Apró porfészekből vált Róma örökösévé Konstantinápoly

A Római Birodalom nevében hordozta azt a várost, amelyből alapították, ám történetének utolsó századaiban már egészen más városok töltötték be azt a szerepet, amelyet korábban az Örök Város. Közülük a legfontosabb, utóbb világtörténelmi jelentőségűvé emelkedő Konstantinápoly volt. Ez a város csaknem ezer évre a központja lett a Keletrómai Birodalomnak, majd azt követően az Oszmán-Török Szultánságnak is. Persze ez nem ment egyik napról a másikra, és a városalapító Constantinus császár is hosszú utat tett meg, mire létrehozhatta élete fő művét.

Egy birodalom megújul

Közhelyszámba megy a történészek között, hogy az i. sz. 3. században a Római Birodalom mély válságba jutott. Ezt a periódust nevezték el a harmadik századi válságnak, amelynek során a birodalom hosszú távú létezése is veszélybe került.

A gyors egymásutánban váltakozó császárok, a barbár népek támadásai, a mindennapi életet megnehezítő gazdasági bajok azzal fenyegettek, hogy maguk alá temetik a Római Birodalmat.

Diocletianus császár (284 – 305) azonban sikeresen reformálta meg az addigi politikai rendszert, és előbb egy augustusnak nevezett társcsászárt, majd két caesarnak nevezett további társuralkodót vett maga mellé. Az így kialakított rendszert a négy uralkodóról tetrarchiának nevezték el.

Diocletianus Nicomediából kormányozta az országát (ma Izmit, Törökországban), társuralkodói Mediolanumból (a mai Milánó), Sirmiumból és Treveriből (a mai Trier).

Ezek a városok elkezdtek felzárkózni az egykor volt fővároshoz, Rómához, számtalan építkezés jellemezte ezt a korszakukat, amely azonban túl rövid ideig tartott ahhoz, hogy elődjükhöz hasonló fényes múltú metropolisszá váljanak.

A diocletianusi reformok egy ideig stabilizálták a birodalmat, hiszen a felső vezetés átalakítása mellett komoly szervezeti és gazdasági változtatásokat is kezdeményezett. A császár úgy vélte, hogy a hatalomátadás legbiztosabb módja az, ha előre meghatározott módon és időben lemond a címéről, átadva azt a maga mellé emelt caesarnak.

Ezt Diocletianus és társcsászára 305-ben meg is tette. Az ő helyükre a két korábbi caesar lépett, akik mellé két új caesar emelkedhetett fel. A kijelölésen alapuló öröklés eredményeként két ember hoppon maradt: az egyikük Maxentius, a másik Constantinus volt.

Egy későbbi városalapító életfordulatai

Constantinus apja, Constantius Chlorus gyermeke volt, ám apjának egy bizonytalan törvényességű kapcsolatától, Helenától. Amikor a nyugati birodalomrész caesarja lett, Constantius Chlorus elbocsátotta maga mellől Helenát, és elvette a Diocletianus által kijelölt személyt feleségül.

Constantinus apja vélhetően nem kedvelte különösebben a fiát, akit túszként küldött el a nicomediai császári udvarba, és nem őt vette maga mellé caesarnak. A Diocletianus mellett eltöltött évek mindenesetre később hasznára váltak, többször harcol a császár oldalán a barbárok ellen, és előrelépett a hadseregben is.

Diocletianus lemondása után Constantinus Galerius augustus udvarába került, ám a későbbi források szerint ő nem igazán kedvelte az új jövevényt. Igaz, Galerius a korábbi keresztényüldözések politikájának a híve volt, és róla főleg keresztény szerzők tollából való írások maradtak fent.

Constantinus mindenesetre sietve az apjához menekült. Constantinus Chlorus azonban 306-ban elhunyt, utódának pedig a caesarjának kellett volna lennie, ám a britanniai legiók Constantinust kiáltották ki az új augustusszá. Ezalatt Maxentius, Róma lakosságának a támogatásával, magát is uralkodónak kiáltotta ki.

A különböző caesarok és augustusok között polgárháború kezdődött, amelyet Constantinus sikerrel vívott meg. A legjelentősebb ütközetre 312-ben, a Milvius-hídnál, Róma közelében került sor. Az addig sikerrel küzdő Maxentius alulmaradt Constantinusszal szemben, és ő maga a Tiberisbe fulladt.

Constantinus ezzel biztosította magának a birodalom nyugati felét. Megegyezett a keleti birodalomfélben győztes Liciniusszal, ám a béke nem tartott sokáig. Az első összecsapások után 317-ben kiegyeztek, a fiaikat téve caesarokká, majd 324-ben újra összecsaptak.

Licinius veszített, Constantinus pedig végérvényesen az egész birodalom egyedüli ura lett. Ez alkalmat adott neki arra, hogy új székhelyt jelöljön ki Róma és a többi város helyett.

Egy görög gyarmatváros élete

Büzantion nem büszkélkedhetett jelentős történelemmel. A mítoszok szerint a megaraiak alapították a Fekete-tengeri kereskedelem szempontjából stratégiai helyen fekvő kikötőt.

A város alapításáról szóló legenda szerint a „vakok városával” szemben lévő helyet javasolta a delphoi jós, ami arra utalt, hogy a másik parton építkező khalkédóniak nem vették észre a későbbi Büzantion természetes kikötőjét.

Elhelyezkedésének köszönhetően Büzantion nem kerülte el az ókori görög történelem fordulatait.

Másfél évszázaddal az alapítása után I. Dareiosz perzsa király foglalta el, majd a peloponnészoszi háborúban a spártaiak ostromolták meg sikeresen, hogy elvágják Athént a fekete-tengeri gabonától.

Athén természetesen visszafoglalta Büzantiont, de rövid időn belül újra Spártáé lett a város. A későbbiekben a makedónok, Bithünia és Pergamon is a magáénak tudta, de a város szerencsés választásként szövetségre lépett Rómával.

A császárok uralmát nem úszta meg bajok nélkül, Septimius Severus császár ugyanis i. u. 195-ben az addig szövetségesi státuszt élvező várost három évi ostrom után elfoglalta, és a földdel tette egyenlővé.

Az addig jómódú város teljesen elpusztult, de már Septimus Severus elkezdte újjáépíteni, és falat is emeltetett az új város köré.

Egy barnamezős beruházás

Constantinus döntése, miszerint az új főváros Konstantinápoly lesz, 324-ben született meg, miután legyőzte Liciniust. Ekkoriban az itt álló Büzantion kerülete nem volt több mint nyolc kilométer, ám azzal, hogy a császári udvar ideköltözött, a város viharos tempóban kezdett el növekedni. Az új központ kialakításához bevonták a környező erdőket és dombokat.

Bár a későantik források egy része következetesen keresztény ihletésű alapításról beszélnek, Constantinus csak a halálos ágyán tért át, addig pedig a napisten kultuszával is kísérletezett. Érméinek hátoldalán gyakran jelent meg például a hatküllős napkerék, a fennmaradt emlékek pedig a napkultusz erőteljes jelenlétéről árulkodnak.

A vasárnap például azért lett állami munkaszüneti nap 321-ben, mert az a Nap tiszteletreméltó napjának számított. Konstantinápoly megalapításakor a cél nem egy keresztény város felépítése volt, hanem a régi Róma hatalmának és szimbólumainak újraemelése egy másik helyen.

Az egyik legenda szerint a Trójából származó Pallasz Athéné-szobrot, a Palladiumot, amely bevehetetlenné tette Tróját, és Aenas magával vitt Rómába, Constantinus elvitette az új fővárosba, és annak fóruma alatt elásatta azon a ponton, ahol a császár szobra állt. Ez a szobor egyébként a korabeli leírások alapján sugárkoszorút viselt, ami szintén a napisten szimbóluma. (Igaz, egyes történészek szerint ez azért tűnhetett így az ókori szerző számára, mert egy korábbi Apolló-szobrot használtak fel a császár arcmásához). Csak említés történik róla, de a város felszentelésekor elkészült Konstantinápoly horoszkópja is.

A város egyébként a régi Róma fontosabb jellemzőit igyekezett átvenni. Hét dombra épült, és tizennégy kerület alkotta. A városnak volt egy Capitoliuma, de emellett fürdők, színházak és cirkuszok is épültek. A konstantinápolyi Hippodrom például nyolcvanezer ember befogadására is képes volt. A közelében egy roppant méretű császári palotát építtettek fel.

Néhány évtizeddel később egy forrás 8 közfürdőt, 153 magánfürdőt, 52 porticust, 5 gabonaraktárt, 8 vízvezetéket, 14 templomot, és 4388 építészetileg kiválónak nevezett objektumot sorol fel. A lakosság mellett a környék műkincsei is Konstantinápolyba vándoroltak, így került ide a püthai Apollón, a szamoszi Héra, az olümpiai Zeusz és a rodoszi Pallasz szobra is.

A kereszténység felemelkedése

Még 313-ban, a harcok közepette Constantinus Licinusszal együtt kiadta a mediolanumi (milánói) ediktumot, amely biztosította a keresztényeknek a szabad vallásgyakorlást. Ettől kezdve az uralmuk alatt álló területeken befejeződött a rendszeres keresztényüldözés, Constantinus győzelme után pedig az egész birodalomban megszűnt.

Az új főváros alapításakor igyekezett arra bátorítani a keresztényeket, hogy minél többen telepedjenek le Konstantinápolyban. Tervezett három templomot is, amelyeket az Isteni Bölcsességnek, az Isteni Erőnek és az Isteni Békének szenteltek volna fel.

Ebből csak az első valósult meg, az is Constantinus egyik legjelentősebb utóda, I. Justinianus császár (527 – 565) uralma alatt. A Hagia Szophia a korabeli világ legnagyobb templomának számított.

Részben Rómát felidézendő, részben pedig a keresztény jelleget erősítendő épült fel az Apostolok Temploma Konstantinápolyban, amely a bizánci császárok temetkezőhelye lett. (Utóbb a város török elfoglalásakor semmisült meg).

A sajátos kettősség még jó néhány évtizedig jellemezte a várost, és a pogány kultuszok csak lassan szűntek meg. Pogány szobrok és közterek ugyan voltak Konstantinápolyban, de hozzájuk egyre kevesebb ünnep és esemény kapcsolódott a mindennapi életben, hiszen egyre nagyobb teret nyert a kereszténység.

A város a Nyugatrómai Birodalom bukásával végérvényesen és visszavonhatatlanul fővárossá, Róma örökösévé vált. Ugyanakkor az építkezések nem mentek egyik napról a másikra.

A város alapítása utáni évtizedekben keletkezett források némelyike még arról számolt be, hogy Konstantinápoly túlzsúfolt és mocskos város volt a beáramló lakossághoz képest elégtelen infrastruktúra miatt.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu, illusztráció: Pixabay.com