Palmüra legendás királynője Rómával is szembeszállt

Furfangos politikus, bölcs vezető, tántoríthatatlan szabadságharcos, meg nem alkuvó királynő: a közelmúltban az Iszlám Állam kezei által szomorú pusztulást elszenvedett Palmüra legnagyobb uralkodója volt Zénobia, aki Kleopátra rokonának tartotta magát, és aki városából birodalmat kovácsolva elfoglalta Egyiptomot, egyszerre tartva vissza a rómaiak és a perzsák támadásait.

A sivatag gyöngye

A Kr. u. 3. században Palmüra a gazdagság, kultúra és hatalom városa volt. Az azonos nevű római provincia fővárosaként a birodalom keleti határához feküdt közel, így jó okkal szolgált színhelyéül királynője függetlenedési kísérletének.

A Rómával való konfrontálódás évtizedek óta érlelődött. A 3. század közepére a birodalom politikai és gazdasági válságba került, határait folyamatos támadások érték, központja pedig gyengélkedett.

Valerianus császár 260-ban katasztrofális vereséget szenvedett és perzsa fogságba esett, aminek következtében Róma területein még nagyobb zűrzavar támadt. Európában a gallok lázadtak és készültek elszakadni. A birodalom gyenge volt és minden figyelmét a külső támadások kötötték le. A keletről figyelő Zénobia meglátta a lehetőséget, hogy saját birodalomra tegyen szert.

Palmüra régóta együttműködött Rómával, és ez igen nyereséges politikának bizonyult. A mai Szíria közepén, Damaszkusztól kb. 210 kilométerre északkeletre fekvő város felvirágzott, mióta az 1. században római fennhatóság alá került.

A Róma uralta mediterrán térség és az ázsiai nagy birodalmak találkozásánál fekvő város nagy stratégiai és gazdasági jelentőségre tett szert.

A sivatagokon átkelő karavánok egyik, majdhogynem kötelező pihenőhelyeként elegendő vagyon áramlott Palmürába ahhoz, hogy uralkodói megszépíthessék a várost, miközben domináns pozíciót vívtak ki maguknak a térségben.

„A sivatag gyöngyeként” ismert város híres volt impozáns nevezetességeiről, mint például a diadalív és az amfiteátrum. A 3. század közepére a palmürai „birodalom” már egyfajta függetlenségnek örvendhetett, de szigorúan római kliensállamként. Zénobia ezen szándékozott változtatni.

Új remény keleten

Az évszázadok folyamán Zénobia élettörténetét rengeteg talány övezte. A színes, de forrásként nem túl megbízható Historia Augusta („Fenséges történetek”, egy késő római biográfiagyűjtemény) szerint Zénobia az egyiptomi Ptolemaioszokkal, köztük Kleopátrával rokonította magát, míg keleti történetírók, mint például a 9. századi perzsa al-Tabari, úgy tartották, hogy Zénobia nem görög, hanem arab származású volt. A mai történettudomány egyetért abban, hogy Palmüra királynője nem a Ptolemaioszoktól származott. Valószínűleg egy befolyásos helyi család sarja volt, akiktől kitűnő neveltetést kapott.

Kevés pontos adatot tudni taníttatásáról. Edward Gibbon 18. századi brit történész római forrásokra alapozva írt róla részletes leírást hatkötetes művében, A római birodalom hanyatlásának és bukásának történetében: „Zénobia talán az egyetlen nő, akinek kiváló géniusza áttört a szolgalelkű hanyagságon, amely nemére van erőltetve (…) Férfias értelmi képességét megerősítették és ékesítették tanulmányai. Nem volt híján a latin nyelvtudásnak, de egyenlő mértékben elsajátította a görög, a szír és az egyiptomi nyelvet is.”

Zénobia Odaenathushoz, Palmüra római polgár arab uralkodójához ment feleségül. A 263-tól uralkodó Odaenathus sikeresen megvédte Palmürát a perzsáktól, akik bizakodva törtek előre a Valerianus császárra mért megalázó vereség után. Odaenathus hű maradt Rómához (legalábbis kifelé ezt a látszatot keltette), és sikeresen áttörte a perzsák vonalait, saját területükre való visszavonulásra késztetve őket.

Odaenathus kezdettől fogva Róma érdekében cselekvőként tüntette fel magát, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy „a Kelet uralkodójaként” akarta pozícióját megszilárdítani. Róma erőtlen helyzetéből adódóan az új császárnak – Valerianus fiának, Gallienusnak – nem maradt más választása, mint elismerni Odaenathus erős státuszát.

Egy sor római cím birtokában – köztük a „corrector totius Orientis”, azaz az egész Kelet kormányzója –, Odaenathust saját népe „királyok királyává” is kikiáltotta. Palmüra ekkor már egy új birodalom fővárosává válhatott volna, de nem így lett: Odaenathus ambícióit udvari összeesküvés törte le 267-ben. Egy gótok ellen folytatott hadjáratból tért éppen vissza Kappadókiából (a mai Törökország középső részén), amikor palotájában egy rokona meggyilkolta.

Zénobia pillanata elérkezett: Odaenathustól való fia, Wahballat (latinul Vaballathus) volt az örökös, de még csupán gyermek. Zénobia kikiáltotta magát régensnek, ami lehetővé tette, hogy a perzsáktól nemrég meghódított területek felett átvegye az irányítást. Kivégeztette a férje haláláért felelőseket, és nekilátott véget vetni annak az egyre inkább fikciósnak tűnő feltevésnek, hogy Palmüra és csatolt területei a Római Birodalom és annak császára fennhatósága alá tartoznának.

Zénobia tudta, hogyan használja ki Róma pillanatnyi gyengeségét: gúnyolta Gallienus császárt és tábornokait, akiknek nem állt módjukban megállítani őt. Amikor a következő, rövidéletű római császár, Claudius Gothicus vette át az uralmat, nem volt más választása, mint elismernie szuverenitását. Zénobia elérte célját: egyenlő féllé emelte Palmürát Rómával.

Előrelátásával és tanácsadóinak bölcs iránymutatásával Zénobia apránként hangsúlyosabbá tette a Rómától való elszakadást. Miközben keleten távol tartotta a perzsákat, több környező államot is bekebelezett, köztük egész Szíriát és Anatólia (a mai Törökország) nagy részét. 269-ben csapatokat küldött Egyiptomba és elfoglalta Alexandriát. 270-re egész Egyiptomot irányítása alá vonta, minden gazdagságával és a Rómának szánt gabonájával együtt. Birodalma megállíthatatlannak tűnt.

Zénobia méltó ellenfélre lel

Róma következő erélyesebb császára, Lucius Domitius Aurelianus már egy egészen más fajta ellenfél volt. A 270-ben hatalomra kerülő uralkodó rideg katonai fegyelemmel rendelkezett, amelyet a birodalom határain vívott harcok kovácsoltak. Frontvonalbeli vadsága legendás volt, még egy korabeli latin nyelvű dal szövege is megörökítette: „Mille, mille, mille occidit!” – „Ezret, ezret, ezret megölt!” Uralkodásának 4 rövid éve alatt ez a kemény katona megnyerte elődei háborúját a gótok ellen, visszavert egy barbár inváziót Észak-Itáliából, és visszaállította a római uralmat a lázadozó Gallia, Britannia és Hispánia provinciákban.

Zénobia növekvő ereje és a római renddel való nyílt szembeszegülése, különösen saját fiának 271-es császárrá való kikiáltása után, óhatatlanul magára vonta Aurelianus figyelmét. Az általa jelentett kihívás messze felülmúlt bármilyen lázadó férfi uralkodót: „Immár minden szégyen kimeríttetett” – siránkozik a Historia Augusta, „mert a köztársaság gyenge állapotában odáig fajultak az események, hogy (…) egy idegen, név szerint Zénobia (…) hosszabb időre vette vállaira a császári palástot, mint az egy nőtől eltűrhető.”

Aurelianus visszavágott, Kis-Ázsián keresztülmasírozó seregei sorra vették vissza a területeket Zénobiától. Antiokheia közelében hetvenezer fős serege megütközött a rómaiakkal, de miután Aurelianus legyőzte őket, a megmaradt csapatok visszavonultak Palmürába. Aurelianus légiói a nyomukba eredtek, és 272-ben a város falaihoz érkeztek.

A rómaiak nekiláttak a város ostromának, de Zénobia bízott abban, hogy íjászai és lovassága vissza tudja verni őket. Úgy vélte, ha ez mégsem működne, majd talán a hőség és a kegyetlen sivatagi éghajlat felőrli őket. A Historia Augusta szerint a királynő jellemző módon daccal teli üzenetet küldött a császárnak: „Zénobiától a Kelet királynőjétől Aurelianus Augustusnak: Követeled a megadásom, mintha nem tudnád, hogy Kleopátra inkább királynőként halt meg, semmint hogy tovább éljen, bármilyen magas rangban is.” A nőtől kapott ilyetén sértés nyomán Aurelianus megkettőzte erőfeszítéseit a város bevételére. Elkeseredésében a királynő megpróbált Perzsiába menekülni, de elfogták, amikor az Eufrátesz folyóhoz ért, írja a Historia Augusta. A város hamarosan megadta magát.

Zénobia öröksége

Születéséhez hasonlóan Zénobia halálának pontos körülményei bizonytalanok. Némely arab forrás azt állítja, öngyilkosságot követett el, hogy elkerülje a fogságba esést. A római források szerint Aurelianus, mivel nem szívesen végeztetett ki egy nőt, fogolyként Rómába vitette.

A királynő, mint mondták, mindig is látni akarta Rómát, „és e reménye nem maradt teljesítetlen”, jegyzi meg ironizálva a Historia Augusta: „ugyanis valóban belépett a városba (…) de legyőzötten, győzelmi menet által vezetve. Egyes források szerint itt lefejezték, mások szerint egy római szenátorhoz ment feleségül, és így élte le napjait. Akármi is történt vele, Zénobia írók nemzedékeinek ragadta meg a fantáziáját, akiket rabul ejtettek e hatalmas, Rómával szembeszegülő királynő tettei.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu