Az elpusztíthatatlan amerikai vadászrepülő a japánok tiszteletét is elnyerte

Hiába gyújtották fel vagy találták el a motorját, a második világháború legsérülésállóbb vadászgépe, a Grumman F6F Hellcat – az ellenséget a végletekig demoralizálva – szinte mindent túlélt. A jellegzetes formájú gépet bárki azonnal felismerte, és bár esztétikailag nem magaslott ki – akár angolszász, akár német – társai közül, jóval nagyobb biztonságot nyújtott, mint „csinosabb” ellenlábasai. A vadászgéptípus kulcsszerepet játszott abban, hogy az amerikai hadsereg a csendes-óceáni hadszíntéren győzelmet aratott Japán felett, a második világháború után pedig még atomkísérletek során is bevetették.

A Vadmacska bátyja

Az amerikai flotta 1941 nyarán kötött szerződést a Grumman vállalattal a csendes-óceáni hadszíntéren a lehetőségekhez képest sikerrel harcoló, ám a számos tekintetben jobb műszaki adottságokkal rendelkező japán Mitsubishi A6M Zero vadászrepülőgépekkel szemben a győzelem kivívására alkalmatlan F4F Wildcatek leváltására szánt, repülőgéphordozóról indítható vadász megtervezésére.

A gépet a Wildcat javított verziójaként képzelték el, ám a japán gépekről készült, a cég vezetőihez is eljuttatott hírszerzési adatokból kiderült, hogy a tervezés előtt álló vadászoknak az eredetileg tervezettnél nagyobb mértékben kell felülmúlniuk a Wildcateket. A Grumman vállalat a tervek elkészültét követően, 1942 tavaszán megkapta az engedélyt az XF6F-1 prototípus megépítésére.

A feladat az volt, hogy egy, a Wildcatnél gyorsabb, nagyobb hasznos terhelésű gépet hozzanak létre, amely nagy távolságok megtételére alkalmas. A 10,16 méter hosszú, 4,4 magas repülőgépek gyártására a New York állambeli Long Islanden, Bethpage városában egy teljesen új üzemet építettek. Mivel az acélszerkezetek ebben az időben hiánycikknek számítottak, ezeket egy lebontásra ítélt New York-i villamosvonal sínjeiből és oszlopaiból készítették.

A Hellcat névre keresztelt, továbbfejlesztett, R-2800-as Pratt & Whitney Double Wasp csillagmotorral felszerelt XF6F-3-as jelzésű repülőgép félelmetes adatokkal rendelkezett: percenkénti emelkedőképessége meghaladta az ezer, szolgálati csúcsmagassága pedig a 11 ezer métert. Üzemanyagtartályaiban (a póttartállyal kiegészítve) több mint 1,5 ezer liter benzin fért el, ami közel 2500 kilométeres táv megtételére tette alkalmassá a Hellcatet. Ez a Wildcat hatótávolságának mintegy kétszerese volt.

A pilóta biztonságát a golyóálló szélvédő mellett közel 100 kilogramm páncél is szavatolta. A fegyverzetet hat 12,7 milliméter űrméretű (.50-es kaliberű) Colt-Browning nehézgéppuska alkotta, darabonként 400 lőszerrel. A Hellcat üresen 4,1 tonnát, teljesen feltöltve 6,9 tonnát nyomott.

A leggyorsabb változat, az XF6F-6-os végsebessége 417 mérföld/óra volt. A tágas kabinnal rendelkező Hellcat mindemellett könnyen kezelhető volt, így a kezdők is jól boldogultak a géptípussal. Nem véletlen, hogy a Grumman cég a második világháború végéig nem kevesebb, mint 12 275 Hellcatet gyártott le.

A Zeroölő

A második világháború alatt a Hellcatek az amerikaiak részvételével zajló valamennyi csendes-óceáni szigetcsatában részt vettek. A Wildcatek bátyjai fedezték levegőből a flottát és a partra szálló egységeket.

Első éles bevetésükre 1943. augusztus 31-én került sor a csendes-óceáni hadszíntéren. A gépek két japán járőrhajót is harcképtelenné tettek, de az akció során két amerikai repülő is odaveszett. A Hellcat már másnap elkönyvelhette első légi győzelmét: az Independence nevű hordozó gépraja egy Kawanishi H8K Emily járőrhidroplán vesztét okozta.

Az első Zerót, a japánok félelmetes gépét a USS Yorktown (CV-10) repülőgép-hordozó fiatal zászlósa, Robert W. Duncan lőtte le 1943. október 5-én, a japán megszállás alatt álló Wake-sziget elleni támadás során. Már itt nyilvánvalóvá vált, hogy az elődjénél jobban gyorsuló, a jóval mozgékonyabb Zerókat zuhanórepülésben és emelkedésben is felülmúló Hellcat alkalmas lehet a japánokkal szembeni légi fölény visszaszerzésére.

A Hellcatek Zerókkal szembeni győzelmeinek aránya a háború során 13:1 volt, vagyis minden 13 lelőtt Zeróra egy Hellcat jutott – utóbbi innen kapta a Zeroölő becenevet. A háború utolsó két évében minden lelőtt Hellcatre 19 megsemmisített japán repülő jutott. Ez a hatalmas különbség javarészt a repülő kialakításának volt köszönhető. Nem véletlen, hogy az amerikaiak – nagyrészt a repülőtípus által nyújtott biztonságot kiemelve – ódákat zengtek a pokolmacskáról. Willis Hardy fregattkapitány például kifejtette: „(…) ha valaki lőtt rám, egy Hellcatben voltam legszívesebben. A Hellcat verhetetlen volt, ha valaki lőtt rád”.

És hogy a géptípus csodálatát nem csak a saját gépek iránt érzett, magától értetődő szeretet megnyilvánulásaként értelmezhetjük, hanem alapja is volt a dicséretnek, jól mutatja, hogy az ellenséges japán pilóták is elismerően nyilatkoztak a Hellcatről. „A számos amerikai gép közül, amelyekkel szembekerültünk a csendes-óceáni hadszíntéren, a Hellcat volt az egyetlen, amely derekasan helytállt a vadászgépek közelharcában” – írta a háború után Zero címen megjelent, közösen írt könyvében két japán tiszt, Okumija Maszatake és Horikosi Dzsiro.

Szakai Szaburó, a legsikeresebb második világháborús japán pilóták egyike (a hivatalos adatok alapján 28, életrajza szerint azonban 64 légi győzelemmel büszkélkedhetett) összesen 40 amerikai gépet, köztük 34 vadászt lőtt le, és harcolt a hadsereg, a flotta, valamint a tengerészgyalogság repülőivel is.

Szerinte a katonák gépei gyorsabbak voltak, a tengerészeké viszont szívósabbak. Megdöbbenve emlékezett rá, hogy a Filippínó-tenger felett egy F6F Hellcatet addig lőtt, amíg kifogyott minden lőszer a gépágyúkból és a géppuskákból, de az amerikai gép a beleeresztett legalább 200 lövedék ellenére könnyedén továbbrepült. „Egy Zero a tizedétől felrobbant volna” – vallotta a japán pilóta.

Pokolmacskák pulykavadászaton

A Hellcat egyik leglátványosabb diadala az ún. Filippínó-tengeri csatához köthető. Az 1944. június 19-20-án zajló ütközet során az amerikaiak 433 repülőt lőttek le a levegőben, mintegy 200-at pedig a földön pusztítottak el, emellett pedig három repülőgép-hordozót is megsemmisítettek.

Az összecsapás első órái az aránytalanul nagy japán veszteségekre utalva „Mariana-szigeteki nagy pulykalövészet” néven kerültek be a köztudatba: az amerikaiak 373 repülőből 243-at lőttek le, míg veszteségeik „mindössze” 29 gépre rúgtak. A hatalmas győzelemben a Hellcatek kulcsszerepet játszottak.

A második világháború során az amerikai haditengerészet történetének legeredményesebb vadászrepülőgép-típusával igazoltan 5223 ellenséges repülőgépet lőttek le: túlnyomó többségüket a csendes-óceáni hadszíntéren semmisítették meg, nyolcat pedig a Dragoon hadművelet keretében, Dél-Franciaország megszállásakor szedtek le.

A brit Királyi Haditengerészeti Flotta légiereje Norvégiában, a Földközi-tenger medencéjében, valamint a Távol-Keleten összesen 1263 Hellcatet (amelyekből egyébiránt fotófelderítő és éjszakai vadász változatot is gyártottak) vetett be a háborúban: a vadászgéptípus többek között a félelmetes német csatahajó, a norvég fjordokban megbúvó Tirpitz elleni hadműveletekben is részt vett. A Royal Navy kötelékébe tartozó Hellcatek a háború során 52 ellenséges gépet lőttek le.

Jelzésértékű, hogy a Hellcatet Zeroölő mellett Ászcsináló néven is emlegették. David McCampbell korvettkapitány a második világháború során például 34 légi győzelmet ért el Hellcatjével. Az amerikai haditengerészet pilótái közül ennél többel azóta sem büszkélkedhet senki, de McCampbell ezzel az eredménnyel a második világháború amerikai pilótaászai közül összesítésben is a harmadik helyet foglalja el.

A 305 Hellcat-ász közül szintén a korvettkapitány lőtte le egy bevetés során a legtöbb gépet: 1944. október 24-én kilencet szedett le. Emellett Cecil Harris (24 gépet lőtt le), Eugene Valencia (23 gép), Alexander Vraciu és Cornalius Nooy (19-19 gép), valamint Patrick Fleming is kiemelkedő számú légi győzelmet aratott Hellcatjével.

A Bikini-atolltól az uruguayi haditengerészetig

Az amerikai haditengerészeti repülők közül a Hellcat mellett a Vought F-4U Corsair is kiemelkedett, és a szakértők véleménye még ma is megoszlik azzal kapcsolatban, hogy melyik volt jobb repülőgép (a többség azért a Hellcat mellett teszi le a voksát).

A két gép esetében már megtervezésük irányelveiben is komoly eltérések mutatkoztak. A Hellcatnél a kiemelkedő teljesítmény mellett a könnyű kezelhetőségre és karbantarthatóságra is nagy hangsúlyt helyeztek, míg a Corsair esetében a teljesítmény maximalizálása volt a tervezők célja.

Nem véletlen tehát, hogy míg a pilóták a Corsair esetében a kirobbanó erőt emelték ki, addig a Hellcat tekintetében a biztonságot hangsúlyozták. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ár-érték arány tekintetében a Hellcat győzött: három „Zeroölő” előállítási költségeiből mindössze két Corsairt tudtak megépíteni.

A Hellcatek a második világháború után jelentősen veszítettek jelentőségükből. Az USA-ban a Grumman F8F Bearcatek váltották fel a gépeket, azonban tartalékosok és kiképzőalakulatok 1954-ig még repültek velük.

A Hellcateket a koreai háborúban is bevetették, rádió-távirányításúvá alakított változataikat pedig levegőminta-gyűjtés céljából az 1946-ban a Bikini-atollnál zajló atomkísérletekben is felhasználták.

Néhány gépet a második világháború után franciák szereztek meg, akik az indokínai háború mellett még Algériában is vetettek be Hellcateket. A Zeroölő utolsó bevetésére 1960-ban, az uruguayi flotta kötelékében került sor.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu