Nyomtalanul eltűnt a brazil dzsungelben az El Dorado városát kereső expedíció 1925-ben

Talán még ma is akadnak olyanok, akik úgy vélik, hogy valamikor a történelem folyamán egy ma még számunkra ismeretlen, magas fejlettségi fokot elérő civilizáció létezett Dél-Amerikában. Ez a szóbeszéd többek között El Doradóval, a konkvisztádorok által hasztalanul űzött legendával kezdődött a kora újkor hajnalán. Az évszázadok folyamán sokat szelídült történet később is számos felfedezőt indított arra, hogy bejárják Dél-Amerika még ismeretlen területeit. Közülük is a leghíresebb Percy Fawcett volt, akinek 1925-ben veszett nyoma a dzsungelben.

El Doradótól a tudományos felfedezések világáig

Amikor a 16. században a spanyol konkvisztádorok megjelentek Amerika partjainál, gyakran az arany utáni éhség hajtotta őket. Az aztékok és az inkák közismert leigázása mellett számos kisebb népet támadtak meg a feltételezett aranyáért. Ekkoriban terjedt el El Dorado legendája, amely arról szólt, hogy valahol Dél-Amerikában létezik egy aranyból épült város.

A legenda alapját a muiszka indiánok egyik szertartása képezte, amelynek keretében aranyporral kenték be törzsi vezetőjük testét, aki így ugrott be egy tóba, miközben további aranytárgyakat dobáltak utána. Mindez vélhetően egy fordítási hibaként „alakult át” komplett aranyvárossá az európai felfedezők világában.

A 18. század végéig több spanyol, majd angol kísérletre is sor került a sokat emlegetett El Dorado megtalálására, ám a város története hamarosan átkerült a legendák világába

A 19. századtól kezdve azonban ismét egyre népszerűbb lett az az elképzelés, hogy valahol Dél-Amerikában, a dzsungelek mélyén egykor létezhetett egy magaskultúra, amelynek csak apróbb nyomai maradtak meg.

Ennek a lehetőségét csak erősítette a maja Tikal városának megtalálása, amely csaknem ismeretlenül feküdt az 1850-es évekig a közép-amerikai dzsungel közepén, valamint sokat lendített a helyzeten a Macsu Pikcsu 1911-es felfedezése is.

Ezzel párhuzamosan a 20. század elejére a felfedezők által el nem ért területek, az úgynevezett „fehér foltok” száma igencsak lecsökkent. Ilyenek voltak például a sarkvidékek, amelyeket csak a század elején sikerült meghódítani. De ide tartozott az amazonasi őserdők mélye is.

A nehezen megközelíthető, a sűrűn lakott vidékektől távol eső régiók feltérképezése még a mai napig sem teljesen megoldott, és akadnak olyan területek, ahol még nem járt fehér ember.

Egy modern kori felfedező

Percy Harrison Fawcett 1867-ben született. Családjában nem ő volt az egyetlen kalandor, akit kifejezetten vonzottak a még ismeretlen területek. Édesapja, aki egyébként Indiában látta meg a napvilágot, a Brit Királyi Földrajzi Társaság tagja volt, míg bátyja ismert hegymászónak mondhatta magát.

Később a földrajzot és térképészetet is tanuló Percy maga is csatlakozott az illusztris társasághoz. Tanulmányai előtt belépett a hadseregbe, és olyan távoli helyeken szolgált, mint Ceylon (Sri Lanka) vagy Hongkong. Előbbi szolgálati helyszínén ismerte meg későbbi feleségét is.

Dél-amerikai érdeklődése 1906-ban kezdődött, amikor a Brit Királyi Földrajzi Társaság felkérte arra, hogy térképezze fel Brazília és Bolívia határvidékét. A két ország közös határának megállapításához be akartak vonni egy semleges felet is, így került a társaság képviselője a sűrű dzsungelbe. Percy Fawcett végül 18 hónapot töltött el a határvidék felderítésével. Számos olyan állatról számolt be, amelyekhez hasonlót még korábban senki sem látott. Ezek a beszámolók sokakban kétséget ébresztettek Fawcett hitelességét illetően.

1908-ban egy újabb, veszélyesebb expedícióra vállalkozott: meg akarta keresni a Rio Verde forrását Brazíliában. Útközben kifáradt csapata egy alkalommal kifogyott az élelemből, az egyik embere pedig szó szerint könyörgött Fawcettnek, hogy hagyja ott. A vezető így „biztatta”: hogyha meg kell halniuk, akkor menetelve fognak meghalni. Egyébként később valóban akadt olyan útja, amely során a csapat tagjainak fele meghalt különféle betegségekben.

1906 és 1924 között hét expedíciót szervezett a dél-amerikai őserdőkbe. Általában barátságosan viselkedett az őslakosokkal. Igyekezett elsajátítani a nyelvüket, ajándékokat adott nekik, és türelmesen, udvariasan viselkedett velük. Bár Percy Fawcett a kortársainál pontosabb ismeretekkel rendelkezett az őslakosokról, ő sem tudta kivonni magát a viktoriánus kor öröksége, a rasszizmus alól.

Fawcett háromféle bennszülöttet különböztetett meg. Az első típusba a tanulékony és szánalmas őslakókat, a másodikba a veszélyes és visszataszító kannibálokat, a harmadikba pedig a magas és világos bennszülötteket sorolta. Utóbbiakról feltételezte, hogy civilizált népességtől, például a föníciaiaktól vagy az atlantisziaktól származnak.

Z eltűnt városának nyomában

Bár vélhetően Machu Picchu megtalálása nyomán már korábban is hasonló gondolatokat táplált, 1914-től követhető nyomon azon elmélete, miszerint egy – általa Z-nek elnevezett – ismeretlen város bújik meg Brazília belső területein, egészen pontosan Mato Grosso tartományban.

Ezen teóriájának jelentős lökést adott, amikor a Rio de Janeiró-i nemzeti könyvtárban megtalálta João da Silva Guimarães 1753-ban írt kéziratát. A portugál felfedező egy városról írt házakkal, szobrokkal, templomokkal, ám mindenféle konkrét földrajzi meghatározás nélkül

A megszállott Fawcett átmenetileg feladta Z városának keresését, amikor kitört az első világháború. Visszatért Nagy-Britanniába, hogy közel 50 évesen szolgálatra jelentkezzen. Ezt követően azonban ismét Brazíliába utazott, és 1920-ban egyedül indult útnak, hogy megtalálja a települést. A kísérlet azonban kudarccal zárult: láz gyötörte, teherhordó állatát pedig le kellett lőnie. Ezt a helyet nevezte el Dead Horse Campnek, azaz A Halott Ló Táborának. Éppen csak vissza tudott jutni a civilizációba.

1925-ben végül újra útnak indult, elsősorban amerikai támogatóinak, így az Amerikai Földrajzi Társaságnak köszönhetően. Az expedícióra ezúttal elkísérte őt fia, Jack Fawcett, valamint annak barátja, Raleigh Rimell. A felszerelt csapat nyolc öszvért, két lovat és két kutyát, valamint két brazil teherhordót vitt magával.

Utóbbiakat később visszaküldték, mert Fawcett ragaszkodott a kisebb méretű csapathoz, hogy ne tűnjenek ellenségesnek a helyi törzsek szemében. 1925 áprilisában indultak el Cuiabá városából. Útjuk eleje jól rekonstruálható Fawcett hazaküldött leveleiből.

Utolsó, 1925. május 29-i keltezésű üzenetében megemlítette, hogy eljutott a Dead Horse Campig, ahol még látta az általa lelőtt állat csontjait fehérleni. Ezt követően a három fős csapat eltűnt az őserdőben, és soha többé nem látták őket.

Őslakos veszedelem?

Azóta is alapvetően két elképzelés él Fawcették sorsáról. Az egyik szerint a helyi indiánok megtámadták és megölték őket, az egyes verziók között legfeljebb az a különbség, hogy melyik indián törzseket gyanúsítják a gyilkossággal. A később arra járó keresőcsapatok az expedícióhoz tartozó tárgyakat, így egy névtáblát és egy iránytűt is találtak.

A kalapalók Comatzi nevű főnöke húsz évvel később azt állította, hogy megölték a három idegent, ám más beszámolók cáfolták, hogy közük lett volna a halálukhoz. Egy, a törzsben sokáig élő elbeszélés szerint a három felfedező keletről érkezett, ám nem bántották őket.

Ugyanakkor ellenséges indiánok felé mentek tovább, és öt nap elteltével már nem látták a tábortüzüket. Ez esetben vélhetően az ottani törzs végzett velük. Egy helyi farmer állítása szerint a Fawcett által vitt kutyák egyike lesoványodva tért vissza, ám bármilyen üzenet vagy levél nélkül.

Nem csupán az indián támadás lehet azonban a magyarázat. John Hemming, az Amazonas medencéjének szakértője szerint a csapat egyszerűen felkészületlen volt. Az a döntés, miszerint mindössze három ember vágott neki az őserdőnek, azért lehetett végzetes, mert a Dél-Amerikát bejáró szakember szerint legalább nyolc emberre van szükség a túléléshez elengedhetetlen felszerelések és élelem cipeléséhez.

Fawcett bevallottan úgy vélte, hogy majd a helyi törzsektől csere révén szerez élelmet. Márpedig a kis létszám és felszerelés miatt cserének való árut nemigen vittek magukkal Fawcették. Ráadásul két kísérője teljesen zöldfülű volt a dzsungelt illetően, sőt Raleighről leírta a leveleiben, hogy a lába is igen rosszul festett. Könnyen lehet, hogy Fawcették egyszerűen éhen haltak az őserdőben.

A kalapalók által elkövetett gyilkosságnak egyébként az is ellentmond, hogy 1926-ban egy német antropológus, Max Schmidt a helyszínen járt, és semmilyen nyomát nem tapasztalta a gyilkosságnak.

Ráadásul Fawcett Z városa iránti elkötelezettségében bizalmatlanná és titkolózóvá vált, így többek között a tervezett útját sem osztotta meg senkivel, ezzel a későbbi keresőexpedíciók dolgát is megnehezítette. Mindez egyenes utat jelentett a tragédiához és az expedíció eltűnéséhez.

Elméletek és fejlemények

Az expedíció sorsát illető spekulációk később sem tűntek el. Orlando Villas-Boas, aki egy, az őslakosok jogaiért küzdő aktivista volt, úgy hallotta az indiánoktól, hogy megölték őket.

A betegeskedő csapat elveszítette az indiánoknak szánt ajándékok jelentős részét, így megsértették a szokásos protokollt, ezért a kalapalók legyilkolták őket.

Egy dán felfedező, Arne Falk-Rønne az 1960-as években a helyszínen azt a történetet hallotta, hogy Fawcettet tisztességes temetésben részesítették, a két fiatalembert pedig a folyóba dobták.

Villas-Boas közzé is tette, hogy a kalapalók főnöke, Comatzi megmutatta a megölt felfedező sírját, ahol pedig csontokat ástak ki.

Villas-Boas tudományos vizsgálatok alapján azt állította, hogy a csontok Fawecett maradványai.

Brian Fawcett, Percy otthon maradt fia azonban visszautasította a feltételezést, hogy az apjáról lenne szó, és a DNS-vizsgálatoktól is elzárkóztak.

Később a Brit Királyi Antropológiai Intézet a felső állkapocs alapján világossá tette, hogy a csontok nem tartozhattak Fawcetthez, sőt az is kétséges, hogy egyáltalán fehér emberről van-e szó.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu