A harcosokkal tekintették egyenrangúnak az anyákat az aztékok

Napjainkban megszokhattuk, hogy a várandós anyáknak terhességük alatt számos szolgáltatás áll rendelkezésükre ahhoz, hogy nagyobb megpróbáltatások nélkül vészeljék az állapotos hónapokat. Időről időre orvosi ellenőrzéseken esnek át, a baba egészségét magzatvédő vitaminokkal biztosítják, a kismamák szülési tervet készíthetnek, és a szoptatós párnától kezdve a biztonságiöv-terelőig számtalan tárgy szolgálja a kényelmüket. Kevesen gondolnák, hogy az azték anyák egészségére is hasonló odafigyeléssel ügyeltek. A gondoskodásban bába játszotta a kulcsszerepet.

Koraszülés szellemek miatt

Az aztékok úgy tartották, a gyermekek az istenek ajándékai. Ebből logikusan következik, hogy a kismamákat különösen óvták, nehogy valami baja essen az égi szférákból, a legmagasabb, 13. mennyországból földre érkező magzatnak. A bábák – egyfajta továbbfejlesztett védőnőként – már a terhesség első hónapjaitól kezdve a nők mellett voltak. Személyük volt a garancia arra nézve, hogy a kismama betartja a terhesség időszakára vonatkozó szabályokat.

Az azték kultúrát több mint 50 éven át vizsgáló ferences misszionárius, Bernardino de Sahagún, akit „az első antropológusnak” is szoktak nevezni, több ezer oldalas munkájában, Az új-spanyolországi dolgok általános történetében beszámol róla, hogy a bábák igen nagy tekintélynek örvendő, jól szervezett csoportot alkottak, akiknek szakértelme iránt különösen nagy kereslet mutatkozott.

Az azték társadalom a közrendűek és a nemesek osztályára bomlott. Az előkelő származásúaknak akár két-három bábája is lehetett, akik folyamatosan a kívánságait lesték, de a közrendűeknek is járt a nagy mesterségbeli tudással rendelkező asszonyok segítsége.

A magzat sértetlensége érdekében foganatosított óvintézkedések sok esetben jelentősen eltértek a mai gyakorlattól. Tilos volt például vörös tárgyakat nézni, úgy tartották ugyanis, hogy a gyermek az anya ilyesfajta elővigyázatlansága esetén fordítva születik majd meg. A kismama éjjelente csak úgy mehetett ki, ha hamut szórt az inge alá, így biztosítva, hogy ne ijedjen meg a szellemektől, az ijedtség ugyanis koraszülést eredményezhet – vélték. Kerülni kellett az ingerültséget, a bánatot, a sírást, és egyáltalán bármit, ami felindultságot, idegeskedést eredményezhetett.

Az egyik legkülönösebb rendelkezés a napfogyatkozáshoz volt köthető: úgy vélték ugyanis, hogy az anya csak akkor nézhet az égre a ritka természeti jelenség alkalmával, ha a ruhája alatt egy obszidián kést tart, amely érintkezik a bőrével. Ha nem így cselekszik, a gyerek nyúlszájjal fog születni.

Voltak azonban jóval észszerűbb megfontolások is. Tilos volt például böjtölni, a kismama csak ízletes ételeket vehetett magához. A terhes nőket a tűző napon való tartózkodástól, de még a tűzhely melegétől is óvták, nehogy a gyerek megégjen vagy túl barna legyen. A kemény fizikai munkavégzés is tilalom alá esett, a nehéz tárgyak emelésével együtt. Ennek ellenére a lusta kismamákra megvetően néztek, így a várandós anyukáknak a takarítás és a ház díszítése ekkor a feladatai közé tartozott.

Az azték asszonyokat nemcsak materiális eszközök, hanem természetfeletti entitások is segítették. Több istennő is védte őket. Imádkoztak többek között Ajopecskatlhoz, aki az egészséges gyermek világra jöttét biztosíthatta, valamint Teteoinnanhoz, a föld és a születés istennőjéhez, aki a bábák védelmezője is volt egyben.

Szextilalom és oposszumfarok

Talán meglepő, de a bábák szexualitás terén meglehetősen megengedőnek bizonyultak. Úgy vélték, a túlzott önmegtartóztatás gyengítheti és beteggé teheti a gyermeket, így még a hetedik hónapban sem tanácsolták el az anyát a házasélet gyakorlásától. Az utolsó hetekben azonban a szexuális együttlétet már tilalom alá esett.

Ha a gyermeket a születését követően nyálkás hártya fedte vagy úgy ítélték meg, túlsúllyal született, azt az önmegtartóztatás hiányának tudták be, mint ahogy a csecsemő- és anyahalált is gyakran kapcsolatba hozták vele. A nők olykor bűnbánatot tartottak a szülés előtti utolsó órákban, ha pedig nehézségek adódtak szülés közben, a férj is kikelt saját parázna tettei ellen. Mindez a csecsemő egészségét volt hivatott szolgálni.

A bábák feladata a szülést közvetlenül megelőző napokban volt igazán létfontosságú. Ha a szakember valami kellemetlenséget észlelt, az anya hasát nyomkodva a megfelelőnek gondolt pozícióba nyomhatta a magzatot.

Míg a másállapot java részében nem volt ildomos forró fürdőt venni, a bába a terhesség vége felé elvitte a kismamát a Tlaszoltéotl termékenységistennő védelme alatt álló gőzfürdőbe, a temazcalba, majd megmasszírozta a leendő anyát, ezzel is segítve a szülés beindulását.

Amikor beindultak a szülés kezdetét jelző, az anyának rendszeres időközönként komoly fájdalmat okozó méhösszehúzódások, a bába a vajúdást meggyorsító oxitocin azték változatait adta be az anyának. Először egy őrölt kininkéregből és gyógyfüvekből álló italt, ha pedig komolyabb nehézségek léptek fel szülés közben, a kismama oposszum apróra vágott farkából és vízből készült keveréket kapott.

Ha valamilyen komolyabb komplikáció lépett fel, és a magzat még az anyában életét vesztette, a bába meglehetősen kegyetlen eszközhöz folyamodott. Egy obszidiántőrrel feldarabolta a babát, majd eltávolította a maradványokat az anya testéből. Voltak nők, akik ezt nem vállalták, és inkább a halált választották. Őket nagy becsben tartotta az azték társadalom, ám féltek is attól, hogy szellemük éjszakánként visszajár kísérteni.

Csatakiáltás és elesett harcosok

Az aztékok rendkívül patriarchális társadalmában már a születéskor eldőltek egy ember életútjának egyedül lehetséges keretei.

A fiúkat a következő köszöntéssel fogadták: „Kekolli-madár vagy, házad, amelyben napvilágra jöttél, fészek csupán. (…) Arra hívattál el, hogy a napot ellenségeid vérével üdítsd fel, és testükkel tápláld Tlaltekutli földjét. Földed, örökséged, atyád a Nap országában, az égben van.”

Míg egy lány a következő útravalót kapta: „A házban van a helyed, mint szívnek a testben. Nem szabad elhagynod a házat. (…) Olyan légy, mint a hamu és a tűzhely.” A nő számára egyetlen út volt tehát – a prekolumbián civilizációk szakértője, Jacques Soustelle találó megfogalmazásával élve –, a családi tűzhelyet őrző Hamupipőkéé.

A nőket az azték társadalomban egyedül másállapotban tekintették a férfiakkal egyenrangúnak. A katonáskodást a férfi egyik fő kötelességének tartó, harcias aztékok szemében a szülő nőt a foglyot ejtő harcoshoz hasonló tisztelet illette meg.

A szülés előtt álló nőnek ugyanúgy számolnia kellett azzal, hogy az előtte álló feladat akár az életébe is kerülhet, mint a csatába induló férfinak.

Ennek köszönhető az is, hogy amennyiben a nő belehalt a szülésbe, a harcban elesett férfihoz hasonló temetést kapott. Ugyancsak ennek tudható be, hogy a bába egy hatalmas csatakiáltást hallatott abban a pillanatban, amikor a gyermek végleg elhagyta a szülőcsatornát.

Ezt követően darabokra vágta a köldökzsinórt és elásta a ház egyik sarkában, majd egy Csalcsiutlikue vízistennőhöz szóló, a gyermek békés élete érdekében mondott imádság közepette megmosdatta a csecsemőt. Az anyát eközben visszaküldte a temazcalba, ahol kipihenhette a szülés fáradalmait, és jótékony szerek segítségével tejelválasztása is beindulhatott.

„A cél a halál, az élet a küzdelem”

A bába egyfajta világi papnő funkcióját is ellátta a szüléskor, tekintve, hogy hosszú beszéddel üdvözölte a csecsemőt. Ebben meglehetősen őszintén beszélt arról, hogy milyen nehéz élet vár a gyermekre, ha egyáltalán életben marad. Ez utóbbi, vagyis a magas csecsemőhalandóságtól való félelem, illetve az annak elfogadására tett kísérlet többször is megjelent a szövegben.

A bába, miután első mondatát nemek szerint váltogatta, második mondatában már a lényegre tért: „Megérkeztél a Földre, ahol rokonaid fáradtságtól és kimerültségtől szenvednek; ahol forróság van, hideg van, és ahol a szelek fújnak; ahol szomjúság van, éhség, szomorúság, kétségbeesés, fáradtság, fájdalom…”

A csecsemők fürdetési és névadási szertartása pirkadatkor történt, a bábának pedig nyugat felé kellett néznie. Az Azték Birodalom spanyolok által történt meghódítását követően keletkezett, V. Károly megrendelésére készült, többek között az aztékok életének ismertetését tartalmazó Mendoza-kódex részletes leírást közöl arról, milyen kötelezettségei voltak egy bábának:

„Miután a csecsemő megszületett, elhelyezték a bölcsőjében. (…) A gyermek születését követő negyedik nap végén a bába fogta a gyereket, levetkőztette, és a szülők házának udvarára vitte. Az udvaron [szőnyegként használt] gyékényre vagy nádra egy kicsiny víztartó agyagkádat (ún. tulét) állítottak, amiben az említett bába megmosdatta az újszülöttet.”

„(…) A fürdetés után a bába [a gyékény mellett ülő három] fiúnak megparancsolta, hogy hangosan hívja a megmosdatott újszülöttet a nevén. Az általuk mondott nevet ő adta. Az elején, amikor a gyermeket fürdetni vitték, kezébe adtak egy jelképes eszközt. Fiúgyermekeknél ez az apja által használt eszköz volt: katonai vagy kézműves, például fémmegmunkáló, fafaragó szerszám. Miután a bába ezt megtette, az anyja kezébe adta a gyermeket. Ha a gyermek lány volt, fürdetéskor jelképként orsót, guzsalyt, kosárkát és seprűt kapott, mivel felnőve ezeket a dolgokat fogja használni. Majd a fiúgyermek köldökzsinórjával, illetve a fürdetéskor használt kis pajzs és nyilak jelképeivel áldozatot mutattak be ott, ahol ellenségeikkel háborúztak úgy, hogy a tárgyakat eltemették. A lánygyermek esetében a köldökzsinórt a metate, a tortilla készítésénél használt kő alá temették.”1

Mint Sahagún kifejtette, a bába a szertartás alatt az újszülött nyelvét, a mellkasát és a feje tetejét vizezte be, majd a négy égtáj felé fordulva négyszer ajánlotta fel a csecsemőt az égnek. Hivatalosan is megkezdődött a 13. mennyből leszállt teremtmény élete a földön, ahol éhség, szomorúság, kétségbeesés, fáradtság és fájdalom várt rá.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu