Valószínűleg kannibálok áldozata lett Új-Guineán Michael Rockefeller

Sokkolta az amerikai közvéleményt 1961-ben, amikor Michael Rockefeller nyomtalanul eltűnt Holland Új-Guinea partjainál. A hivatalos magyarázat szerint a tengerbe fulladt, az eltelt évtizedek során azonban nem ritkultak az eset körüli találgatások – s mint kiderült, nem is ok nélkül.

Saját útján

Michael Rockefeller 1938-ban született New Yorkban. Apja az állam későbbi kormányzója, majd az Egyesült Államok 41. alelnöke, Nelson Rockefeller üzletember, dédapja pedig – a sokak szerint a valaha élt leggazdagabb ember – a milliomos dinasztiát alapító John D. Rockefeller volt.

A testvéreinél csendesebb, művészibb lelkületű fiú 1960-ban történelem–gazdaság diplomát szerzett a Harvardon, de nem vonzotta az üzlet és politika világa. Apja szenvedélyes műgyűjtő is volt, és 1954-ben megnyitotta a „Primitív Művészet Múzeumát” New Yorkban, az itt található egzotikus műtárgyak rabul ejtették fiát, aki bővíteni akarta a gyűjteményt, így helyet kapott a múzeum elnökségében.

Michael eddigre igen sokat utazott már a világban, élt Venezuelában és Japánban is. Miután a Harvard Egyetem Peabody Múzeumának egy antropológus csoportjával eljutott Holland Új-Guineára a dani nép kultúráját vizsgálni, megismerkedett az asmat néppel is, amely felkeltette érdeklődését. Úgy döntött, tőlük fog műtárgyakat gyűjteni.

A holland hatóságok és a misszionáriusok a japán megszállást követően visszatértek Új-Guineára, és 1960-ra már csaknem egy évtizede építgették befolyásukat a térségben. Az asmatok közül azonban sokan továbbra sem láttak még életükben fehér embert. Michael egy csoport kutatóval és dokumentaristával elindult felderíteni a területüket, ekkor látogatott el Otsjanepbe, az egyik nagyobb asmat közösségbe, ahol fotókat ugyan készített, ám a bisj oszlopokból – az asmatok díszesen faragott fa műalkotásaiból – nem sikerült vásárolnia.

De nem adta fel. Az asmatokban olyan népet talált, akik a nyugati társadalom megannyi normájával szembementek. A falvak közötti háborúk még megszokottak voltak, a harcosok pedig gyakran vágták le ellenségeik fejét, és ettek a húsukból. Egyes régiókban az asmat férfiak homoszexuális kapcsolatokat is létesítettek, a kötődéseiket erősítő bizarr rituálék keretében pedig volt, hogy megitták egymás vizeletét is. „Ez egy vad és valahogy sokkal távolibb ország, mint amilyet eddig valaha láttam” – írta naplójában Michael.

A külvilágtól elzárt asmatok úgy hitték, a szigetükön túli földeket szellemek lakják, és amikor fehér emberek érkeztek, természetfeletti lényeknek hitték őket. Miután felderítő expedícióját sikeresként könyvelte el, Michael összeírta terveit, hogy részletes kutatást végezzen, a népcsoport műtárgyait pedig kiállítsa apja múzeumában. 1961-ben ismét Új-Guineára utazott egy csoport holland kutatóval.

„Szerintem sikerülni fog”

1961. november 19-én René Wassing holland antropológussal egy 40 lábas (12 méteres) kenuban indultak Otsjanep felé a tengeren, körülbelül három mérföldre (közel öt kilométerre) voltak a parttól, amikor a csoport dupla pontonhajója felborult. Két helyi kísérőjük segítségért úszott, de az hosszú idő elteltével sem akart érkezni.

Michael és Wassing eddigre 12 mérföldre (több mint 19 kilométerre) sodródott a parttól. Michael úgy döntött, ő is megpróbál kiúszni. „Szerintem sikerülni fog” – mondta Wassingnak. Soha többé nem látták. A holland tudóst másnap kimentették.

A Rockefeller család semmilyen költséget nem sajnált az eltűnt fiú felkutatására. Hajón, repülőn és helikopteren fésülték át a környéket, hogy nyomára akadjanak. Maga Nelson Rockefeller és felesége is Új-Guineára repült, erőfeszítéseik azonban hiábavalóak voltak.

A holland belügyminiszter kilenc nap után kijelentette: „Nincs többé esély arra, hogy élve megtalálják Michael Rockefellert.” Habár a szülőkben még pislákolt a remény, aznap elhagyták a szigetet. Két héttel később a holland hatóságok végleg lefújták a keresést, a halál okaként pedig a fulladást jelölték meg.

Az ifjú Rockefeller eltűnéséből médiaszenzáció lett. Olyan híresztelések kaptak lábra, minthogy a sziget kannibáljai vagy a tengerben élő cápák, avagy sósvízi krokodilok ették meg. Más szóbeszéd szerint valahol a dzsungelben kezdett új életet, távol a gazdagság aranykalitkájától. A holland hatóságok tagadtak minden ilyen elméletet, mondván, nem sikerült kideríteniük, mi történt vele.

2014-ben a National Geographic újságírója, Carl Hoffman kiadott egy könyvet „Vad termés: A kannibálok, a gyarmatosítás és Michael Rockefeller primitív művészetért való tragikus kutatásának története” címmel. Ebben felfedi, a hollandok több nyomon haladva is arra találtak bizonyítékokat, hogy a férfit az asmatok gyilkolták meg.

Koponyák és történetek

Két misszionárius, aki beszélte az asmatok nyelvét, elmondta a helyi hatóságoknak, hogy a törzs tagjaitól úgy hallották, Michaelt néhány törzsbeli társuk ölte meg. A rendőrtiszt, Wim van de Waal, akit a következő évben küldtek a bűneset kivizsgálására, ugyanerre a következtetésre jutott. Mi több, még egy koponyával is előállt, amelyre az asmatok azt mondták, Michael Rockefelleré.

E beszámolókat azonban gyorsan bizalmas aktagyűjtemények mélyére temették, és nem nyomoztak tovább az ügyben. A családdal azt közölték, hogy a szóbeszédnek semmi alapja sincs. 1961-re ugyanis egyre növekedett a terjeszkedő Indonézia által Holland Új-Guineára gyakorolt nyomás, a holland hatóságok pedig attól féltek, ha a külvilág azt látja, hogy nem tudják megfékezni az őslakosokat, annál hamarabb elveszíthetik a területet.

Hoffman tehát úgy döntött, kivizsgálja a fél évszázados nyomokat. Otsjanepbe utazott, ahol egyszerű, az asmat kultúra iránt érdeklődő újságírónak adta ki magát. Tolmácsán keresztül meghallotta, hogy egy helyi férfi arra figyelmezteti a többieket, ne beszéljenek az amerikai turistáról, aki ott halt meg.

Hoffman úgy tett, mintha nem értené, miről van szó, és megkérdezte, kiről beszélnek – a válasz Michael Rockefeller volt. Mint kiderült, a szigeten köztudott, hogy az otsjanepi asmatok megöltek egy fehér férfit, és hogy erről nem szabad beszélni, mert megtorlás érheti őket. Azt is megtudta, Rockefeller megölése is egyfajta megtorlás volt.

1958-ban, két évvel Rockefeller első látogatása előtt történt az az eset, amely örökre megsebezte Otsjanep népét. A holland gyarmati kormányzat nemrég kezdte el kiépíteni irányítását a terület felett, és csak igen korlátozott fennhatósággal bírt a távoli asmat törzsek felett.

Ebben az évben Otsjanep és Omadesep települések között háború tört ki. A holland hatóságok igyekeztek kihasználni a helyzetet, és elindultak lefegyverezni Otsjanep lakóit. Egy sor félreértésnek az lett a vége, hogy tüzet nyitottak a bennszülöttekre. A tűzfegyverekkel való első találkozásuk Otsjanep hadvezérei („jeuk”) közül négynek a halálával járt.

E konfliktus közepette találtak rá 1961-ben a part felé háton úszó Michael Rockefellerre az otsjanepi asmatok. A történet első fültanúja, egy holland hittérítő elmondása szerint elsőre krokodilnak nézték, mielőtt rájöttek, hogy valójában „tuan”, azaz fehér ember. Michael szerencsétlenségére a férfiak, akik rátaláltak, maguk is „jeuk” voltak, ráadásul éppen a hollandok által lelőtt hadvezérek fiai, akik inkább félelemből, mint haragból, de végül megölték és lefejezték őt.

A szellemek bosszúja

A fej levágása után – a történet szerint – a férfiak meglékelték a koponyát, és elfogyasztották az agyat. Ezután megsütötték és megették a húsát, combcsontjaiból tőröket faragtak, sípcsontjaiból pedig halászathoz szigonyhegyeket. Vérét összegyűjtötték, és magukra öntötték, miközben rituális táncokat lejtettek, és szexuális aktusokat hajtottak végre. Úgy hitték, a világ egyensúlyát állítják helyre.

Hamar megbánták döntésüket. A Michael utáni keresés rémisztő volt az asmatok számára, akik nem láttak korábban repülőgépet vagy helikoptert. Nem sokkal később kolerajárvány söpört végig a régión, amelyet a bennszülöttek közül sokan a Michaelért állt bosszúként értelmeztek.

Habár Hoffmannak több asmat is elmondta ezt a történetet, sem a gyilkosság elkövetőinek rokonai közül, sem az eset idején már élő más törzstagok közül sem ismerte el senki teljes igazságként – mind azt mondták, csak egy történet, amelyet hallottak.

Egy nap aztán, nem sokkal hazautazása előtt, Hoffman úgy látta, az egyik falubéli egy földön fekvő másik ember megölését játssza el. Mivel gyilkossággal kapcsolatos szavakat hallott ki az illető mondandójából, gyorsan elkezdte filmezni, és sikerült megörökítenie, amint a férfi elmagyarázta:

„Ne mondd el ezt a történetet semmilyen más embernek vagy más falunak, mert ez a történet csak nekünk szól! Ne beszélj! Ne beszélj, és ne mondd el a történetet! Remélem, megjegyzed ezt, és ezt meg kell tartanod nekünk. Remélem, remélem ez neked és csak neked van. Ne beszélj senkihez, örökké, más emberekhez vagy más falvakhoz! Ha emberek kérdeznek téged, ne válaszolj! Ne beszélj hozzájuk, mert ez a történet csak neked van. Ha elmondod nekik, meghalsz. Félek, hogy meghalsz. Halott leszel, néped halott lesz, ha elmondod ezt a történetet. Megtartod ezt a történetet a házadban, magadnak, remélem, örökké, örökké (…)”

Forrás: mult-kor.blogstar.hu