Vallásuk védelmében követték el gyilkosságaikat a hírhedt asszaszinok

Az asszaszinokat aligha kell bemutatni. Az angol nyelvben köznévként is meghonosodott a nevük („orgyilkos”, illetve „merénylő” jelentéssel), örök emléket állítva annak, hogy leginkább a politikai gyilkosságaikról váltak nevezetessé. A hozzájuk kapcsolódó legendák, a számos kulturális utalás már-már lehetetlenné teszi azt, hogy kiderüljön az igazság velük kapcsolatban. Talán nem meglepő, hogy a valóság az asszaszinok kapcsán sokkal árnyaltabb, mint azt a legtöbb helyen olvashatjuk. Némi túlzással asszaszinok ma is léteznek, persze nem úgy, ahogy azt magunk elé képzeljük, tehát ne egy rejtőzködő, gyilkosságra szakosodott szektára gondoljunk.

Egy kis muszlim teológia

Ahhoz, hogy megértsük az asszaszinok helyzetét, és egyáltalán felvázoljuk a történetüket, szükséges megérteni azt is, hogy hol a helyük a muszlim valláson belül.

A híradásokat hallgatva a legtöbben alighanem tisztában vannak azzal, hogy a muszlimoknak két nagy ágát különböztetjük meg: a szunnitákat és a síitákat. Ám azt már kevesebben tudják, hogy a két ágon belül további csoportok találhatóak, amelyek fontos részletekben különböztetik meg magukat egymástól.

A síiták eleinte egy politikai csoportot képeztek, hiszen a negyedik kalifa, Ali (656 – 661) követőinek számítottak, aki Fatimának, Mohamed legkisebb és legkedvesebb lányának volt a férje. Alit a siíták az első imámnak tekintik, a fiait, Haszant és Huszajnt pedig a másodiknak és a harmadiknak.

Alit megölték, ám a kiterjedt muszlim világ keleti részén, a mai Irak területén továbbra is népszerű maradt, és az Omajjád kalifával szemben Huszajnt meghívták a trónra.

680-ban azonban tőrbe csalták és lemészárolták. Ez az esemény hozzájárult a vele kapcsolatos mártírkultusz kialakulásához, és a síita mozgalom vallási jellegének megerősödéséhez.

A siíták legnagyobb csoportja az ún. tizenkettes siítáké, akiket az általuk elismert tizenkét imámról neveztek el. A hatodik imám, Dzsaffar asz-Szádik a legidősebb fiát, Iszmáilt tekintette utódjának, ám végül mégis a fiatalabb fia, Músza el-Kázim lett az örököse.

A tizenkettes sííták szerint azért, mert Iszmáil meghalt még az apja életében, a hetes siíták szerint viszont valójában Iszmáil fia, Muhammad az igazi örökös. Őket iszmáilitáknak is nevezik. Nekik is több águk létezik, az asszaszinok szemszögéből azonban elsősorban a nizáriták váltak érdekessé.

Egy hegyvidéki misszió kezdete

909-ben egy magát Muhammad utódjának tartó lázadó, Abdullah al-Mahdi Billah (873 – 934) lépett fel, és ragadta magához a hatalmat Ifrikijában, amely körülbelül a mai Tunézia területén található. Ő és örökösei páratlan sikerrel hódították meg a korabeli muszlim világ jelentős részét, uralmuk súlypontja Egyiptom lett.

Hogy a Mohamedtől való származásukat kihangsúlyozzák, magukat Fátimida dinasztiának nevezték el. Az iszmáilita siítákhoz tartozó Fátimidák komolyan vették a missziós tevékenységet, ami ahhoz vezetett, hogy mind a szunniták, mind pedig a tizenkettes síiták komoly ellenérzéseket tápláltak irántuk. Köreikben a Fátimidák a gonoszság és a feslett erkölcs megtestesítői voltak.

Az iszmáilitákon belül egy újabb örökösödési kérdés okozott szakadást. Al-Musztanszirnak, a kilencedik Fátimida kalifának az idősebb fia lett volna a jogos örököse, a nagyvezíre azonban a fiatalabbat támogatta és sikerrel emelte trónra.

Az idősebb fiú, Nizar al-Musztafa azonban fegyvert ragadott, hogy érvényt szerezzen az örökségének, ám vereséget szenvedett, elfogták és kivégezték. Az iszmáiliták egyiptomi, szíriai és jemeni képviselői elismerték a változást, azonban az iraki és a perzsa ág Nizár öröklését támogatták.

A Fátimidák missziós tevékenységének keretében tanították ki Haszan-i Szabbáht (1050 k. – 1124), egy perzsiai születési férfit, aki később visszatért a mai Irak északi részére, hogy ott terjessze az iszmáilita tanokat. 1090-ben elfoglalta a később hírhedtté vált Alamut erődjét.

Ez egy tudatos stratégia volt a részéről, mivel zömmel ellenséges környezetben kellett működnie, egy olyan területen, ahol az iszmáilita tanok nem vertek gyökeret.

Amikor 1095-ben Nizárit kivégezték, Haszan-i Szabbáh megszakította a kapcsolatot az egyiptomi uralkodóházzal, és a nizáritákon belül új rendet alapított.

Nizáritákból asszaszinok

Haszan-i Szabbáh briliáns vezető volt, emellett pedig, köszönhetően a Kairóban eltöltött éveknek, rendkívül művelt is. Felismerte, hogy a nyolcszáz láb magasan fekvő Alamut vára kiváló bázisa lehet egy leendő nizári államnak. Jellemző, hogy az alamuti erőd elfoglalását úgy kivitelezte, hogy előbb megtérítette az Alamut környéki falvak lakóit az iszmáilita hitre, majd az ő segítségükkel a helyőrség következett.

Mire az erőd a szeldzsuk törökök által kinevezett parancsnoka megszimatolta, hogy baj lesz, addigra az emberei Haszannak engedelmeskedtek. A válaszcsapás persze nem maradt el, a helyi szeldzsuk emír megpróbálta visszafoglalni az erősséget, sikertelenül.

Haszan ezek után messzebbre tekintett, és sikeres missziókat küldött az Alamuthoz közeli Radpur vidékére, és a távoli, Perzsia keleti részén fekvő Kohisztánba. Mindkét helyen sikeresen terjesztették az iszmáilita tanokat, és felkeléseket robbantottak ki. A szeldzsukok, akik addig egy helyi problémának vélték a nizárita erődöket, gyorsan rájöttek, hogy a probléma sokkal súlyosabb, mint amilyennek elsőre tűnt.

Haszan és az asszaszinok, a nyomasztó szeldzsuk katonai fölényre való tekintettel, kétféle stratégiát választottak. Egyfelől hegyi erődökbe zárkóztak, amelyeket a szeldzsuk katonai vezetők nem tudtak elfoglalni. Másfelől aszimmetrikus hadviselésre rendezkedtek be, ami azt jelentette, hogy a legfontosabb döntéshozókat igyekeztek „levadászni”.

Haszan meggyőzte a követőit, hogy bajaik legfőbb okozója Nizám al-Mulk, a nagyvezír. 1092-ben végül egy nizáritának sikerült beépülnie Nizám al-Mulk közvetlen környezetébe, és meggyilkolta a nagyvezírt, jelezve a szunnita ellenségeiknek és a síita riválisaiknak, hogy nincsenek biztonságban.

Az asszaszinok legfélelmetesebb tagjait Fida’i-nak nevezték, ők azok, akik a nagymester megrendelésére végrehajtották a politikai gyilkosságokat. De rajtuk kívül még „propagandisták” és más rendtagok is voltak.

Szíriai politika

A források szerint Haszan 1124-ben halt meg. Ő és utódai a síitákhoz hasonlóan várták a rejtőzködő Mahdi visszatérését, ám mindaddig, amíg ez meg nem történik, addig egy Istentől vezetett tanítómesterre, egy imámra van szükség. A nizáriták szerint az ő imámjuk lehet az egyetlen ilyen hiteles tanító, nem pedig a szunnita kalifák, vagy a többi síita irányzat imámja. Mindez lehetővé tette, hogy a földrajzilag egymástól távol lévő pontokon élő nizáriták közösségbe formálódjanak.

A legerősebb csoport Szíriában alakult ki Rasid ad-Dín (1132 k. – 1193) vezetése alatt. Rasid Alamutban kapott kiképzést, és akárcsak a többieket, elküldték más vidékekre téríteni. Ez a vidék Szíria volt, amely akkoriban vallásilag különösen megosztott volt, és a Fátimidák szíriai hatalmának összeomlása után a különböző frakciók és felekezetek semmilyen eszköztől nem riadtak vissza egymás ellen. Aleppóban, majd Damaszkuszban például több ezer nizáritát mészároltak le. Rasid a hagyományos asszaszin stratégiát követve megszerezte Maszjaf erődjét, és innen irányította a nizáritákat. Őt nevezték később a „Hegyi Öregnek”.

Amellett, hogy Rasid karizmatikus vezető volt és nagyfokú önállóságot élvezett a nizáriak államán belül, ügyesen lavírozott a különböző helyi hatalmasok közt, a keresztes államokat is beleértve. A legnagyobb ellenfele a történelemből alighanem mindenki számára ismerős lehet: Szaladin (1138 körül – 1193), Jeruzsálem visszafoglalója alaposan megnehezítette a dolgát.

Két merényletet is megkíséreltek ellene, cserébe ostrom alá vette Maszjafot, az asszaszinok szíriai központját. Állítólag egy sátrában hagyott, leszúrt férfit ábrázoló figura vette rá végül, hogy felhagyjon az ostrommal.

Bár Rasid alapvetően együtt tudott működni a keresztesekkel a közös ellenségeik okán, mégis két híres keresztes vezető meggyilkolása is az asszaszinok nevéhez fűződik. Az egyik áldozat Tripoliszi Rajmund volt, aki élete során annyi ellenséget gyűjtött, hogy a nizári asszaszinokat valószínűleg felbérelték ellene. Hasonlóképpen járt a magát 1192-ben Jeruzsálem királyának kikiáltó Montferrati Konrád is, akit vélhetően a harmadik keresztes hadjáraton tartózkodó angol és francia király rivalizálásának folyományaként öltek meg.

Az Európában elterjedt hírüket elsősorban Marco Polo alapozta meg. Beszámolója szerint az asszaszinok úgy toborozták az öngyilkos küldetésre indulókat, hogy előbb drogfogyasztással egybekötött színjátékot adtak elő nekik, amelyben elhitették velük, hogy éppen a paradicsomban tartózkodnak, ahol szép nők és bőség veszi körül őket. Később azonban ebből az álomból „felocsúdtak”, a Hegyi Öreg orvosainak köszönhetően, és közölték velük, hogy a paradicsom ismételt eléréséhez teljesíteniük kell a parancsokat. Apróbb probléma, hogy mire Marco Polo papírra vetette ezeket a szavakat, az asszaszinok csillaga rég leáldozott.

Végjáték

A nizáriták államának a végét elsősorban az hozta el, hogy a politikai viszonyok radikálisan megváltoztak. Möngke mongol nagykán (1251 – 1259) elhatározta, hogy befejezi Ázsia nyugati felének a meghódítását, és 1253-ban ebből a célból küldte el Hülegüt, a fivérét.

A mongoloknak éppen útba estek az asszaszinok várai, és a nizáriták dolgát az is nehezítette, hogy az új nizárita iszmáili imám, Rukn al-Din mindössze egy éve uralkodott, és még fiatal volt.

A mongol veszélyt felismerve elfogadta Hülegü minden követelését, ám a mongol vezérben, muszlim tanácsadói miatt, nem alakult ki túl megnyerő kép az asszaszinokról. Ezért megostromolta és elfoglalta Alamutot. Az imám életét először meghagyta, majd levelet íratott vele az asszaszin parancsnokoknak, hogy adják fel az általuk birtokolt erődöket. Miután ezt megtette, és a perzsiai várak meghódoltak, megölette Rukn al-Dint, és ahol csak lehetett, lemészárolták a nizáritákat.

Az önállóbb szíriai asszaszinok azonban megtagadták az engedelmességet, és még néhány évtizedig kihúzták a történelem viharaiban. A mongolokat az Egyiptomban hatalomra kerülő mamelukok állították meg 1260-ban. Hamarosan kiterjesztették a befolyásukat Szíriára is, az utolsó asszaszin erőd 1273-ban hódolt be a mamelukoknak.

A mongolokkal ellentétben azonban a mamelukok (majd később a területet meghódító oszmánok is), toleránsan viszonyultak a nizáritákhoz, és nem akadályozták a vallásuk gyakorlását, lehetővé téve azt, hogy a nizárita iszmáilizmus mind a mai napig tovább éljen.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu