Újra meg újra

Régi tudás a mában: ez a jövő útja?

Nem tudom, hogy az előttünk járó nemzedékek mennyire aggódtak amiatt, mit hagynak ránk örökül. Voltak-e környezetvédelmi vagy fenntarthatósági elképzeléseik, egyáltalán kellett-e ilyesmivel törődniük, foglalkoztatta-e őket az, hogy milyen problémákkal kell majd szembenézniük az utánuk jövő generációknak. Gyanítom, hogy nem, több ok miatt is. Egyrészt, talán sokkal természetesebb életet éltek, mint mi most és jobban belesimultak a világ rendjébe. Meg nem voltak gépeik, nagy energiafelhasználás sem; csak a környezetbarát megoldásokat ismerték és alapból élhetőbb világuk volt, jól bevált megoldásokkal. Talán nyugodtabb ritmusban és kevésbé stresszesen teltek a napjaik is.

Szüleim és nagyszüleim történeteiből mindig egy egymást eszközökkel, munkával, tanácsokkal segítő közösség képe bontakozott ki, akik például csak olyasmiket vásároltak a boltokban meg, amit maguktól végképp nem tudtak előállítani. Szinte mindent otthon termeltek; ismerték a befőtt- és savanyúságkészítés, a lekvár főzés praktikáit és a hús tartósítását, állatokat tartottak, növényt termesztettek. Nagyjából minden bio alapanyagból készült, régi, bevált receptek alapján. Nagyon irigylem, hogy a háziasszonyok varrni is tudtak, vagy legalábbis javítani, felújítani a ruhákat, amire nagy szükség is volt. Sok minden öröklődött a családon belül, nagyobb testvérről a kisebbre. Adományozásra nemigen volt gondjuk, mert minden darab a fokozatos romlásával nyert újabb funkciót, és ha másként nem, géprongyként végül hasznosult. Ugyanígy a maradékokkal sem volt probléma, a háziállatok ebben is jó szolgálatot tettek.

Szerintem eleink nem nagyon hitték, hogy ez egyszer majd másként is lehet, és azokkal a gondokat el sem tudták képzelni, amikkel most mi nézünk szembe. Hogy mennyit változott körülöttünk minden, azt abból is le tudtam mérni, hogy amikor a nagyszüleim házait ürítettük ki, akkor csupa olyan eszközt találtunk, amire ugyan csodálattal tekintettünk, de már használni nem tudtunk. Emlékek és régi korok tanúi, amikre a mostani túlfogyasztó, túlvásároló, halmozó és folyamatosan selejtező mindennapjainkban nosztalgiával tekintünk. Mint ritkaságokat gyűjtjük, kiállítjuk, kutatjuk az értelmüket és céljukat.

Nagyon sok mindent már elfelejtettünk, nem használunk, és nem ismerünk: készen veszünk, cserélünk, talán pazarlunk is, és eldobunk. A jövőre, a következményekre sokszor csak gondolunk, és nem mindig cselekszünk. De a szükség mellett, talán ez a mindent, rögtön megkapható világ miatt azért vágyakozunk a régi bölcsességekre is. És azokkal együtt a hangulatra, az érzésre és a természetességre is, amit ezek jelentettek.

Csak most mindent újra kell tenni: akarni, felismerni, hasznosítani és rájönni arra, hogy az életben még mindig a legegyszerűbb dolgok a legjobbak.