Csontsovány szellemekként tértek vissza a burmai dzsungelből a brit elitegység tagjai

1942 tavaszán az egyre terjeszkedő Japán Birodalom egységei átvették az irányítást az 1824 óta brit gyarmat Burma (ma Mianmar) felett, nem kis részben az általuk meggyőzött helyi lázadók segítségével. A Brit Indiához tartozó terület idegenek általi elfoglalása nagy csapást jelentett a szövetséges csapatok moráljára. Ha a japánok ilyen könnyedén képesek voltak elvenni Burmát, mi állíthatta volna meg őket más, nyugati érdekeltségű, kelet-ázsiai területek kisajátítása előtt?

Brit erő szükséges

A Winston Churchill miniszterelnök által „a Brit Birodalom ékkövének” nevezett India integritásának a Japán Birodalom előrenyomulása általi megsértése egyenesen az Egyesült Királyság világhatalmi potenciálját kérdőjelezte meg. Hathatós válaszra volt szükség a brit haderő részéről, és ezt nem helyettesíthette olyan akció, amelyben nem a brit erőké a főszerep.

Az 1940 és 1941 között főként az olasz haderő ellen vívott kelet-afrikai hadjárat során Orde Wingate brit katonatiszt már bizonyította gerilla-hadviselés iránti érzékét. A „Gideon Force” nevű, szudáni és etióp csapatokból létrehozott erő az olasz erők utánpótlási vonalait zavarta meg, valamint hírszerzési feladatokat látott el a térségben.

Wingate közvetlen felettese, Archibald Wavell tábornok – aki a „Gideon Force” idején a brit Közel-Keleti Parancsnokság vezetője volt – átkerült az Indiai Parancsnokság élére, és Wingate szolgálatait követelte az itteni célok elérése érdekében.

Wingate 1942 márciusában érkezett Burmába, és a japán előretörés közepette két hónapon át járta az országot, kialakítva elképzelését a későbbi „mélységi behatoló” egységek feladatait illetően. Burma japán elfoglalását követően Delhiben előadta tapasztalatait Wavellnek.

A létrejövő, dzsungelharcra szakosodott egységek a „chindit” nevet a „chinthe” nevű oroszlánfigurákról kapták, amelyek Burmában, Kambodzsában és Laoszban rendszerint a pagodák rituális „őrzői”. Az első chindit egység, a 77. indiai gyalogos dandár 1942 nyarán jött létre. Wingate szándékosan az esős évszakban folytatta kiképzésüket India középső részének dzsungeleiben. Az egység legénységének megközelítőleg fele volt brit, a másik fele vegyesen állt nepáli gurkhákból és burmaiakból.

Wingate koncepciója azon alapult, hogy a „mélységi behatoló” egység kizárólag légi úton kaphat utánpótlást, és gyalog menetelve közelíti meg célpontjait – hasonló meglepetésszerű támadásokat végrehajtva, mint amilyenekkel a japánok elérték korai sikereiket a britekkel szemben. Az egységet a korban megszokott szinthez képest igen jól ellátták rádiókkal. A chindit egységek katonái 72 font (33 kilogramm) felszerelést hordtak fejenként, mellettük öszvérek hordták a nehezebb elemeket.

A chinditek két jelentős hadműveletet hajtottak végre a háború során: a Longcloth hadműveletet 1943 februárjától márciusáig, majd a Thursday hadműveletet 1944 februárjától júliusáig. Mindkettőre jellemző volt Wingate érzéketlensége katonái szenvedése iránt, valamint az ebből is következő nagy veszteségek.

A gyomorban növekvő rizs

A chinditek hét, egyenként 400 embert és 60 állatot számláló egységként indultak meg 1943. február 8-án a japán utánpótlási vonalak bomlasztására. Az öt ilyen „oszlopból” álló fő erő a Nankan városa körüli észak-déli irányú vasutat és utat támadta, míg egy két „oszlopból” álló elterelő célú erő azt kapta feladatul, hogy Wunthótól délre semmisítse meg egy szakaszon a vasutat, majd a főerőhöz csatlakozva keljen át az Iravádi folyón, és vágja el a Mandalaj-Lashio vasútvonalat.

A chindit csoportok sokszor nehezen haladtak a barátságtalan terepen, és gyakran annyira elfáradtak, hogy nem tudták további feladataikat ellátni. Ezt parancsnokaik szigorú fegyelmezéssel igyekeztek kiküszöbölni: amikor az 5. oszlop egyik katonája őrségben elaludt, választás elé állították – egyedül visszagyalogol Indiába, vagy megkorbácsolják. A katona az utóbbit választotta.

Miután megsemmisítették célpontjaikat és átkeltek az Iravádin, komoly akadályba ütköztek – a folyó vonala volt gyakorlatilag légi utánpótlásuk akciórádiuszának végső határa. A folyón túl ráadásul szárazabb vidékre jutottak, ahol nem csupán nehéz volt ivóvízhez jutni, de a japán csapatok jó minőségű utakon tudták őket körbekeríteni, így végül kis csoportokban kellett visszafordulniuk, és barátságos területre jutniuk. Ennek során a fárasztó menetelést tetézte a betegség és az éhség: volt olyan oszlop, amely a 93 napi Burmában tartózkodást 20 napi élelemmel volt kénytelen kibírni.

Egyes csoportok, túl messzi célnak ítélve Indiát, inkább Kína vagy az északkeleten brit kézen maradt Fort Hertz felé vették az irányt. Azt, aki úgy érezte, nem bírja tovább, a puskájába való egy plusz töltőlécnyi lőszerrel, és némi tartalék élelemmel és vízzel hátrahagyták.

A katonákat gyakran az útba eső falvakban vásárolt rizs mentette meg a végkimerüléstől – a legjobb megoldásuk az volt, hogy keveset főzték, így az elfogyasztott rizs a gyomrukban növelte tovább térfogatát, és hosszabb ideig volt laktató hatással.

Wingate emberei egyharmadát vesztette el a hadművelet során: volt, aki elesett, volt, akit hátrahagytak – közülük sokan fogságba estek. Akik kijutottak, csontsovány, járni is alig képes szellemek képét mutatták. A körülbelül 3000 útnak indulóból 2182-en tértek vissza, közülük 600-an alkalmatlanok voltak a további szolgálatra.

Égből érkező britek

A kritikák ellenére Wingate elérte feljebbvalóinál (nem utolsósorban Churchill miniszterelnökkel ápolt jó kapcsolata révén), hogy a chinditek következő hadművelete az előzőnél nagyobb szabású legyen. Úgy tervezte, siklórepülőkkel juttatja csapatait előre meghatározott tisztásokra a dzsungelben, ahol aztán megerősített állásokat alakítanak ki, és innen csapnak le célpontjaikra. Emellett felkelésre akarta bírni az ország északi részén élő kacsin népet is, erről azonban lebeszélték, félve attól, hogy a japánok a brit különleges egységek távozása után népirtást hajtanának végre.

Wingate chinditjei végül az Észak-Burma felszabadítását célzó szélesebb hadműveletben kaptak helyet azzal a feladattal, hogy az Indiát Burmával összekötő úgynevezett „Ledo-utat” vigyék el a Burmát Kína délnyugati részével összekötő úgynevezett „Burma-útig”, ezzel megnyitva a szárazföldi utánpótlás lehetőségét Kína felől. Több kommunikációs célpontot is meg kellett megsemmisíteniük, a kínai Jünnan tartomány területéről pedig kínai erőket behívni. A hadművelet indulásáig többször módosult feladatkörük.

1944. február 5-én egy dandár szárazföldön, rendkívül nehéz terepen (a japánok elkerülése végett) hatolt be Burmába, míg más egységeket három kijelölt tisztásra (melyek kódnevei „Picadilly”, „Broadway” és „Chowringhee” voltak) kívántak vinni siklórepülővel – ezek közül kettő bizonyult használhatónak (a „Picadilly”-t a helyi tíkfa-kitermelők időközben telerakták rönkökkel). A szárazföldi dandár négy hét után elérte a Chindwin folyót, a siklórepülők ekkor, március 5-én kezdték el bevinni a többi csapatot. A landolások során nagy volt a balesetek és az ebből következő veszteségek aránya, mivel a C–47-es szállítórepülők egyenként két siklót húztak maguk után, amelyek maguk is zsúfoltak és túlterheltek voltak.

A „Broadway” leszállóhely került végül megerősített állássá való kialakításra, és a további repülések összesen 9000 chinditet hoztak Burmába. A „Broadway” közelében a chinditek létrehoztak két további megerősített pozíciót, White City és Aberdeen néven. Mivel ezek messze a japán vonalak mögött voltak, volt idejük felkészülni az elkövetkező súlyos harcokra. Ezek során a brit és japán erők gyakran közelharcban találkoztak – a szuronyok mellett a macheték, a gurkhák kukri kései, illetve a japánok katanái is előkerültek.

A vég

Március 24-én kettős veszteség érte a műveletet: a nyugat felől szárazföldön közeledő, teljesen kimerült 16. dandár nem tudta a japán erősítésekkel is megtoldott Indaw városát bevenni, ezért a dandárt légi úton evakuálták. Ugyanezen a napon Wingate az indiai Imphalba repült, a visszafelé úton azonban az őt szállító amerikai B–25-ös bombázó viharba keveredett, és lezuhant – nem voltak túlélők. Wingate helyére Joe Lentaigne dandártábornok került, akivel a katonák nem voltak megelégedve – bár Wingate-et számukra vélhetően senki sem helyettesíthette volna.

Áprilisban új parancs érkezett: az egységek északabbra egy új, „Blackpool” nevű erődítményt alakítottak ki május elején. A korábbi állásokkal szemben ez azonnal intenzív támadás alá került, és 17 napi folyamatos harc után fel kellett adni. A chindit dandárokat további kisebb műveletekre alkalmazták a nyár során, azonban itt is óriási arányban voltak kimerültek, éhesek és betegek a katonák. A dandárok 1396 halottal és 2434 sebesülttel számoltak, a katonák több mint felét pedig kórházban kellett speciális tápláló étrendre fogni legyengültségük miatt. Miután 1944. augusztus 27-én az utolsó chindit is elhagyta Burmát, az egységet 1945 februárjában felszámolták. Sok katonáját a brit indiai hadsereg más egységeibe integrálták.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu