A roncsot védő egyezmények dacára idővel teljesen meg fog semmisülni a Titanic

1912. április 15-én következett be a világtörténelem leghíresebb hajókatasztrófája. A Titanic jéghegynek ütközését számos könyv, és film dolgozta fel, a baleset mély kulturális hatása volt. Az utasoknak mindössze nagyjából az egyharmada élte túl a katasztrófát, ami ahhoz vezetett, hogy megváltoztatták a tengeri közlekedés biztonsági előírásait is. Maga a roncs hosszú évtizedekig őrizte a titkait, hogy megtalálása után régészeti lelőhellyé válva mutassa meg, mi marad egy hajóból a tengerfenékre süllyedés után.

Az óceánjáró tragédiája

A Titanic balesete főleg a hajó vízre bocsátását megelőző hírverés miatt válhatott ilyen széles körben ismertté. Az elsüllyeszthetetlenség mítoszát elsősorban az utókor nagyította fel, de már a korabeli tudósításokban is felbukkant.

Ezt elsősorban annak köszönhette, hogy a White Line társaság megrendelésére úgy építették fel, hogy ha lék keletkezik a hajón, akkor az egyes rekeszek vízzáró kapukkal elválaszthatóak legyenek egymástól, megakadályozva a hajó süllyedését.

Amikor azonban 1912. április 14-én éjfél előtt nem sokkal összeütközött a jégheggyel. A hajón és a rajta utazók szerencsétlenségére hat vízzáró rekesz is megsérült, ami túl soknak bizonyult ahhoz, hogy a hajó túlélje a találkozást.

A Titanicnak az Atlanti-óceánon hajózva, kb. 600 kilométerre délkeletre az új-skóciai Halifaxtól, esélye sem volt arra, hogy megmeneküljön. Alig két óra alatt merült a tenger mélyére, a hajótest pedig már süllyedés közben két darabra tört.

A hajó 2264 utasából több mint 1500-an haltak meg, közülük mindössze 333 embernek a holttestét találták meg. Az áldozatok száma azért bizonytalan, mert már a korabeli, hivatalos szervek felé leadott jelentések sem egyeztek meg, többen döntöttek úgy az utolsó pillanatokban, hogy mégsem szállnak fel a Titanicra.

Az áldozatok jelentős részét, elsősorban azokat, akiket nem sikerült azonosítani, Halifax három temetőjében temették el.

Mélységi tafonómia

A Titanic hajóteste kettétört a süllyedés során, de a tenger fenekét elérve a hátsó része is összeomlott a becsapódás erejétől. A két nagyobb roncsdarab nagyjából hatszáz méterre fekszik egymástól a tenger fenekén. A hajóról származó különböző tárgyak és eszközök nagyjából 5,2 négyzetkilométeren szóródtak szét. A hajó orra már süllyedés közben teljesen megtelt vízzel, így nagy sebességgel zuhant a mélybe, az orrárboc kidőlt, nekivágódott a fából készült parancsnoki hídnak, amely szinte teljesen megsemmisült. A hajó kéményei is eltűntek a süllyedés során.

A Titanic hátsó felében maradt némi levegő, amely lelassította az ereszkedést, ám emiatt a roncs többször is átfordult. Valószínűleg ekkor szakadt ki a kazán a hajótestből, és a roncsoktól nem messze érte el a tenger fenekét.

Ahogy a felszínen szokott lenni, úgy a tenger mélyén is kémiai folyamatok kezdődtek a maradványok körül. A hideg és a fénymentes viszonyok sajátos körülményeket teremtenek, amelyek következtében a hajó azóta is pusztul.

A fényképeken is jól látható, ahogy a hajótestet patakként eszi a rozsda, de a fémet egy, a tenger mélyén élő vasfaló baktérium is folyamatosan pusztítja. Nem feledkezhetünk meg a nagy nyomásról sem, amely négyzetcentiméterenként 387 bar nyomással nehezedik bármire, ami a Titanic környékén található.

Az egykori áldozatok maradványait azonban hiába is keresnénk a hajó körül. A Titanic roncsa az ún. karbonátkompenzációs határ alatt fekszik, amely 3500 méter körül található. Ezalatt a vízbe több karbonát oldódik ki, mint amennyi lerakódik, így az emberi csontok nyomtalanul eltűnnek.

A holttestek szerves részeinek a lebomlása után így egyetlen csontvázat sem marad meg a Titanic környékén. A jó állapotban megmaradt ruhák és cipők többsége vélhetően egykori tulajdonosukkal együtt süllyedt el, ám a csersavval kezelt ruhák jobban ellenálltak a tengervíznek, mint az emberi testek. Így a lábbelik és az öltözékek tulajdonképpen egy-egy ember végső nyughelyét is jelölik.

Felderítési kísérletek

A vagyonos utasok rokonsága már napokkal a hajó katasztrófája után elhatározták, hogy felkutatják és kiemelik a Titanic roncsait. Miután szembesültek vele, hogy a korabeli technológiával ezt lehetetlen kivitelezni, a holttesteket szerették volna kiemeltetni, többek között a hajó mélységben történő darabokra robbantásával.

Később felmerült, hogy elektromágneseket csatolnának a fedélzetre, hogy azzal emeljék ki. Valamennyi ehhez hasonló ötlet megmaradt a gondolatkísérletek szintjén, ráadásul ezek többnyire csak akkor működtek volna, ha a hajótest egyben marad.

1980 és 1983 között Jack Grimm, egy texasi olajmágnás három expedíciót is indított, hogy megtalálják a Titanicot. 1981-ben egy propellert véltek felfedezni, és Grimm be is jelentette, hogy megtalálták az elsüllyedt hajót, ám a tudományos közélet kételkedett az eredményben. Amikor visszatért a helyszínre, nem lelte nyomát a hajónak.

A roncsok valódi helye vélhetően már korábban is ismert lehetett. A második világháborút követően már léteztek azok az ultrahangos szonárok, amelyek lehetővé tették a nagy mélységben nyugvó hajóroncsok felderítését. Sőt, az 1950-es években már hadrendbe állítottak olyan atom-tengeralattjárókat, amelyek a tenger fenekén nyugvó nagy fémtömegeket navigációs pontként használták, mivel a radarjaikon anomáliát okoztak ezek a roncsok. Csakhogy ez katonai titoknak minősült.

A Titanicot felderítő Robert Ballard oceanográfusnak régi álma volt megtalálni az elsüllyedt óceánjárót. Már 1977-ben kísérletezett a hajó megtalálásával, de az akkor használt technológiai megoldás nem vált be. Ballard a Woods Hole Oceanographic Institute-nál dolgozott, és mélytengeri roboteszközök kifejlesztésén munkálkodott. Ezeket alapvetően nem a Titanic keresésére találták ki, hanem az Egyesült Államok haditengerészete bízta meg Ballardékat, hogy két elsüllyedt atom-tengeralattjáró roncsait derítsék fel velük.

1985-ben az USS Threshert és az USS Scorpiont a keresőcsapat megtalálta a kiszabott határidőn belül. Ballard és csapata a flottával kötött előzetes megállapodás értelmében a maradék időt a rendelkezésükre álló eszközökkel együtt a Titanic keresésére fordíthatták. Így végül 1985. szeptember 1-jén, 73 évvel a hajó elsüllyedése után, megpillantották az első darabokat a tenger fenekére süllyedt óceánjáróról.

Merre tovább, Titanic?

A megtalálását követően azonnal felbolydult az élet a Titanic körül. Csaknem minden második évben indult egy expedíció a hajóroncshoz, eleinte azért, hogy jobban feltérképezzék, később pedig azért, hogy minél több tárgyat hozzanak a felszínre. A roncsok tulajdonjogát a hajót üzemeltető társaság jogutódjától megvásárolta az RMS Titanic Inc. nevű vállalkozás, amely 1994-ben kizárólagos jogot szerzett arra, hogy a Titanicról tárgyakat hozzon fel.

A roncsról származó tárgyak, amelyeket nem a túlélők és leszármazottaik hagyományoztak tovább, alapvetően abból a törmeléksávból származnak, amely a Titanic süllyedésekor a két rész között a tengerfenéken kialakult. Főleg ezek alkotják a Titanic Múzeum anyagát, de más darabokat értékesítettek.

A tárgyak felszínre hozatala korántsem egyszerű, a mélytengeri eszközök korlátozott tömeget képesek megragadni, nagyjából 50 kiló a maximális terhelésük. 1992-ben sikeres kísérletet tettek arra, hogy a hajótestből is felhozzanak egy darabot. A törzslemezből kivágott nagyjából 2,5-3 méteres, kajütablakot is tartalmazó darabot azonban csak nagy erőfeszítéssel lehetett kiemelni.

Bár a mélytengeri expedíciók rendkívül költségesek, úgy tűnik a Titanic esetében a beruházás megtérül, a felhozott tárgyak zömét ugyanis rendkívül magas áron lehet értékesíteni. Az RMS Titanic Inc. többek között turista utakat is szervezett a mélybe, amelyért fejenként több tízezer dollárt kért el. Mindez a hajó katasztrófája körüli felhajtásnak is köszönhető.

A hajóroncs sorsáról zajló vitákon nagyjából két álláspont harcolt egymással. Az egyik szerint a hajót védetté kell nyilvánítani, és emlékhelynek tekinteni. Többek között így gondolkodtak a Titanic túlélői és családtagjaik, de maga a felfedező Robert Ballard is emellett kardoskodott. A másik tábor ezzel szemben úgy érvelt, hogy az általuk felhozott tárgyak a vízben megsemmisültek volna. A jogi helyzet is bizonytalan, lévén hogy a roncs olyan vizeken süllyedt el, amelyekre elvben nem vonatkoznak a nemzeti szabályozások.

Való igaz, hogy a Titanic roncsa és a körülötte lévő törmeléksávban heverő tárgyak nincsenek jó állapotban. Maga a hajótest várhatóan néhány évtized múlva összeomlik a mélységben zajló korrózió következtében, körülbelül egy évszázad múlva pedig csak egy méretes rozsdafolt marad utána az óceán mélyén.

A védetté nyilvánítást végül is az UNESCO víz alatti kulturális értékeket védő egyezménye hozta el, amely a száz évnél régebbi hajóroncsokra is vonatkozik. Ez az egyezmény a Titanic elsüllyedésének századik évfordulójától, 2012. április 15-től kezdve vonatkozik a hajóra. Ezáltal a roncs a teljes pusztulásig egyfajta nyugalomban részesül.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu