Sokat tanulhatunk a pásztoroktól –  vallja Nagy Gábor Ferenc, aki Magyar Ezüst Érdemkeresztet kapott

A makói múzeumban néprajzkutató-muzeológus, zenél a Rozsdamaró Zenekarban, néprajzi fotóművész, játszik brácsán, dudán, furulyán, pásztorfurulyákat készít, mindemellett pedig elhivatottan kutatja a pásztoréletet. Nagy Gábor Ferenc 25 éve minden nap úgy öltözik fel reggel, hogy magára akasztja a pásztor bicskatokát, benne éppen egy bicskával a 10 közül.

Amikor leülünk beszélgetni a makói múzeumban, akkor is ott lóg az oldalán. Azt mondja nevetve, neki ez nem divat, ő nem olyan „hun magyar, hun nem magyar embör”, ahogyan egy régi ismerőse jellemezte a divatból népi kiegészítőket magukra aggató embereket. Nála bizony negyedévszázada hagyomány, hogy magával viszi a bicskatokot, és a bajsza sem divatból áll úgy, ahogy.

Különleges kutatási terület

A népzenész, a makói József Attila Városi Könyvtár és Múzeum néprajzkutató muzeológusa olyan területet kezdett el kutatni, amiről nem sokat tudtunk eddig. A pásztoréletet. Először a népzene kapcsán találkozott vele, majd felkeresett pásztorokat, akikhez rendszeresen visszajárt, hogy meghallgassa azokat a történeteiket, amiket nem mindenkinek mesélnek el, vagy eddig éppen senkinek.  Augusztus 19-én a fővárosi Vigadóban vehette át a Magyar Ezüst Érdemkeresztet eddigi munkássága, kutatásai, a népmuzsika és a néprajzi tárgyú fotóművészi tevékenységének elismeréseként.

Minden a zenével kezdődött

Kiderült, a kutatásai alkalmával, nemcsak jól tud kérdezni, hanem jól is válaszol, ha éppen őt kérdezik. Így mesélt a kezdetekről:

8 éves koromban kezdtem el néptáncolni Szegeden, odavalósi vagyok. Most Dorozsmán élünk. Juhász Zsolt és Nagy Albert kezei alatt tanultunk táncolni, ahogy ilyen 13-14 éves lettem, akkor kezdtem el jobban felfigyelni a népzenére is. Nagyon megtetszett a brácsa, akkor még Szegeden nem volt ekkora népzeneoktatási intézmény, mint most, Szurdi Zsolt, aki akkor a rockklub vezetője volt – nyugodjon békében – vett a szárnyai alá, és tőle tanultam egy fél évig brácsázni.  Azt mondta: Gabikám, én ennyit tudok mutatni neked! Ezután kaptam nagyon sok hangfelvételt, népzenei gyűjtéseket ismerősöktől, néprajzosoktól, népzenészektől. Saját, önálló munkával kezdtem hallgatni, gyakorolni. Másfél év kellett, hogy értsem is, elkezdtem gyakorolni, majd zenekarban zenélni.

2000-ben alapítottuk meg a Rozsdamaró Zenekart, Szegeden Lipák Dániel kollégámmal, közösen tanultuk ezt az óriási, gyönyörű népzenei hagyományt. 1995-ben hallottam a Muzsikás Együttest Szegeden. Ifjabb Csoóri Sándor, a költő fia akkor velük muzsikált, és kecskedudán játszott. Annyira tetszett az a hangszerhang – igazából, ha tisztán szól egy duda, az olyan, mint egy orgona –, és jött a másik kérdés, kitől, hogyan kellene ezt megtanulni.

Előkerül a kockás füzet

Ezután a csókai Vrábel Jánostól vett egy dudát, de nem volt, kitől tanulnia. Kezdő dudásként nem tudta behangolni sem. Nem esett kétségbe, hallgatta az eredeti felvételeket, gyakorolt. 1996-ban látta a tévében Pál Istvánt, aki a népművészet mestere volt, palóc pásztorember, az egri dudástalálkozón mesélt a családi pásztorhagyományiról, ekkor meglátta benne a mesterét. Síkfőkúton egy népzenei táborban találkoztak. 17 éves volt, a Nógrád megyei Tereskére járt tanulni tőle Szegedről. Azt mondta neki, szeretné megtanulni az összes nótát. Előkerült egy kis kockás füzet, 800 dallal, abból 20-at kellett próbaként megtanulnia, két hét alatt sikerült is neki. Mivel az öreg mester látta benne a tehetséget, elkezdte tanítani.

Az első nagy mesélő

Ő volt az első, akitől a pásztorkodásról tanulhattam – mesélte a néprajzkutató.

Utána a zene mellett sok minden kiderült abból, amit mesélt. Állatgyógyászat, állattenyésztés, sokgenerációs pásztorként nagyon sok mindent megtanult az elődeitől, a gyógyfüvek használatát, a hagyományokat. Gyönyörűen énekelt, furulyázott. Láttam, hogy nagyon nagy tudású ember, róla írtam a szakdolgozatomat.

A 2000-es években a zenéléssel, később a fotózással együtt vált a szívügyévé a pásztorélet kutatása. A Rozsdamaró Zenekarral és a Békés Bandával bejárták az országot, a Csík zenekarban pedig vendégzenészként szerepelt, beutazta Európát, Ázsiát, Kanadát. A 2000-es évek végén Ópusztaszeren dolgozott mint népzenész, 2015 óta dolgozik a makói múzeumban néprajzkutatóként.

A makói múzeum

2015 óta kutatom újra komolyabban ezt a területet. Az érdeklődés és a gyűjtés folyamatos volt, de nem volt ilyen intenzív. A környékbeli dél-alföldi pásztorkultúráról kevés volt a szakirodalom, több hasonszőrű juhász- és pásztorember van itt a környéken, mint Pista bácsi, róluk írom most a doktorimat

– összegezte a környékbeli munkát.

Elmondta, a Makó környéki kutatásokban Dani család szerepel, Csanádpalotán a Szikszai család, Vásárhelyről a Dantesz juhászcsaládról kutatott. Szentes és Csongrád környékén, a megyében keresi a családokat folyamatosan, sőt, a Délvidéken is sokat járt anyagot gyűjteni. Volt ott egy segítője, aki állatorvos mellett dolgozott, és így segített neki, hogy megismerje az ottani juhászokat.

Az igazi gyűjtő

Évente többször járok ezeknél az embereknél, is mindig derül ki valami újdonság. Fontos, hogy megnyíljanak, elmondják a történeteiket, sokszor családi titkaikat. Mindig derül ki valami újdonság, a mai napig. Nem is gondolnák sokan, hogy ez egy ma is élő szakma. A pásztorkodás 24 órás munka, amilyen szabad élet, annyira kötött. Nagyon magányos életforma ez, nem csak a megélhetést látják az állatokban, hanem szeretik őket. A természetben való életmód egyfajta meditáció is. Az idei év nagyon nehéz volt a mezőgazdaságban és állattenyésztésben. Csinálják, erősek fizikailag és lelkileg is.

Az igazi gyűjtő mindig szeretne valami újat felmutatni, találni. Ez egy szenvedély. A fotózásban is és a tudományos kutatásban is a kitartás és a hosszú távú együttlét sok mindent meghoz. Lehet, csak a 25. találkozásnál árulnak el nekem valamit, ami tudományos szempontból fontos. A levéltári kutatások is fontosak, de mondjuk, amíg ott csak pár sor van a juhászokról, én sokkal többet meg tudok mutatni róluk. Akár fotókkal, előadásokkal, tanulmányokkal is. Szikszai István csanádpalotai juhász mondta: ”Gábor, ez 50 év múlva nagyon nagy érték lesz!” Nem azt látják, hogy amit elmondanak, azt ellopom, elviszem  kisajátítom, hanem érzik, hogy ezt örökül hagyják velem.

Amit még neki se mondtak el

100-200 éve sokkal jobban hittek különböző varázslásokban, mágiákban. Ehhez értettek is, voltak tudós pásztorok, akik értettek a gyógyításhoz is, de a rontáshoz is. Ezek olyan tudások voltak, amit nem adtak ki a családból. Ha meghalt az édesapa, a halálos ágyon, kézfogással adták át, előtte persze már tanították a fiút. Pista bácsi nem akarta ezeket elmondani, mert azt mondta, ha megteszi, ő nem tudja majd használni. Ezek nagyon komoly hitbéli dolgok voltak. Azután egyszer csak elmondta.

Dudaszóval ébredni, dudaszóval aludni

Nagy Gábor Ferenc elmondta, feleségével 20 éve vannak együtt. 12 éve házasok, kisfiúk 10 és fél, kislányuk 7 és fél éves, Gábor Ferenc és Kornélia. Klasszikus zenét tanulnak. A népzenét úgy próbálják átadni nekik, hogy a hétköznapokban, a családi közegben hallják. Az ősök énekeltek, zenéltek otthon, és a gyerekek figyelték, tanulták ezt. Az édesapa nemcsak kutatja a pásztor hagyományokat, hanem követi is az életformát. Farag otthon furulyákat, pásztorbotokat készít, dudán játszik. Elmesélte:

 A kisfiam mielőtt megszületett, én is dudáltam otthon neki. Később, ha baja volt, sírt, elővettem a dudát, játszottam rajta, és abbahagyta a sírást. Egyszer csak elaludt. Pista bácsi mondta, hogy őt az édesapja dudaszóval keltette, és azzal is altatta. Azt hittem, viccel, mert a dudaszó hangos, nem éppen altatódalnak hittem. De igaza lett. Elmeséltem Pista bácsinak, aki felkiáltott: No, dudás lesz!

A díjról

Meglepett, óriási, jó érzés, szakmai elismerés, előtte és utána is ugyanaz leszek. 25 éve kitartóan, értékmentésként ezt csinálom, feladat van. Folyamatosan fejlődni kell, magas szintű dolgokat írni, muzsikálni, fotózni. Nagyon szeretek Makón dolgozni, jók a kollégák, és országosan is egyre többet tudják, hogy itt komoly munka folyik. Csongrád megyében a legnagyobb néprajzi gyűjtemény itt van Makón, van mire büszkének lennünk.

Tanuljunk belőle

A néprajztudomány nem halott tudomány – mondta.

Nagyon is aktuális, rengeteg dolgot lehetne alkalmazni belőle, amivel könnyebb, jobb lenne az életünk. A legeltetés, a mezőgazdaság, az otthoni kert bevetése, a gyógynövények ismerete, az állatok ismerete, szeretet, az önellátó gazdálkodás. Nagyon sok mindent az életünkbe átültetek, kályhákat építek, a saját házunkat mi újítottuk fel, főzünk lekvárt, csinálunk kolbászt, sorolhatnám…

Régen sokkal praktikusabb tudása volt az átlagembernek, kis kertjében megtermelte az egész évre valót, eltették télre a zöldségeket, befőttet. Egészségesebb volt, tartósítószer és vegyszermentes ételeket ettek. Ez a tudás kezd elveszni, kutatni kell, tanulni kell. A néprajz ebben is segít, elő lehet keresni a könyveket, tanulmányokat, monográfiákat arról, hogyan éltek az elődeink. Sokat tanulhatunk belőle, most is, ma.