„A lélek a legfontosabb, az hogy milyen csomagolásban vagy, teljesen mindegy” – interjú Janovics Rita vásárhelyi táncossal és koreográfussal

Janovics Rita 29 éves korában egy véletlen baleset folytán került kerekesszékbe. Az egykor óvónőként dolgozó, mindig mosolygó vásárhelyi édesanya hosszú utat járt be a balesete óta. Kezdeti elkeseredettségét felülmúlva ma már koreográfusként, előadóként és edzőként tevékenykedik, pozitív életszemléletével és örökös jó kedvével segíti sorstársait. De ugyancsak Rita nevéhez fűződik az a magyar sporttörténelmi siker, amelyről nemrég mi is beszámoltunk: Beke Viktorral közösen ezüstéremmel zárták azt a finnországi curling világbajnokságot, melyet vegyes-páros kategóriájában először rendeztek meg a világon. Janovics Ritával az általa bejárt útról, sikereiről és nehézségeiről, valamint a küldetéséről beszélgettünk.

Hogyan került kerekesszékbe?
1997 februárjában volt egy balesetem, amikor az egyik ismerősöm házában a padlásról egészen a pincéig zuhantam két emeletet. Sokan kérdezik, hogy mit kerestem egyáltalán a padláson, egyszerűen csak felmentem a háztulajdonos után, pedig még egy ablak is becsukódott a földszinten, így lementem, hogy becsukjam. Ott kellett volna maradnom és mást csinálni, de visszamentem és akkor történt a baleset. Persze ezeket a jeleket utólag értettem meg, most már igyekszem felismerni, értékelni és helyén kezelni ezeket. Ami a balesetet illeti, elég szerencsétlenül estem, de úgy is mondhatjuk, hogy szerencsésen, minden csak viszonyítás kérdése, hiszen hét métert zuhantam a betonra, mégis életben maradtam, ráadásul „csak” egy darab csigolyám tört el. Oké, emiatt a fél testem lebénult, viszont a felső testem épen maradt és ennek köszöngetem a második életemet.

Ezek szerint másként tekint a mostani életére?
Igen, meg szoktam különböztetni az előző életemet a mostanitól. Az előző életem egy hagyományosan szép, kellemes élet volt, a mostaniban viszont rengeteg tapasztalást és mentális ajándékot kaptam, nem is tudnám felsorolni, hogy mennyit. Ehhez azonban kellett a két kezem, ami ép és erős maradt, ezért is szoktam mondani, hogy nagyon szerencsésen zuhantam és ezzel az erős fél testtel is hatalmas sikereket tudok elérni.

Ha jól sejtem, ezt nem mindig gondolta így, ugye?
A baleset után nem csak testileg, de lelkileg is padlót fogtam. De hát ez törvényszerű volt, hiszen ki az, aki egy ilyen eset után azt mondja, hogy ó, de szép a világ, mert nyilván nem az. Nekem két évig tartott ez az állapot és egy nagyon végletes időszak volt. A balesetet követően semmit nem csináltam, nem voltam hajlandó követni a gyógytornász instrukcióit, elutasítottam a pszichológust és teljesen bezártam magam, senki nem tudott velem mit kezdeni. Nem is vagyok egyébként rehabilitálva, mivel többszöri elutasításom után édesanyám hazahozott a rehabilitációs intézetből. Ezt követően csak sírtam, nem ettem és mindent eltaszítottam magamtól. Majdhogynem legendává is váltam az intézetben, mert ennyire rehabilitálatlan személlyel még nem találkoztak korábban. A családomnak is nehéz lehetett ez az időszak, hogy itt van egy fiatal lány és teljesen magatehetetlen, mert még azt sem csináltam meg, amit egyébként meg tudtam volna.

Honnan ered a tánc szeretete?
A Janovics családhoz mindig közel állt a zene. A nagyapám és a nagybátyám kántor volt, de zenészek, énekesek és zongoristák is vannak a családban, így hát olyan számunkra a zene, akárcsak a levegővétel. Mindig közel állt hozzám a tánc, fiatalként jártam is társastáncra, de a tanulmányaim miatt meg kellett szakítanom. A főiskola elvégzése után aztán elkerültem Bábolnára, ahol az óvónőségem mellett gyerekeknek tartottam fitneszt és aerobikot. Jó vénám volt ehhez és a baleset után is ezt a kaput nyitottam meg újra, tulajdonképpen kerekesszékbe adaptáltam a korábban megszerzett tudást.

Mi segített kinyitni ezt a kaput a baleset után?
Egy rehabilitációs tábor nyitotta fel a szemem, ami tulajdonképpen a kétéves nihil állapotot változtatta meg, hiszen tényleg nem csináltam semmit, nem akartam emberek közé menni, csak feküdtem. Nem voltam rehabilitálva, így nem tudtam hogyan kell felöltözni vagy éppen kiülni a kerekesszékbe és szerintem el is hagytam magam. Pesten tudták, hogy van valahol egy lány Hódmezővásárhelyen, így ők kerestek meg engem telefonon, miszerint lesz Pesthidegkúton egy tábor, ahol mozgássérültek jönnek össze és tanulnak egymástól. Többször is elutasítottam a meghívásukat, de nem adták fel, továbbra is hívogattak, míg végül úgy döntöttem, hogy jó elmegyek, de csak köszönök és hazajövök, nem maradok ott egy éjszakát sem. Mivel nem voltam önálló, az anyósom kísért el a táborba, ahol két hét leforgása alatt többet tanultam, mint az elmúlt két évben.

Ezek szerint mégis ott maradt?
Igen maradtam, hiszen ebben a táborban olyan kerekesszékes emberekkel találkoztam, mint amilyen most már én is vagyok. Vidámak voltak, önállóak, szépen fel voltak öltözve és nekem kinyílt a szemem, hogy jé, ezt így is lehet? Ebben a táborban jöttem rá arra, hogy van két ép kezem, sőt némelyik sorstársamnál még jobb állapotban is vagyok.

Azt gondoltam, ha ezek az emberek tudnak önállóan gondoskodni magukról, akkor nekem is menni fog.

Az anyósomnak is egyre könnyebb dolga volt velem, az első nap még ő rakott ki a kerekesszékből, de aztán a többiek megmutatták hogyan kell átülni és csak ámultam, hogy ennyi az egész? Ezek apróságoknak tűnnek, de óriási lépések valójában. Mivel a táborban rengeteg dolgot elsajátítottam, elkezdtem újra élvezni önmagam, ami akkora szabadságot és élményt adott, hogy két hét múlva, amikor hazaértem, egy másik Ritát kapott vissza a család, mint akit elengedett.

Mi változott még a tábort követően?
Kinyílt a világ és lettek céljaim. Ha ez nem történt volna meg, akkor ülök tovább a nagy nihilben. De ez érvényes a járó emberekre is, ha valakinek nincs célja, akkor hajlamos kiégni, depresszióssá válni, ellenben ha van célja, akkor másodlagos, hogy milyen állapotban van, mert az állapotához képest azt csinálja, amit tud és ez szárnyakat ad.

A lélek a legfontosabb, az hogy milyen csomagolásban vagy teljesen mindegy.

Itt csatlakozott be újra a tánc?
Minden a táborban született meg, ott születtem újjá, ott lettek céljaim és ott szereztem új ismeretségeket is, amelyek mind a mai napig tartanak. Ez a lendület ívelt aztán tovább és tovább. A tábor utolsó estjén spontán táncba kezdtünk a többi lakóval. Mivel nagyon jól éreztem magam, felszabadultan és önfeledten táncoltam, amit a szervezők is észrevettek és néhány héttel később megkerestek, hogy nem akarom-e kipróbálni a kerekesszékes táncot. Külföldön ez akkor már ment, így bemutattak nekem egy videót, mire én azt feleltem, hogy hát ilyet én is tudok, próbáljuk meg. Ekkor alakult meg 1999. május 14-én a Gördülő Tánccsoport a Marczibányi téren, Budapesten.

Mi történt ezután?
Onnantól kezdve minden szombaton Budapestre utaztam a táncpróbákra, a hétköznapokon pedig elkezdtem elővenni azokat a koreográfiákat, amit még óvónő koromban az iskolás lányaimnak tanítottam. A zene és a koreográfia meg volt, csak adaptálni kellett a mozdulatokat, amit aztán megtanítottam a csoport többi tagjának is. Ez a fajta tánc akkoriban még nem volt elterjedve a világban, külföldön ugyan már létezett kombinált tánc, ám az, hogy csak kerekesszékes emberek táncoljanak egymással, az egész világon nem volt akkoriban, mondhatni hungarikumnak, sőt vásárhelyikumnak számít (nevet).

A család hogyan fogadta, hogy Ön újra motivált lett?
Örömmel, ugyanakkor elkezdtek aggódni, mert soknak találták az állandó ingázást és utazást, hiszen annyira fellelkesültem, hogy az időm nagy részét Budapesten töltöttem. Mivel ezek az utak állandó logisztikát igényeltek, meg kellett szerveznem, hogy ki vigyen át a vonathoz, ki jöjjön értem, hogyan megyek vissza, de hát ez ezzel járt, én élveztem ezt is. Egy nagyon jó baráti kör és családias hangulat alakult ki a tánccsoportban, ami még most is tart.

A pandémia mennyire nehezítette meg a Gördülő Tánccsoport mindennapjait?
Megnehezítette, mert kevesebben maradtunk és az idő múlásával integrált csoporttá alakultunk át. Ez azt jelenti, hogy most már van járó táncosunk is, aki vagy hagyományosan, vagy kerekesszékbe ülve táncol. Ez ne tévesszen meg senkit, ő csupán sporteszközként használja a kerekesszéket, amit az egyik koreográfiánkban zenés táncos módon el is mesélünk, miszerint ő egy egészséges lány, aki velem akar táncolni, ezért beleül a kerekesszékbe. A pandémia óta az évenként megrendezett lakiteleki tánctáborunk is átalakult, most már tánc- és rekreációs táborként működik, ami azt jelenti, hogy a tánc mellett kézműves foglalkozásokkal és relaxációval is foglalkozunk.

Mivel megváltozott a helyzet, mi is megváltozunk, ám hiszem azt, hogy akkor tudunk sikeresek lenni, ha alkalmazkodunk a változásokhoz.

Ön a hétköznapjai során nagy hangsúlyt fektet a szemléletformálásra is. Miért fontos, hogy másokat is motiváljon?
Nagyon sokáig nem tudtam a miértjét, hogy miért pont velem történt ez. Ahogy teltek az évek rájöttem, hogy

talán nekem éppen ez a küldetésem,

hiszen létrehoztam a kerekesszékes tánccsoportot, ami korábban nem volt, vagy a curling csapatot, ami szintén nem volt. Nagyon szeretek új dolgokat megvalósítani, teremteni és a rekreációs tábor ötlete is innen ered. Ezekre nagyon büszke vagyok, de egyik sem volt előre eltervezve, csak úgy alakult.

Meséljen egy picit a curling pályafutásáról, hiszen nemrég ott is hatalmas sikereket ért el társával, Beke Viktorral.
Az egyik lakiteleki tánctábor alkalmával felkeresett egy hölgy, miszerint ha van rá érdeklődő, Magyarországon is csinálhatnánk egy curling csapatot. Azt sem tudtuk, hogy mi az, de érdekelt minket, mert általában mindenre nyitottak vagyunk. Nem sokkal később Pozsonyba utaztunk, ahol részt vettünk egy nemzetközi curling találkozón, ahová minden országból érkeztek kerekesszékes emberek. Ott próbáltuk ki először ezt a sportágat, ami nekem először nem is igazán tetszett, a páromnak viszont igen, így én is eljártam vele és megalakult az első kerekesszékes magyar curling csapat. Az első néhány alkalommal nem fogott meg ez a sport, nagyon bonyolultnak tűnt a szabályrendszer, de csak azért, mert nem is igazán érdekelt a dolog. Bizonyos idő elteltével aztán átkattant bennem valami, érteni kezdtem a szabályokat, sőt elkezdtem élvezni a játékot is. Egy ideig aztán párhuzamosan jártam a táncra és curlingre, de mindig erősebb volt számomra a tánc, ami miatt gyakran hanyagoltam a curling edzéseket. Aztán jött a pandémia és mindent felülírt, a korlátozások miatt becsukódott a tánc ajtaja, a versenyekre viszont ez nem vonatkozott, edzésre tudtam menni szabályozott körülmények között. Aztán egyszer csak átbillent a mérleg és most már teljes mellszélességgel oda teszem magam, ami az eredményeinken is meglátszik.

 Általában mivel tölti a szabadidejét, amikor nem táncol és nem curlingezik?
Szeretek magamnak én időt adni, kiülni egy kávéval a kertbe, olvasni és hallgatni a madárcsicsergést, a természet ugyanis megnyugtat, feltölt és kreatív ötleteket ad.

Az elmúlt több mint húsz év alatt Ön rengeteg embernek segített, amikor nem volt számukra motiváció?
Az elején ezt sem így kezeltem, tulajdonképpen nem is tudtam mit csinálok, sok visszajelzés csak utólag érkezett. Az évek során rengeteg embernek mutattam meg azt, amit én is a sorstársaimtól tanultam és úgy érzem, hogy ez a küldetésemmé vált. Gyakran világítótoronynak titulálom magam, amit úgy fogalmaznék meg, hogy

az élet tengerén hajótörést szenvedő embereknek mutatok fényt és utat, ez a misszióm.

Milyen tervei vannak a jövőt illetően?
A tervek szinte adják magukat, hiszen a curlingnél már meg van a felelősség, muszáj toppon maradnunk. A másik azonban a rekreációs tábor, ahol a tánc és kézműves foglalkozások mellett mentálisan is szeretnék segíteni az embereken. Nem csak a mozgássérülteken, bárkin, aki úgy érzi, hogy elakadt az életében.

Mit üzenne azok számára, akik hasonló nehézségekkel néznek szemben?
Azt, hogy muszáj célokat megfogalmazni, mert ha van célunk, az fény lesz az alagút végén. Sokféle célunk lehet, nem feltétlenül kell nagy dolgokra gondolni. Nekem például rengeteg célom van, továbbra is minden évben szeretnék tánc- és rekreációs táborokat szervezni, szeretném a curlinget továbbvinni, sőt mivel nagyon szeretek rajzolni és festeni, a jövőben egy kiállításnak is nagyon örülnék.

Azért is nevezem magam világítótoronynak, mert rengeteg célom van, amiből tudok motivációt és ötletet adni másoknak.

A rekreációs táboromnak is ez a célja, hogy olyan embereket vonzzak magam mellé, akik pont ilyen nehéz helyzetben vannak, céltalanok és szürke az életük. Azt tanácsolom, hogy jöjjenek el hozzám, akár a rekreációs táboromba, akár személyesen és én szívesen elbeszélgetek velük, erőt adva a hétköznapokra.

Engem is számtalan csapás ért az életem folyamán, de még mindig itt állok és hiszem, hogy tudok segíteni másokon, mivel hiteles vagyok, ezeket a nehézségeket ugyanis én is átéltem.

Azt gondolom, hogy ez az erősségem is egyben. Büszke vagyok a tapasztalásaimra, mert ugyan sok terhet pakolt a vállaimra a sors, mégis tudtam belőlük erőt meríteni és ezt szeretném adni másoknak is, hiszen minek tartogassam magamnak?

Kapcsolódó

Fantasztikus vásárhelyi sporttörténelmi siker: Sárai Rita ezüstérmes lett a kerekesszékes curling világbajnokságon

A Sárai Rita és Beke Viktor kerekesszékes magyar curling vegyes-páros magyar sporttörténelmi sikert ért el az első alkalommal megrendezett finnországi világbajnokságon, ahol fantasztikus eredményekkel meneteltek egészen a döntőig és végül a második helyen, ezüstéremmel zárták a bajnokságot.

Fotók: Janovics Rita Facebook-oldal, Magyar Curling Szövetség Facebook-oldal