Józsik, Zsófik is érkeznek Ukrajnából menekülve Makóra

A szerencsésebbek a saját családjukkal.

Apró kezek szorítják a kapu fémrácsát, 4-5 év körüli kíváncsi szemű gyerekek kandikálnak ki rám az egyik helyi átmeneti szállás előtt Makón. Egy maszatos arcú kisfiú és kislány nézelődik éppen, amikor odaérek. Sugdolóznak: Ki a néni? Utánuk szalad még néhány gyerek, egy pici, tipegős, és olyan 10 év körüli kislányok, kisfiúk. Azon gondolkodom, hogy azért tódultak ki az idegent meglátva, mert nem sok mindent tudnak csinálni a kis udvaron, ahol nincsenek játékok- talán az épületben sem túl sok van- vagy azért, mert bizalmatlanok velem, félnek.

Érthető lenne mindkét helyzet, hiszen csak elképzelni tudom, apró gyermekként vajon mi mindent fognak fel ők abból, hogy „Háború van.” Hogy „Apa nem jöhet velünk.”, vagy, hogy „Menni kell!” Vajon később mennyire lesz hatással az életükre, hogy mint- szerencsésebbek- kijutottak.

 Magyarul beszélnek a kerítésnél, magyar neveik vannak. Az egyik kisfiú például Józsi. Rövid találkozásunk idején folyamatosan azt szeretné, hogy játsszak vele. Azt már Szalainé Barát Nikoletta, a Magyar Vöröskereszt Csongrád Megyei Szervezetének makói területi munkatársa árulja el nekem, hogy Kárpátaljáról jöttek.

– A makói önkormányzattal együttműködve üzemeltetjük a régi tüdőgondozó helyén ezt a menekült befogadó helyet, a védelmi bizottság felkérésére. Jelenleg 3 családból vannak nálunk segítségre szorulók. 9 hónapos a legkisebb gyermek, és van még egy hasonló korú, és 9-10 éves korig több mint 10 gyermek van – összegzi nekem. Ezt is csak engedélykérés után, hiszen mindenki arra törekszik a városban, hogy ha már ilyen viszontagságos körülményekkel kellett az Ukrajnából hozzánk érkező menekülteknek szembenézni, legalább itt legyen nyugalmuk. Nem is mehetek be, csak a hivatásos segítők.

Éppen ezért hangsúlyozza nekem, hogy aki adományokat szeretne adni- bár hála az égnek, van elég- az ne személyesen vigye el, hanem neki szóljon, és átveszi a Vöröskereszt makói irodájában, előre egyeztetett időpontban. Le is diktálja nekem gyorsan a telefonszámát: 06/70/933-85-34. Ezen hívhat bárki, aki segíteni szeretne- mondja.

Beszélgetünk, kiderül, a makóiak adakozóak, néhány segítő azonnal hozott amit tudott: babakocsit, popsitörlőt, szandálokat, és ha kell, akkor a szegedi vöröskereszttől, a helyi önkormányzattól is kapnak mindent amire szükség lehet. Sőt nagyon sokan még bútorokat cipekedni, szállítani is segítenek.

A menekültek ellátást, ételt kapnak, a gyerekekkel a vöröskeresztes munkatársak, és önkéntesek is foglalkoznak. Körmöt festenek, játszanak. Talán néhány kültéri játékelemnek még biztosan örülnének, trambulinnak mondjuk.

Az egyik hölgy szégyenlősen mondja: egy régi telefon jó lenne. – Nem tudom, mi van odahaza a fiammal és a férjemmel. Amióta eljöttünk nem hallottunk róluk.

Néhány gyerek közben valami tapsikolós játékot játszik, az egyik kislány énekelget. Egy magyar gyerekdal lehet, de hiába kérem, ismételje el, még olyannyira gyereknyelven énekli, nem tudom kitalálni, mi az.

Olyan kép ez, amit nem felejt el az ember egyhamar. Azon gondolkodom, hogy ha mondjuk Magyarországon, akár itt Makón járt volna oviba, bölcsibe, ugyanezt a dalt tanulta volna-e, egyáltalán taníthattak-e neki ott magyar dalt, vagy csak otthon az anyukája énekelte neki. Most itt van Józsi, Fruzsi, vagy akár legyen nevük Eszter, János, Pista… mindegy. Állnak az udvaron, kíváncsian nézelődnek, és egyszerűen csak: gyerekek. Talán azt hiszik, játékból kell most itt lenni, idegenbe, és azután majd újra otthon lehetnek. Ha van otthonuk, ha lesz még otthonuk.

A képek a Vöröskereszt makói Facebook csoportból származnak.