Öt középkori bűnöző, akit hősként tiszteltek

Az élet a középkorban az átlagember számára nem volt könnyű. A hűbéri viszonyok között korlátozott volt a társadalmi mobilitás, így nem mindenkinek volt lehetősége élete során jelentősen javítani életkörülményein. Nem csoda tehát, hogy a közemberek sokszor felnéztek azokra, akik – a fennálló renddel dacolva – képesek voltak maguknak vagyont szerezni, akár rablással és fosztogatással is. Természetesen az ilyen „népi hősök” többnyire romantikusan ábrázolt alakok, akiknek valójában saját gazdagodásuk, vagy esetleg valamiféle személyes bosszúállás volt az elsődleges szempont, és ennek folyományaképpen előfordult, hogy a szegények valamilyen hasznot láttak, vagy legalább kárörömet érezhettek uraik kirablásán. Alább következik öt törvényen kívüli ember a középkorból, akiknek alakja már saját korukban legendássá vált.

A köpönyegforgató: Szerzetes Euszták

Eustace Busket a franciaországi Boulogne-ban született 1170 körül egy Baudoin Busket nevű nemes egyik fiatalabb fiaként, így logikus volt számára az egyházi pályára lépés.

Mielőtt bencés szerzetesnek kezdett volna tanulni, állítólag a spanyolországi Toledóban tanult fekete mágiát.

Szerzetesi tanulmányait félbeszakította, miután édesapját meggyilkolták. Legfőbb ellensége Boulogne grófja, Renaud de Dammartin volt, aki egy vitát követően törvényen kívül helyezte.

Euszták innentől kalózként, illetve zsoldosként tevékenykedett, az angol és a francia koronát szolgálta felváltva a Csatornán, ahol hosszú időre több szigetet is irányítása alá vont. Szolgálatai mellett rendszeresen portyázott a partvidéki településeken is.

Végül – miután a franciákhoz állt át – angol csapatok fogták el 1217-ben az úgynevezett sandwichi csata során, és – mivel árulása miatt megvetették – helyben, még a tengeren kivégezték.

Az Anglia és Franciaország közötti békekötést szavatoló 1217-es lambeth-i béke tárgyalásai során az angolok kikötötték, hogy a Csatorna-szigeteknek vissza kell kerülniük az angol korona irányítása alá, Szerzetes Eusztáknak és embereiknek pedig el kell hagyniuk azokat.

Még folytak a tárgyalások, amikor Eusztákot a tengeren kivégezték, így végül a parancsnokságát átvevő fivérei kerültek be a béke végső szövegébe – a francia királynak kellett biztosítania, hogy elhagyják a szigeteket.

Az érinthetetlen: Ghino di Tacco

A sokszor csupán Ghinóként emlegetett 13. századi itáliai rabló szintén nemesi születésű volt, az ő esetében azonban „családi vállalkozásként” indult az utazók kirablása a Sienai Köztársaság területén, ahol az egyház súlyosan megadóztatta a világi földbirtokosokat.

Édesapjával, nagybátyjával és öccsével a „négyek bandája” néven voltak ismertek, tevékenységük pedig eleinte immunitást élvezett a törvény előtt, mivel erős pártfogóik, a Cacciacontik birtokában voltak a környékbeli várak.

Idővel túlmentek egy határon, ezért édesapját és nagybátyját kivégezték. Ghinót végül csak száműzték, de ő Radicofani nehezen bevehető erődítményét elfoglalva folytatta tovább a rablást. Az utazókat (sokszor zarándokokat) megállítva átnézte ingóságaikat, majd nagy részüket elkobozta – annyit azonban mindig hagyott náluk, hogy túléljenek, és a történetek szerint ilyenkor meg is vendégelte őket.

Ghino végül bosszúból megölte a bírót, aki halálra ítélte édesapját és nagybátyját, skalpját pedig sokáig Radicofani falain tartotta közszemlén. Ezért a tettéért is sikerült elkerülnie aztán a felelősségre vonást: foglyul ejtette Cluny apátját, miközben az Róma felé tartott.

Miután a legenda szerint kikúrálta a gyomorbántalmakkal küzdő apátot, az meggyőzte magát a pápát arról, hogy részesítse kegyelemben Ghinót. Ezt követően – a róla megemlékező források szerint – békében élte le napjait.

Meg kell azonban említeni, hogy habár Ghino di Tacco a legtöbb forrás szerint békében, természetes okokból halt meg, a közel kortárs Benvenuto da Imola szerint erőszakosan – azonban nem bűnöző életmódja következtében.

Benvenuto szerint miután mind a pápától, mind a Sienai Köztársaságtól kegyelmet kapott, nem volt többé oka rejtőzködve élni – éppen ellenkezőleg, a nyilvánosság előtt kezdett jótékonykodni. A történet e változata szerint éppen egy dulakodásnak igyekezett véget vetni egy parasztokból és egy katonákból álló társaság között, amikor megölték.

Az álcázás mestere (vagy mégsem?): Thomas Dun

A 18. századi írásokban fennmaradt egy 11-12. századi angol útonálló, Thomas Dun neve. Dun e források szerint két évtizeden át rabolt és gyilkolt, előbb Bedfordshire-ben, majd Yorkshire-ben.

Módszere eleinte az volt, hogy nyomorgó, mozgáskorlátozott koldusnak álcázta magát, majd amikor egy utazó segíteni próbált volna rajta, megölte és elvette értékeit.

Később rajtaütéseket hajtott végre az erdők mélyéről lecsapva, zsoldoscsapata élén. Vesztét az okozta, hogy egy alkalommal egy faluban felismerték a helyiek, és nem sikerült elmenekülnie. Elfogták és tárgyalás nélkül halálra ítélték. Az utolsó pillanatig küzdött hóhéraival is, de nem menekülhetett.

Meg kell azonban jegyezni, hogy ebből a korból nem ismert Thomas Dun nevű angol útonálló – és semmilyen más korból sem. A 18. századi szórakoztató irodalom ugyanis – úgy tűnik – csupán egy kitalált alakhoz kölcsönözte egy valódi személy nevét: Thomas Dun a valóságban egy skót kalóz volt a 14. században, aki Robert Bruce mellett harcolt II. Eduárd és az angolok ellen – hajóin csapatokat szállított Skócia és Írország között, de vélhetően sosem járt Angliában, vagy csupán kikötővárosokban portyázott. Életéről ennél több részlet sajnos nem ismert.

Nem nehéz megtalálni a párhuzamokat a 18. századi Thomas Dun-ábrázolások és a Robin Hood legendájában előforduló népszerű toposzok között.

A banditáival az erdőben bujkáló, igazságot osztó törvényen kívüli bajnok gondolata igen régi, és az átlagember sok vágyának egyfajta kivetülése.

Mivel Thomas Dun ebben a formában nem létezett, talán úgy a legérdemesebb tekinteni erre az alakjára, mint az eddigre klasszikussá érett Robin Hood-figura egy sötétebb, kegyetlenebb változatára, aki ártatlanokat is kirabol, és a gyilkosságtól sem riad vissza.

Az óriás: Pier Gerlofs Donia

A mai Hollandiához tartozó Frízföldről származó Pier Gerlofs Doniát szülőföldjén napjainkban is csak „Grutte Pier” vagy „Greate Pier” (Nagy Pier) néven emlegetik. Alakját számos legenda övezi – a későbbi századok során azt állították a széles vállú, sötét hajú, szakállas férfiról, hogy „toronymagas” volt, és „erős, mint egy ökör”.

A legelterjedtebb beszámolók szerint 1515-ben óriási igazságtalanság érte – a Fekete Gárda nevű hírhedt szászföldi zsoldoscsapat tagjai megerőszakolták és megölték feleségét, Rintze Syrtsemát, továbbá felégették az egész települést, Kimswerdet. Nagy Pier bosszút esküdött, és egy Habsburg-ellenes felkelés élére állt – a tengeren.

Embereivel az Arum Fekete Reménysége (Arumer Zwarte Hoop) nevet vették fel, és a Habsburg-párti holland, illetve burgundiai hajókat támadták.

Olyannyira hírhedtté vált a Fekete Reménység kalózkodása, hogy Rotterdami Erasmus is kritizálta Nagy Piert írásaiban.

1517-ben embereivel egy szárazföldi hadműveletben is részt vettek, miután több mint 4000 szövetséges katonát tettek partra és feldúlták Medemblik városát – Pier az itteniekben látta az okát otthona korábbi szász megszállásának.

Nem tarthatott azonban örökké a sikeres ellenállás, és Pier megfáradva átadta parancsnokságát egyik társának, Wijerd Jelckamának. Élete utolsó éveit Sneek városában élte le békében, és 1520-ban halt meg.

Napjainkban a leeuwardeni Fries Museumban ki van állítva egy 213 centiméter hosszú, 6,6 kilogramm tömegű kard, amely a hagyomány szerint Pieré volt – az óriási fegyvert állítólag mindössze hüvelyk-, mutató- és középső ujja között forgatta játszi könnyedséggel, és akár több embert is le tudott fejezni egyetlen suhintásával. Sneek városházában található egy nagyméretű sisak, amely állítólag szintén Nagy Pieré volt.

Az ártatlan: Stig Andersen Hvide

A Hvide klánba beházasodott Stig Andersen a Dán Királyság „marsallja” (marsk) volt, 1286-ban azonban az V. Erik király meggyilkolásával végződő összeesküvés vezetésével gyanúsították meg.

A korban legendák születtek arról, hogyan kívánta az egyre terebélyesedő királyi hatalmat visszaszorítani, ezekből azonban vélhetően igen kevés dolog igaz.

Jelenlegi tudomásunk szerint Stig törvényen kívülivé nyilvánítása az igazságszolgáltatás csődje volt, mivel nagy valószínűséggel tényleg ártatlan volt.

A népszerű legendák azonban egyenesen úgy tartják, Stig személyesen ölte meg V. Eriket, amiért az elcsábította feleségét.

Élete megóvása érdekében felvette a lázadó szerepét: a Kattegatban lévő Hjelm szigetén berendezett főhadiszállásáról, a norvég korona támogatásával kalózkodásba kezdett, és dán hajókat és part menti településeket fosztott ki.

Számos hű embere – akiket szintén törvényen kívülivé nyilvánítottak – követte a szigetre, és a legújabb régészeti eredmények szerint saját pénzverdét is fenntartottak itt.

Tevékenységét egészen 1293-ban, természetes okokból bekövetkezett haláláig folytatta.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu