Az orvostudomány egyik első vívmánya volt a koponyalékelés

Ha manapság az agyműtét szót meghalljuk, akkor bonyolult műszerekkel felszerelt műtőre, drága eljárásra és hosszadalmas beavatkozásra gondolunk. Az agyműtét fogalma összekapcsolódott a modernitással. Bármilyen meglepő azonban, de a letűnt korok emberei is végeztek koponyaműtéteket, noha nem álltak rendelkezésükre olyan eszközök, amelyek manapság már biztonságosabbá teszik a beavatkozást. A koponyára fúrt lyukkal végzett műtétet trepanációnak nevezzük.

Őskori tanúk

Ha felteszik nekünk a kérdést, hogy melyik a legrégibb orvosi beavatkozás, amelyre konkrét bizonyítékunk is akad, akkor meglepő módon a trepanáció lesz a helyes válasz. A legelső olyan koponya, amelyen már megfigyelhetőek a trepanálás nyomai, több ezer évvel ezelőttre keltezhető.

A legelső koponyák, amelyeken megfigyelhetőek az emberkéz alkotta lyukak, a neolitikumban tűntek fel. Bár hajszálpontos időrend nincs, amely alapján meg lehetne megmondani, hogy melyik a legidősebb fennmaradt koponya, amelyen megtalálható a trepanáció, a szudáni Omdurman neolitikus lelőhelyén kiásott darab a legrégebbiek egyike lehet.

Ebből a korszakból ráadásul régészeti értelemben meglepően magas arányban maradtak ránk trepanált koponyák. Létezik olyan lelőhely Franciaországban, ahol az i. e. 6500-ből származó koponyáknak csaknem egyharmadán, körülbelül negyven főn figyelhető meg trepanálás.

Összességében elmondható, hogy bár kontinensenként változó mértékben alkalmazták az eljárást, mégis egyes becslések szerint akár az összes neolit időszakból viszonylagos épségben ránk maradt koponyának akár az öt százalékát is kitehetik a trepanált elhunytak.

Mint említettük, nemcsak Európában találnak a régészek koponyaműtétre utaló nyomokat. A prekolumbián indián kultúrákban ugyanúgy találkozni vele, sőt még ábrázolások is maradtak fent a gyarmatosítás utáni időkből. Nemcsak Mezoamerikában, de az Andokban is előfordul.

Az Andokban i. e. 800 és 100 között elterjedt Paracas-kultúra lelőhelyén, az Ica-völgyben fellelt temetkezések között trepanált koponyát is feltártak. Közép-Amerikában még szélesebb körben használták, Guatemalában és a Yucatán-félszigeten 950 és 1400 közé keltezett régészeti feltárásokon előkerült koponyák sora mutatja Oaxaca, Tilantongo és Monte Albán lelőhelyeken. A beavatkozást nemcsak felnőtt férfiakon, hanem nőkön és gyerekeken is elvégezhették. A túlélési arány a becslések szerint 70-80% közé esett.

Ókori doktorok

A koponyalékelés metódusa fennmaradt az ókori kultúrákból is. A négyezer éves, Smith-papirusz néven ismert egyiptomi szövegben például a következő szerepel:

„Először is borotváld le a beteg haját egy éles, lapos kővel, míg a segéded megélezi a többi követ. Ha lehetséges, itasd le a beteget, majd végy magadhoz hat erős férfit, hogy lefogják, amíg átvágod a bőrt és lyukat kalapálsz a koponyába. Gyorsan hajtsd végre a műveletet és ne törődj a páciens kiáltozásával. Sárral, vagy szorosan odakötözött fakéreggel fedd le a lyukat.”

Végső tanácsként hozzáteszi, hogy a remény a legjobb orvosság.

Nemcsak az egyiptomiak, hanem az ókori görögök is foglalkoztak az aggyal. Az i. e. 460 körül született Hippokratész volt az első, aki a fejsérüléseket megfigyelve arra jutott, hogy az agy két fele képes a független működésre.

Ebből kifolyólag nagy pártolója volt a trepanációnak is, habár azt is előrelátta, hogy a tudomány képes lesz majd ennél hatékonyabb beavatkozásokra is. Az i. sz. második században élt Galénosz évszázadokig meghatározta az orvostudomány metodikáját. Amikor Rómában élt, megkapta a lehetőséget, hogy a Colosseum gladiátorait kezelje.

A tapasztalatait később összefoglalta, műve kéziratainak másolatai pedig a középkori Európában is fennmaradtak. Több növényi altatószerrel is kísérletezett, így a nadragulyával, a csattanó maszlaggal, a mákkal vagy éppen a mandragórával.

Középkori medicinák

Galénosz nyomán a középkorban is gyakorolták a koponyalékelést. A trepanációhoz változatosabb altatószereket alkalmaztak, és a hosszú évszázadok alatt a középkori orvosok is gyakorlottabbá váltak.

Az orvosi eszközök is fejlődtek, Hieronymus Bosch például ábrázolt olyan trepanációt, amely egy koponyafogóból és egy fúróeszközből állt. Valószínűleg a hosszú évszázadok tapasztalatai vezettek el odáig, hogy különösen figyeljenek arra, hogy a korszak viszonyai közepette megfelelően tiszta eszközökkel dolgozzanak.

Komolyabban ügyeltek arra is, hogy a koponyán keletkezett lyukat valamilyen fémlappal, vagy legalábbis egy olyan fejfedővel fedjék le, amelybe a megfelelő helyen egy keményebb tárgyat varrtak. A középkori doktorok számára az is kiderült, hogy míg a bőr és a koponyacsont átvágása fájdalommal jár, maga az agy már nem érez fájdalmat.

Csaknem egész Európában ismerték a trepanációs eljárást, noha vélhetően ritkábban alkalmazták, mint a korábbi időszakokban. Spanyolországban például a Soria közelében lévő lelőhelyen a 13-14. századból került elő egy 50-55 év közötti férfi, és egy 45-50 év közötti nő csontváza. A koponya körül újraképződött csont a gyógyulás jele, vagyis arra utal, hogy a páciensek évekkel túlélték a beavatkozást.

Meg kell jegyezni azonban, hogy nemcsak Galénosz nyomán terjedt el a trepanáció Európában. Vélhetően ismerték a sztyeppei nomádok is. A 10. századi magyar sírokban szintén nagy arányban, közel 10%-nyi lékelt koponyát ismerünk. Ez a szokás hozzájuk vélhetően keletről jutott el, mivel Ázsiában szintén ismerték a trepanációt, már az ókori Kínából is előkerültek olyan leletek, amelyek ezt bizonyítják. A magyar trepanációk egy része alighanem nem orvosi, hanem rituális célú lehetett, mivel találkozhatunk jelképes koponyalékeléssel is, amikor a koponyacsontot valójában nem fúrták át, csak a csont felszínét kaparták le.

Míg korábban úgy vélték, hogy a rossz szellemeket kell kiengedni az emberből a lyukon keresztül, a későbbi középkorban ezt a magyarázatot már nem követték. Ennek ellenére a démonokkal magyarázott betegségeket, mint például az epilepsziát, olykor koponyalékeléssel próbálták gyógyítani. De a migrént, a kóros fejfájást, vagy éppen néhány pszichológiai jellegű betegséget is így kezeltek.

Újkori lépések

Bár mind az eszközök, mind a technológia fejlődött a középkorban és az újkorban, valójában a betegségek természetéről sokáig igen keveset tudtak. Louis Pasteur fedezte fel, hogy a különböző műtéteket követő üszkösödésért mikroorganizmusok a felelősek. Az ő újításainak köszönhetően alakult ki az antiszeptikus sebészet, ami lényegesen csökkentette az operációkon átesett betegek halálozási arányát.

A baktériumok ellen karbolsavat használt, valamint a kezét, az eszközöket és a kötéseket is megtisztította, valamint leszámolt azzal a gyakorlattal, hogy utcai ruhában végezték el a műtéteket. A következő évtizedekben a műtéti ruházat komoly fejlődésen ment keresztül.

Ezzel párhuzamosan a 19. század elhozta az altatásban alkalmazott szerek forradalmát is. A korábbi évszázadokban mindig problémát okozott a betegek altatása, a technika fejlődésével pedig egyre több anyaggal kísérleteztek. A korábbi évszázadokban az alkoholt kiszorították az ópiumszármazékok, de egyik sem felelt meg igazán a műtéti céloknak.

Próbálkoztak a kéjgázzal, dietil-éterrel, kokainszármazékokkal, morfiummal és még hipnózissal is. Ezekkel a szerekkel többféle probléma is akadt. Egyfelől az adagolásuk kiszámíthatatlan volt, a felsorolt anyagokat könnyen túladagolhatták. A másik gondot a mellékhatások jelentették. A műtét alatti hányást, vagy a beavatkozást követő függőséget el kellett kerülni.

A század folyamán ezért szép lassan kifejlődött a professzionális aneszteziológia, amely összegyűjtötte, rendszerezte és alkalmazta a műtéti tapasztalatokat, így az egyes műtétekhez, például a koponyán történő beavatkozásokhoz is egyre nagyobb eséllyel választották ki a megfelelő szereket. Az is igaz, hogy az agy működését még nem ismerték eléggé, így előfordult, hogy a műtétek után, a felépülés ellenére, váratlan mellékhatások léptek fel, mint például a részleges amnézia, vagy a jelentős személyiségváltozás.

Modern módszerek

A huszadik század újabb ugrást hozott az orvoslásnak, és ez többek között a két világháborúnak is köszönhető. Akárcsak a korábbi századokban, a háborús fejsérülések különböző változatai lehetőséget adtak a következmények vizsgálatára, és ebből kifolyólag az agy feltérképezésére is.

A hadi kiadások emelkedésével párhuzamosan általában a katonai alkalmazású egészségügyi kiadások is megnőttek. A neurológia tudománya az 1920-as években született meg, ekkortól fogva már elkülönítették azt, hogy a nagyobb agyterületek milyen funkciókért felelősek.

A technológiai fejlődés ráadásul lehetővé tette, hogy az agyat non-invazív módszerekkel is vizsgálják. Az első áttörést a röntgen feltalálása jelentette, amely a koponyacsont felépítését és esetleges sérüléseit figyeljék meg egy műtét előtt.

Az első elektroenkefalográfiát az osztrák Hans Berger alkotta meg 1929-ben, amellyel lehetségessé vált az agy elektromos impulzusainak figyelése, ezekből pedig következtetéseket lehetett levonni az esetleges hibás működésről. Csaknem vele egy időben született meg az agyi angiográfia, amikor a véráramba fecskendezett festékanyag segítségével lehetett „betekintést” nyerni az agyi erekbe.

A huszadik század még számos további találmánnyal gyarapította a fejen elvégzendő orvosi beavatkozások eszközparkját, így az MRI-vel, vagy a PET-el, amelyek szintén a non-invazív megfigyelések váltak még szélesebb körűvé. De a mostani század is ígér olyan, tömegesen bevethető módszereket, mint például a koponya felnyitása nélküli lézeres beavatkozás, vagy a robotok által végzett műtétek.

Úgy tűnik, hogy a legkorábban elkezdett orvosi beavatkozások töretlen fejlődése még korántsem fejeződött be, bármilyen hosszú utat is tettünk meg azóta, hogy a legelső trepanációs műtétet végrehajtották.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu