Ki állhatott az amerikai kisváros elleni 1944-es gáztámadások mögött?

1944 kora őszén korábban nem látott rettegés fogta el a 15 000 lakosú Mattoon kisvárosát az Egyesült Államok Illinois államában. Egyre több lakos jelentette, hogy otthonában megtámadta valaki vagy valami – egy rosszullétet és egyes esetekben bénulást okozó, édeskés szagú gáz formájában. A hatóságok képtelenek voltak urai lenni a helyzetnek, a pánik pedig egyre nőtt – mígnem a támadások egyszerre abbamaradtak. Valóban létezett az „őrült gázos”, vagy – ahogy a hivatalos magyarázat állítja – csupán tömeghisztéria volt az egész?

Émelyítő szagok az éjszakában

1944. augusztus 31-én a Grant Avenue-n lakó Urban Raef hajnalban különös szagra ébredt, amely hányingert és legyengültség érzését okozta nála, majd hányást is előidézett. Eleinte egyszerű gázszivárgásra gyanakodott. Felesége a konyhába indult volna ellenőrizni a gáztűzhelyet, azonban képtelen volt felkelni helyéről – alteste lebénult. A következő éjszaka a Raef-ház közelében egy meg nem nevezett fiatal anyuka kislánya köhögésére ébredt a másik szobából, de ugyanígy nem tudott felkelni ágyából.

A következő napon, szeptember 1-jén volt az első eset, amelyet a hatóságoknak is jelentettek: este 11-kor Aline Kearney éppen újságot olvasott ágyában, várva taxisofőr férje hazaérkezését, amikor erős, édes illatra lett figyelmes.

Eleinte az ablakhoz közeli virágokra gyanakodott, egy idő után azonban elkezdtek zsibbadni a lábai. Ijedtében kiáltozni kezdett, amire húga a szobába sietett. Ő is észlelte a szagot, és – mivel úgy tűnt, kívülről, az ablakon át jön – értesítette a rendőrséget.

A kiérkező járőr nem találta nyomát illetéktelen személynek a ház körül, amikor azonban fél egy magasságában Bert Kearney hazaért, még kint látta, hogy a ház egyik ablaka alatt ólálkodik egy alak. Az alak meglátta Kearneyt és elfutott – a férfi utánaeredt, de nem tudta utolérni. A Kearney által adott személyleírás szerint egy magas férfi volt sötét ruhában, egy fejéhez szorosan illeszkedő sapkában.

Másnap a helyi napilap, a Mattoon Jounal-Gazette már ezzel a leírással szerepeltette címlapján az „altató betörőt” – mivel a Kearney-házban ekkor jelentős mennyiségű készpénz volt (amelyet akár láthatott is a rejtélyes támadó, amikor korábban Aline és húga számolták), az áldozatok és a hatóságok is arra következtettek, rablás lehetett a gáztámadás indítéka.

Szeptember első felében több mint egy tucat további támadást jelentettek be, azonban igen kevesen tudtak bármiféle személyleírást adni az állítólagos elkövetőről. Szeptember 5-én volt az első olyan alkalom, hogy az „őrült gázos” fizikai nyomot hagyott maga után: Carl és Beulah Cordes este 10 óra körül érkeztek haza, majd néhány perc után egy rongyot vettek észre elülső teraszukon. Beulah felvette, megszagolta, és azonnal rosszul lett: hányni kezdett és térdtől lefelé lebénult.

Férjével arra következtettek, az „őrült gázos” azért helyezhette el az ajtó előtt a rongyot, hogy a család kutyáját semlegesítve bejuthasson a házba. A hatóságok megvizsgálták a rongyot, de semmiféle olyan anyagot nem találtak rajta, amely Beulah Cordes tüneteit okozhatta volna. A rongyon kívül a ház előtti járdán találtak a helyszínelők egy nagy, majdnem üres tubus rúzst és egy viseltesnek tűnő tolvajkulcsot is.

Fokozódó pánik

Másnap, szeptember 6-án a 11 éves Glenda Hendershottra édesanyja talált rá eszméletlenül, miután szintén a titokzatos gázzal került kapcsolatba. Ezután szinte napi szinten történtek a támadások, amelyek során volt, aki a korabeli rovarirtószerekhez használt, kézi működtetésű szórót (ún. „Flit gun”) látott az alak kezében, és olyan is volt, aki szerint a „gázos” egy férfinak öltözött nő volt.

A sajtó tovább keltette a pánikot, miközben a hatóságoknak kevés nyomuk volt, amelyen haladhattak, és még ennél is kevesebb elméletük az elkövető vagy elkövetők kilétét illetően.

A város mindössze tízfős rendőrsége keresést indított a környéken csavargók, zavart elméjű emberek, illetve esetleges elmegyógyintézetből szökött személyek után kutatva, eredménytelenül. Egy elhagyatott kunyhót találtak, amely korábban szolgálhatott a keresett bűnöző bázisaként, nyomokra azonban itt sem leltek. Egy meg nem nevezett személyt letartóztattak, azonban ő sikeresen teljesített egy poligráfos vizsgálatot, és szabadon engedték.

A kereséshez Illinois állam rendőrsége és az FBI is csatlakozott, miután már az országos sajtó is cikkezett a mattooni „őrült gázos” egyre gátlástalanabb támadásairól: több alkalommal már házak ajtajait próbálta belökni szemtanúk szerint, egy nő szerint pedig ablakán át betörve gázosította el őt a támadó. Minden esetben az áldozatok kiáltozása riasztotta el sikeresen a tettest. Egyes esetekben férfi, más esetekben női lábnyomokat véltek felfedezni az áldozatok házai körül a támadásokat követően.

A pánik a tetőfokára hágott a kisvárosban: fegyveres férfiak csoportjai járták éjjel az utcákat, és az emberek a házaikon esett legapróbb sérülés – mint például egy kilyukadt szúnyogháló – mögött is az „őrült gázost” sejtették. A hatóságok találtak egy kézenfekvőnek tűnő megoldást: kijelentették, hogy egy közeli gyár, az Atlas Imperial Diesel Engine Company által a levegőbe bocsátott szén-tetraklorid a felelős a mérgezéses esetekért.

Válaszul az Atlas közleményben kijelentette, hogy a gyár területén szén-tetrakloridot kizárólag a tűzoltókészülékekben találni. Szeptember végére a bejelentések abbamaradtak, miután a rendőrség kitartott amellett, hogy racionálisabb magyarázat is létezik a történtekre, a pánikot pedig tömeghisztéria okozza.

Kísértet a múltból?

Sokakat azonban nem hagyott nyugodni az ügy. A legkitartóbb kutatók végül Virginia államban akadtak hasonló jelenség nyomára, méghozzá több mint tíz évvel korábbról.

Az itteni Botetourt megyében 1933. december 22-től 1934. február 2-ig fordultak elő hasonló gáztámadások, amelyek helyszínein női lábnyomokat találtak.

A rejtélyes, édeskés szagú szert sosem azonosították, az elkövető(k) pedig eltűnt(ek). A virginiai esetek során volt, aki beszédhangokat hallott ablaka alól a támadás előtt, és volt, aki egy autót látott fel-alá közlekedni az utcán előtte.

Egy lakos, Chester Snyder január 25-én sörétes fegyverével rálőtt egy árokban lopakodó alakra, aki azonban elmenekült.

Ennél is aggasztóbb eset történt nem sokkal a mattooni támadássorozat előtt: 1944. február 1-jén a pennsylvaniai Coatesville-ben három embert mérgezett meg egy édeskés gáz – ők belehaltak, az anyagot pedig itt sem sikerült azonosítani.

A találgatás ma is folyik, hogy vajon mi történt 1944 kora őszén az illinois-i kisvárosban, és ha valaki valóban szándékosan mérgezett gázzal embereket, akkor ki lehetett az.

Jelenleg a klinikai pszichológia berkeiben a mattooni „őrült gázos” körüli pánikot a tömeghisztéria iskolapéldájának tekintik, és úgy tartják, az ügy mindenfajta valóságalapot nélkülözött – az első néhány, mással is magyarázható incidenst követően a helyi média hergelte a lakosságot, és hitette el velük, hogy veszélyben vannak. A legtöbb történész is ezt tekinti a legvalószínűbb magyarázatnak.

Egy szerencsejátékozó asszony kitalációja?

2003-ban egy helyi férfi, Scott Maruna kémia- és fizikatanár egy saját kiadású könyvben azt írta, tudja, ki volt a tettes: az általa „elmezavarosnak” tartott Farley Llewellyn, aki egy mattooni élelmiszer-kereskedő fiaként éppen kémiát tanult, a közösség azonban vélt homoszexualitása miatt rosszul bánt vele.

Maruna szerint a támadások nagy része Llewellyn otthonához közel történt, az első áldozatok pedig együtt jártak vele iskolába. Maruna szerint emellett Llewellynt segíthette két nővére, Florence és Kathryn, hogy eltereljék róla a gyanút – ez magyarázhatja a női lábnyomokat, illetve a férfinak öltözött nőről szóló beszámolókat.

2005-ben aztán egy újabb elmélet is napvilágra került: Marge Maxey, egy szintén helyi lakos, aki 1944-ben a megyei ügyészi hivatalban dolgozott, azt állította, tudja az egész incidenssorozat okát.

Akkori főnöke, W. K. Kidwell állami ügyész azt mondta neki, egy helyi nő eljátszotta férje teljes havi fizetését, és úgy próbálta eltitkolni, hogy kitalálta, gáztámadás áldozatául esett, és a pénz eltűnt. Ezután a nagyobb hitelesség kedvéért ez a nő elkezdett támadásokat elkövetni. Maxey nem nevezte meg a nőt.

A tömeghisztéria-elmélet azonban megdönthetetlennek tűnik bizonyítékok nélkül – mind Maruna, mind Maxey elméletei merő spekulációk. Donald M. Johnson, az Illinois-i Egyetem pszichológusa szerint – aki igen sokat foglalkozott karrierje során a mattooni esettel – „a hisztériahipotézis legjobb bizonyítéka az áldozatok tüneteinek természete, valamint az a tény, hogy az orvosok által látott esetek – habár csupán négy volt – hisztériaként lettek diagnosztizálva. Az összes bejelentett tünet gyakori a hisztériás esetekben. Az elmélet megmagyarázza az áldozatok gyors felépülését, és az utóhatások hiányát.”

Mattoon lakói mindenesetre nagyon is komolyan vették az „őrült gázosról” szóló híreket. Ahogy Beulah Cordes elmondta 1958-ban: „Senkit sem érdekelt, mit mond a rendőrség. Tudtuk, hogy igazak a hírek az őrültről. Az anyák nem engedték ki a gyerekeiket a házból, és senki sem ment a felsővárosba. Senki sem akart kockáztatni.”

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com