöttek el Hódmezővásárhelyen és a választókerületben a kampányra, a miniszterelnök-jelöltnek nyilván presztízskérdés volt, hogy fényes győzelmet arathasson egyéniben is, ráadásul felettem. Ezzel szemben a mi kampányunk nem presztízsszempontokról szólt, hanem arról, hogy közvetlenül találkozzunk az emberekkel és kiérdemeljük azoknak a támogatását, illetve fölhatalmazását, akiket egy Amerikából pénzelt választási kampánnyal nem lehet elkápráztatni, ha a saját életükről van szó. Aktivistáinkkal, segítőinkkel házról házra járva jutottunk el a választókhoz. Úgy tűnik, az utcákon, a tereken, a boltokban folytatott beszélgetések többet értek, mint az ellenfél sokszázmilliós Facebook-hirdetéscunamija. A magam részéről a közvetlen kapcsolatfelvételben látom a siker titkát, illetve abban, hogy az emberek számára is teljesen világossá vált: ha Márki-Zay nyeri a választást, akkor Magyarországot háborúba sodorja, ami nemcsak a nemzet érdekeivel, hanem a józan ésszel is teljesen ellentétes volna. Nem véletlenül mondta Orbán Viktor áprilisban azt, hogy most Hódmezővásárhely az ország. Az országot és a választókerületet végül nem is lehetett átverni az illegálisan finanszírozott ellenzéki kampánnyal, de ez Hódmezővásárhely számára sajnos sovány vigasz. A szülővárosom számára ugyanis súlyos következményei lettek annak, hogy a polgármestere többszörösen bukott politikussá vált. Egy sikertelen vezető a települést is visszahúzza. Ezt Vásárhelyen lassan mindenki a saját bőrén érzi.

Ezzel kapcsolatban nemrég a Rádió 7 vendégeként úgy fogalmazott, a bukott Márki-Zay Péter túszul ejtette Vásárhelyt. Miért gondolja így? És ön szerint mit kellett volna tennie Márki-Zaynak a választási veresége után?

Egyetlen dolgot tehetett volna, ami becsületes és valamit segít, nem pedig árt azoknak, akiknek a hétköznapjai tőle függenek: azt, hogy lemond minden tisztségéről, és kivonul a politikából. Akkor talán emelt fővel tudott volna távozni, így viszont vert kutyaként kellett visszasettenkednie Hódmezővásárhelyre, amivel valóban túszul ejtette a várost, méghozzá a saját egzisztenciális szempontjai miatt. Ismétlem, ha egy város polgármestere vesztes és bukott ember, akkor a város sem tud győztes és sikeres lenni. Nem egyszerűen a közhangulatról, a város kedélyállapotáról vagy külső megítéléséről beszélek, hanem a minket képviselő polgármester érdekérvényesítő képességéről és komolyan vehetőségéről. Válság idején különösen nem mindegy, hogy egy polgármester segítség vagy a teher a közösségnek. Vásárhelyen sajnos teher, pedig így is van elég cipelnivalója az ittenieknek. Márki-Zay legalább azt a terhet levehette volna a vállukról, amit ő maga jelent. Nem tette, így 2024-ben az emberekre vár, hogy megszabaduljanak ettől a ballaszttól. Tudom, hogy az még messze van és ennyi idő alatt is sok kárt okozhat ez a patthelyzet, de akkor sem tehetünk mást, mint hogy összefogunk, felkészülünk és megpróbáljuk mérsékelni a károkat.

Ahogyan a tét, úgy a küzdelem sem lesz kicsi. Az Amerikából hazavezényelt jelölt ugyanis a mai napig nem számolt el a pénzzel. Nem tudjuk, hogy az amerikai guruló dollárokból mennyi gurult el a Bercsényi utcáig, de az egyértelmű, hogy a vásárhelyi polgármester zsebeiben most is amerikai pénz van, amit várhatóan a 2024-es polgármester-választási kampányban akar felhasználni. Észnél kell lennünk mindannyiunknak. Még egyszer nem nézhetjük tétlenül, hogy amerikai pénzből próbálnak meghekkelni egy magyar választást.

Mit ajánl a Fidesz-KDNP a vásárhelyieknek?

Újrakezdést. Új polgármesterre, új korszakra, új egységre van szükség Vásárhelyen, hogy a település újra fejlődhessen. A városunk ma látványosan lemaradt más településekhez képest, és ma már hétről hétre, napról napra érezhetőek ennek a társadalmi hatásai is. A városvezetés kapkodásának, szétesettségének és zavarodottságának az eredménye az is, hogy – a jó öreg „Oszd meg és uralkodj!” jegyében – megpróbálnak társadalmi csoportokat szembefordítani egymással. Vásárhelyen most épp a földtulajdonosok lettek a megbélyegzettek, akiktől el kell venni a javaikat, hogy azok szétosztásával a polgármester megőrizhesse politikai bázisát a legkiszolgáltatottabb helyzetben lévő emberek körében. Ha nincs megoldásod a problémákra, találj bűnbakot. Ez bolsevik tempó. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy közben kapkodás van, mert ha Hódmezővásárhelynek pénzre volna szüksége – amire állítólag nincs, hiszen több milliárd forint hever a számláján –, akkor mindenkinek adóznia kellene, nemcsak néhány kipécézettnek. Semmiképpen sem nem lehet igazságos, hogy egy 80 éves ember, akinek van 10 hektár földje, adót fizet, a város másfél millió forintot kereső polgármestere pedig, aki 150-200 milliós házban lakik, eközben semmilyen helyi adóval nem járul hozzá a közös kasszához. Ez súlyos igazságtalanság, és komoly társadalmi következményei lesznek. Vásárhely még jobban szétszakad, még megosztottabbá válik.

Az idei esztendőnek egy különleges epizódja volt, amikor önök ketten nyilvánosan fegyverszünetet kötöttek. Ezen sokan meglepődtek, akadtak, akik kritikusan álltak hozzá, s később a vásárhelyi Fidesz felszólította önt, zárja le az együttműködést a külföldi pénzt elfogadó, hazaáruló Márki-Zay-jal. Így utólag visszatekintve jó ötlet volt a fegyverszünet?

Nem volt és ma sincs alternatívája, hiszen a partnerség Hódmezővásárhely érdekeit szolgálná. Igen, így, feltételes módban, mert most sajnos nincs valódi együttműködési készség a városházán. Szeptember óta semmilyen ügyben nem kaptam megkeresést az önkormányzattól. Gondolom, ezt a nyilatkozatomat olvasva a polgármester úr gyorsan közzétesz majd egy századik nyílt levelet is vagy csinál egy újabb Facebook live-ot, de az ilyen politikai performanszok nem pótolják a hétköznapi aprómunkát. A személyes együttműködést illetően vízválasztó a számomra az is, amiről az előbb beszéltünk. Kiderült, hogy nem egy szuverén településvezetővel állok szemben, hanem egy külföldről fizetett politikai zsoldossal. Félreértés ne essék, a város érdekében a politikai együttműködési készség a részemről ezek után is fennáll, de egyre több jel mutat arra, hogy a vásárhelyi városházán nemcsak a stratégiai gondolkodás, hanem a valódi szándék is hiányzik az együttműködéshez.

Lehet, hogy megkeresést nem kap a városházától, de az biztos, ha bármilyen probléma felmerül, azért gyakorlatilag mindig, minden esetben Lázár Jánost hibáztatja a polgármester. Ehhez mit szól?

Kétfajta megközelítéssel találkozom. Bárhová megyek Hódmezővásárhelyen kívül, mindig szakmai tisztelettel, együttműködési készséggel találkozom még az ellenzéki politikusok részéről is. Hódmezővásárhelyen viszont öt éve hadjáratot folytatnak ellenem és a családom ellen. A város polgárainak szerintem meg kell majd fontolniuk, hogy ezért tartják-e a polgármestert. Normális esetben ugyanis a polgármester van a városért, nem pedig a város a polgármesterért, az ő mániáiért, legyen szó akár a miniszterelnökségről, akár a Lázár János elleni személyes bosszúhadjáratról. Én használni szeretnék, és azt hiszem, tudnék is, ha hagynák. Húsz éve országgyűlési képviselője vagyok ennek a térségnek, nem listáról, hanem az emberek bizalmából. Az idei évtől pedig újra tagja vagyok a kormánynak is, ráadásul egy, az országépítés és a polgárosodás szempontjából kulcsfontosságú tárca irányítójaként. Sok mindenben lehetnék a szülővárosom hasznára, de a városházán láthatóan a „Minél rosszabb Vásárhelynek, annál jobb a baloldalnak” politika az uralkodó. Döntsék el a vásárhelyiek, hogy erre adták-e a voksukat. Hogy szerintük a kormánnyal szemben vívott háború és egy a közülük való miniszter – bocsánat a szóért, de – városházi ba*tatása viszi-e előrébb az ügyeket a városban.

Ugorjunk egy településsel arrébb, hiszen a szomszédos városban, Makón egészen más típusú fejlődést és más típusú válságkezelést is látunk, mint Hódmezővásárhelyen. Míg Vásárhelyen óriáskerékre és toronyszépítgetésre költik a pénzt, s közben új lakossági terhet vezettek be, a földadót, addig Makón a helyi önkormányzat a 220 millió forintos Makó Segít Program keretében támogatást nyújt a gyermeket nevelő családoknak, az időseknek, a rászorulóknak és a kisvállalkozásoknak is. Hogyan értékeli ezt az intézkedéscsomagot?

Háború árnyékában az ember létbiztonságot és fizikai biztonságot vár a választott vezetőitől, legyen szó Orbán Viktor kormányáról vagy a Farkas Éva Erzsébet vezette helyi önkormányzatról. Az általános biztonságot elsősorban Magyarország kormányának kell garantálnia, de a létbiztonság megőrzéséhez – a saját lehetőségeihez mérten – a helyi vezetésnek is hozzá kell járulnia. Ennek tükrében úgy gondolom, hogy gyors és okos döntésvolt, hogy Makón félretették a presztízsberuházásokat és a megtakarításokból inkább a makóiak létbiztonságához járulnak hozzá. 220 millió forint egy ekkora település költségvetésében hatalmas összeg. Példaértékűnek tartom, hogy ezt a pénzt arra áldozzák, hogy segítsék a gyerekeket, a nyugdíjasokat, a vállalkozásokat, a szociálisan hátrányos helyzetűeket. A bajban a legnagyobb segítség, ha egy makói kis- és közepes vállalkozás pénzt kérhet az önkormányzattól, ha a város vezetése támogatást ad a helyi családoknak. Márpedig háború idején sokan kerülnek bajba, ez történelmi tanulság, akarjuk, nem akarjuk, erre kell készülnünk. Makón ezt figyelembe vették, míg máshol láthatóan nem ezzel foglalkoznak. Ott inkább a presztízsberuházásokat erőltetik, toronyórát láncostul meg díszkutat, ami ilyenkor még árt is, ahelyett, hogy használna. Véleményem szerint nem háborúban kell a városházát cicomázni és nem ilyenkor kell azzal dicsekedni, hogy mennyi pénze van a városnak. Vagy ha valóban milliárdok vannak félretéve a nehezebb időkre, akkor lesz szíves hozzányúlni a város, mert most vannak azok a nehezebb idők. Az önkormányzat segítsen a polgárainak! Makó nem olyan gazdag város, mint Hódmezővásárhely, de a kevesebb pénzből is többet ad, míg Vásárhelyen ahelyett, hogy támogatnák a lakosokat, adót vetnek ki rájuk. Mintha a vásárhelyi vezetők nem ezen a világon élnének.

Háborús karácsony elé néz az ország, ahol bizony sokaknak elkél a segítség. Hogyan telik majd ez a karácsony a Lázár család számára? Ön személy szerint hogyan készül az ünnepekre?

A karácsony nálunk mindig családi körben telik, és rólunk szól, egymásról. Ez a legfontosabb. Arra törekszem, hogy december 20-a után már próbáljunk kicsit megnyugodni és az együttlétre, az egymásba kapaszkodásra összpontosítsunk. Tíz nagyon sikeres év után Magyarországon is kijózanító a háború valósága, amely az élet törékenységére hívja fel a figyelmet, amit szerintem mindannyiunknak komolyan kell vennünk. Most békésségből kell több, nem háborúskodásból. Talán nem baj, hogy a gyermekeim megtapasztalják azt is, milyen az, amikor egyik pillanatról a másikra megkérdőjeleződhet mindaz, ami nemzedékek számára természetes és biztos volt: a béke, az otthon melege, az áruk elérhetősége a boltban vagy a benzinkúton, az európai hétköznapok biztonsága és ismerőssége. Egy háborúnak az alapvető szörnyűsége mellett sajnos van ilyen revelatív, nagy erkölcsi és fontos hétköznapi felismerésekhez hozzásegítő hatása is. Jó volna, ha ezeket a tanulságokat anélkül is le tudnánk vonni, hogy a háború tovább eszkalálódna. A nagyszüleink nemzedéke, amely végigélte a második világháborút, sokkal keményebb volt nálunk. Sokkal nagyobb önfegyelemmel bírt, a kevesebből is többre volt képes. Jobban tudta értékelni azt, amije van. Jó volna, ha a szomszédunkban zajló háború hatására egy kicsit fel tudnánk nőni hozzájuk, de lehetőleg persze anélkül, hogy a háború folytatódna vagy – ebbe belegondolni is rossz – újabb területekre terjedne át. Legyen végre tűzszünet, aztán pedig béke. Ezt kívánom a megtámadott ukránoknak, de a gyerekük életéért aggódó orosz anyáknak, és persze magunknak, magyaroknak is. Azt hiszem, ez most sokunk karácsonyi kívánsága.