Már a hadba lépés előtt felvette a német U-Bootokkal a harcot az USA

Habár az Atlanti-óceánon zajló tengeralattjáró-hadviselés kapcsán a történelemkedvelőknek elsőként valószínűleg az első világháború jut eszébe, Németország igyekezett ugyanúgy kihasználni U-Bootjai potenciálját a második világháborúban is, az „atlanti csata” azonban gyakorta háttérbe szorul a konfliktus egyéb összecsapásai mögött. Mindazonáltal e rejtett hadszíntér volt az Egyesült Államok első (habár nem közvetlen) belépési pontja az Európában dúló háborúba, és az Egyesült Királysággal való, a háborút végigkísérő szoros együttműködés egyik első helyszíne is volt egyben.

A Nagy Háború öröksége

Az első világháború korlátlan tengeralattjáró-hadviselése után több nemzetközi kezdeményezés is indult a tengeralattjárók mint fegyvernem korlátozására, illetve betiltására. Az 1928-as londoni haditengerészeti egyezmény végül számukat, vízkiszorításukat és fegyverzetüket korlátozta. Habár Németországnak az 1919-es versailles-i béke tiltotta a tengeralattjárók építését, a Harmadik Birodalom az 1930-as évek újrafegyverkezése során ezt a kitételt is megszegte.

Miután 1939. szeptember 3-án Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak (Lengyelország szeptember 1-jei lerohanása után), az új erőre kapott U-Boot flotta le is csapott: az Írország közelében járőröző U–30 elsüllyesztette az SS Athenia nevű brit utasszállító hajót, miután tévesen kereskedelmi hajóként, illetve annak álcázott hadihajóként azonosította. A hajón 112 ember vesztette életét, köztük 28 amerikai.

Innentől a helyzet csak súlyosbodott: Nagy-Britanniát az az igen valós veszély fenyegette, hogy a Kriegsmarine képes lesz elvágni a külvilágtól, és megakadályozni a fontos nyersanyagok, élelmiszer és más szükséges ellátmány tengeri importját, amivel gyakorlatilag a szigetország gazdaságának és infrastruktúrájának összeomlása következett volna be.

Indulhat a farkasfalka

A német tengeralattjárók megállíthatatlannak tűntek: az Athenia elsüllyesztését követő egy hónapban 41 szövetséges hajót süllyesztettek el, miközben csupán két óceánjáró U-Bootot veszítettek el a rendelkezésre álló 25-ből. 1939 októberében még a német haditengerészet első világháború utáni megalázó cselekedetét – brit utasításra el kellett süllyeszteniük saját hajóikat – is szimbolikusan megbosszulták: az Orkney-szigeteki Scapa Flownál – ahol mindez történt – az észrevétlenül besurranó U-Bootok a tenger fenekére küldték az HMS Royal Oak csatahajót, a fedélzetén 833 emberrel.

Scapa Flownál fény derült azonban arra is, hogy a német torpedók korántsem a legjobbak: a hét kilőtt torpedóból csupán négy robbant fel. Szeptemberben az U–39 három torpedóval is eltalálta az HMS Ark Royal csatahajót, ezek közül mindegyik hatástalan volt. Mindazonáltal a britek nem érezhették biztonságban magukat: megbízhatónak tartott szonárrendszerüket, az ASDIC-et a német kapitányok hamar megtanulták kijátszani a zavart okozó, különféle hőmérsékletű vízrétegek közti „ugrálással”, vagy a tengerfenék terepébe való „beolvadással”.

1939 végéig a tengeralattjárók 57 őrizetlen kereskedelmi hajót süllyesztettek el – konvojrendszer bevezetésére volt szükség a hajók védelmében. Miközben a brit hatóságok ennek kidolgozásán munkálkodtak, Franciaország elesett 1940 júniusában, és a németek megkezdték további tengeralattjáró-bázisok kialakítását az ország atlanti partján. Bombabiztos beton tengeralattjáró-kikötők épültek Bordeaux-nál, Brestnél, La Rochelle-La Pallice-nél, Lorient-nál és Saint-Nazaire-nél, és további bázisok voltak Németország Balti-tengeri partjain, valamint a norvégiai Bergenben és Trondheimben.

Karl Dönitz, az U-Boot flotta parancsnoka ekkortól vette célba a Nagy-Britanniát ellátó hajókat a híres „farkasfalkákkal”, amelyek általában 5-12 darab U-Bootból álltak. E falkák rendszerint éjszaka hajtották végre támadásaikat, lesben állva az elhaladó konvojok útvonalán. A célpont észlelését követően a tengeralattjárók a rajtaütéshez megfelelő pozíciókba helyezkedtek, majd a hajók elhaladásakor szinte minden irányból torpedótűz alá vették azokat.

A kísérő hadihajók összezavarására nem csupán a konvojon kívülről, de a kísérők gyűrűjén belülről is torpedók záporoztak. 1940 folyamán már havonta legalább 35, de egyes hónapokban 57 hajót is elsüllyesztettek a „farkasfalkák” – később erre az időszakra gondoltak vissza „boldog időként” a német tengeralattjárósok.

Amerika közeledése

Nagy-Britanniának sürgős segítségre volt szüksége. Kapóra jött, hogy az Egyesült Államok nemrégiben újraválasztott elnöke, Franklin D. Roosevelt az amerikai közvélemény ellenérzései dacára elkötelezte magát az utolsó, Hitlerrel szemben álló nyugat-európai ország mellett, és kész volt maximálisan kiaknázni a hivatala adta lehetőségeket a szigetország megsegítésére – az Egyesült Államok hivatalos semlegességének fenntartása mellett.

Az egyezség, amelyet Roosevelt elnök és Churchill brit miniszterelnök nyélbe ütött, végül Észak-Amerikában és a Karibi-térségben bocsátott brit külbirtokokon lévő katonai objektumokat az Egyesült Államok rendelkezésére (valamint engedélyt újak építésére), cserébe utóbbi 50 darab, az első világháború idején épített, de fel nem használt rombolót adott át a briteknek.

Az amerikaiak emellett átvállalták több tengerentúli terület védelmét is, ezáltal több brit hadihajót felszabadítva, hogy a német tengeralattjárók elleni védekezésben vehessenek részt.

Az együttműködés következő szintje 1941 elején a híres Lend-Lease program kezdete volt, melynek kiterjesztésével végül az Egyesült Államok nem csupán Nagy-Britanniát, de Kanadát, a Szovjetuniót és Kínát is kölcsönökkel és hadianyaggal, illetve fegyverzettel és felszereléssel látta el a háború során.

Az Egyesült Államok a Pearl Harbor-i japán támadást követő 1941. decemberi hadba lépésével Németország kiterjesztette tengeralattjáró-hadviselését az Atlanti-óceán nyugati partvidékére is az úgynevezett Dobverés hadművelet keretében.

Az addig békében működő amerikai kereskedelmi hajózásra gyors egymásutánban csaptak le az U-Bootok – kedvelt taktikájuk az éj leple alatt, a kivilágított partszakaszok előtt jól kivehető hajók célba vétele volt. A tapasztalt német tengeralattjárósok számára egy újabb „boldog idő” várt.

A döntő tényezők: anyag, hírszerzés, technológia

Eleinte brit segítségre szorultak a tengeralattjárók elleni védekezésben tapasztalatlan amerikaiak, végül azonban elegendő hadihajós és légi kísérettel tudták ellátni saját konvojaikat ahhoz, hogy a Kriegsmarine visszavonja U-Bootjait Európa partjaihoz. Ennek nyomán 1942-ben és 1943 elején a megnövekedett számú és egyre tapasztaltabb német tengeralattjárósok minden korábbinál több szövetséges szállítóhajót lőttek ki.

Ekkoriban a már japán kézen lévő Malájföldről és a Holland Kelet-Indiákról (a mai Indonézia), valamint a japán Kobe kikötővárosából is indultak a „Monszun Csoport” névre keresztelt német tengeralattjáró-flotta járművei a Csendes-óceánon közlekedő szövetséges hajók után.

Az Egyesült Államokban a Henry J. Kaiser iparmágnás nevéhez fűződő egyszerűsített, sorozatgyártásos módszerekkel készülő „szabadsághajók” (Freedom Boats) azonban növelték a hajózási útvonalak kapacitását, így a német erőfeszítések arányaiban egyre kevesebb kárt tudtak tenni Nagy-Britannia zökkenőmentes ellátásában.

Továbbá a hajókra és repülőkre telepíthető érzékelők (a brit ASDIC és a hasonló elven működő amerikai szonár) és fegyverzet is nagy fejlesztéseken esett át az eltelt időben, így mind a kísérőhajók védekezőképessége, mind a tengeralattjárókra vadászó repülők hatékonysága is növekedett.

A szövetségesek erőfeszítéseit megkoronázta továbbá a német rejtjelrendszer, az Enigma megfejtése, amelyet a rejtjelezőgép egyik példányának a lengyel katonai hírszerzés általi beszerzése, valamint az angliai Bletchley Parkban létrehozott kódfejtőközpont személyzetének munkája tett lehetővé. A németek mozgásait és belső kommunikációját így egyre jobban átlátták a szövetségesek.

A németek minderről nem tudtak, azonban az U-Bootok korábbi 18:1-es hatékonysági aránya (az elsüllyesztett ellenséges hajók aránya az elvesztett tengeralattjárókéhoz) 1:1-re zuhant vissza, ami tarthatatlan volt a Kriegsmarine számára.

Az U-Bootok rémuralmának a végső döfést a szövetségesek légi fölénye és nagy hatótávolságú bombázóinak bevetése, és az ebből kifolyólag csökkenő német ipari kapacitás hozta meg. Nyugat-európai támaszpontjaikat pedig az 1944. június 6-i D-napot követő szövetséges előrenyomulás nyomán el kellett hagyniuk.

A hat évnyi tengeri hadviselés során a tengelyhatalmak tengeralattjárói hozzávetőleg 3500 kereskedelmi és 175 hadihajót süllyesztettek el, 36 200 főnyi katonai és 36 000 főnyi civil személyzet életét követelve. A németek részéről a háborúban szolgált tengeralattjáró-személyzet mindössze negyede élte túl a konfliktust.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu