Hogyan került egy csoport szamuráj a gízai szfinxhez 1864-ben?

A leáldozóban lévő sógunátus utolsó éveinek különleges emléke a fotó, amelyet egy olasz fényképész készített egy Európába tartó japán követség tagjairól Egyiptomban.

Miután a Tokugava sógunátus a 17. század kezdetén megszilárdította hatalmát egész Japán felett, az ország a csupán formális uralkodóvá redukált császár nevében uralkodó hadurak sora alatt igyekezett minél jobban elzárkózni a külvilágtól.

Ezt a katonai erővel fenntartott elzártságot (japánul: szakoku) a szigetországnak 1854-ig sikerült fenntartania, amikor Matthew C. Perry, az amerikai haditengerészet admirálisa modern fegyverzetű gőzhajóival fenyegetőzve kikényszerítette a diplomáciai kapcsolatok felvételét és a kereskedelem megnyitását az Egyesült Államok és Japán között.

Innentől a kor tengeri nagyhatalmai – többek közt Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország – egyre nagyobb koncessziókat követeltek maguknak, ami súrlódáshoz vezetett az országot évszázadok óta irányító sóguni állam, a bakufu és a 121. császár, Kómei között.

A császár 1863-ban példátlan módon avatkozott közvetlenül az államügyekbe: kiadta a „Kiűzni a barbárokat parancs” néven ismert rendeletet, amely a külföldiek kitiltását írta elő, és ismételten a bezárkózás felé indította el Japánt.

E törekvést azonban nem lehetett egyoldalúan végrehajtani. A császári parancs előtt, 1862-ben egy japán követség már több európai országban is tárgyalásokat folytatott a nyitási folyamat lassításáról, a lakosság külföldiektől való ódzkodására hivatkozva, ami jobbára sikert eredményezett.

1864-ben azonban újabb követség indult nyugatra, ezúttal egy 27 éves szamuráj, Ikeda Nagaoki vezetésével. A követség célja immár az addig megtett lépések visszafordítása volt, elsősorban a külföldi hajók felé nyitott kikötővé nyilvánított Jokohama eme státusának visszavonása.

A 36 szamurájból álló követség egy francia hadihajón indult el Európa felé, útjuk során megálltak Kínában a hasonlóan nyitott státusú Sanghajban, továbbá Indiában és – a Szuezi-csatornán való átkeléskor – Egyiptomban is, ahol Kairó mellett megcsodálták a gízai piramisokat és a szfinxet is.

A szamurájokról ekkor készítette híres fényképét Antonio Beato olasz–brit fényképész. A szamurájok egészen hihetetlen látványt nyújtanak: az elkerülhetetlen letűnése ellen foggal-körömmel küzdő feudális Japán élő relikviái állnak a szamurájok jellegzetes öltözékében, a kamisimóban és széles dzsingasza kalapban az ókor legnagyobb és talán legjellegzetesebb épületei, a piramisok és a szfinx előtt, oldalukon elmaradhatatlan mindennapi tartozékaikkal, a katanával (kard) és a vakizasival (rövid kard).

Beato bátyjával, Felicével együtt az első fotográfusok közé tartozott, akik – a technológiai fejlődés folyományaként jelentkező – Egyiptommal kapcsolatos szuvenírfényképek készítésével kezdtek foglalkozni. Ahogy a fényképek egyre jobb minőségűvé, gyorsabban elkészíthetővé és olcsóbbá váltak, egyre több európai tartott igényt az olyan egzotikus helyszíneken, mint az egyiptomi piramisoknál vagy a különböző ókori görög épületmaradványoknál készült fotókra.

A fotókat főként az egyre növekvő számú turista vásárolta, akik e vidékeken jártak. Az Egyiptom-szerte időről időre költöző, Kairó mellett Luxorban is több évet töltő Antonio Beato sajátos stílusjellemzője az volt, hogy a műemlékek grandiózus mivolta helyett sokkal inkább a mindennapi élet apróságait helyezte előtérbe fényképein. Kivételesnek mondható ezért a szamurájokról készült képe, amely megfelelt a többi korabeli „orientalista” fotós által követett konvencióknak.

Az Ikeda-követség végül eljutott Marseille-en keresztül Párizsba is, ahol Ikeda – amellett, hogy találkozott a japán orvostudományban később hatalmas szerephez jutó Philipp Franz von Siebolddal, tárgyalt III. Napóleon császárral is, azonban kérései süket fülekre találtak. A nagy létszámú, öltözékében és szándékában is a letűnőfélben lévő sógunátust jelképező követség dolgavégezetlenül volt kénytelen hazatérni.

Az évtized végére aztán a bakufunak végleg leáldozott: az 1867-ben trónra lépő új császár, Meidzsi a sógunnal szembeszállva „előremenekült”: visszaállította saját tényleges hatalmát, és a kor modern tengeri hatalmainak sorába emelte Japánt. A szigetország nem tarthatta távol a külföldieket, ehelyett tőlük tanulva vívott ki magának előnyös szerepet a korabeli világ színpadán.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu