A franciák kezdték el, az amerikaiak fejezték be a Panama-csatorna építését

Panama neve mostanság inkább a különböző adózási trükkök kapcsán kerül be a sajtóba, és természetesnek vesszük, hogy a nagy teherszállító hajóknak nem kell megkerülniük egész Dél-Amerikát. Pedig korántsem volt biztos, hogy a Közép-Amerikát átszelő csatorna ott épül meg, ahol végül elkezdték, sőt, az sem, hogy egyáltalán befejezik-e valaha. Az építkezést ugyanis korrupciós botrányok sorozata árnyékolta be, arról nem is beszélve, hogy ezalatt vendégmunkások ezrei haltak bele a különböző trópusi betegségekbe.

Az első felfedezők

Panama már a legkorábbi időkben felkeltette a spanyol konkvisztádorok figyelmét. Kolombusz Kristóf utolsó útján, 1502-ben végighajózott a földszoros partjai mentén.

Az igazi felfedezés azonban alighanem Vasco Núñez de Balboa nevéhez fűződik, aki először szelte át a későbbi Panama területét.

Balboa elsőként pillantotta meg a Csendes-óceánt, igazolva ezzel azt, hogy Amerika egy önálló kontinens. Már a felfedezés pillanatában feltámadt az igény arra is, hogy lerövidítsék a két óceán közötti utat.

Balboa felfedezőútja nem nélkülözte azokat a bajokat, amelyekkel századok múlva is meg kellett küzdeni. Az általa, és konkvisztádortársai által alapított telepeken a szokatlan klíma, és a trópusi betegségek megtizedelték a betelepülőket. Balboa vesztét is az új gyarmat okozta: a rivális terület kormányzója elfogatta és lefejeztette.

Ennek ellenére már V. Károly császár idejében felmerült, hogy nagyon hasznos lenne, ha a spanyol hajók közvetlenül el tudnák érni a Csendes-óceánt, és megnyílna az út a gazdag Távol-Kelet felé.

Felmerült egy csatorna kiásása is, de a korabeli technológiai és anyagi feltételek még nem voltak megfelelőek az építkezés kivitelezéséhez.

Ráadásul az erősödő kalóztevékenység, és a rivális hatalmak felemelkedése miatt, a perui és más dél-amerikai gyarmati kormányzóságok nem bánták azt, hogy egy földnyelv védi meg őket az Atlanti-óceánon garázdálkodó ellenségeiktől.

A botránytól az unióig

Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy Panama területén bekövetkezzen az első komolyabb botrány, amelynek azonban a főszereplői nem a földszorost meghódító spanyolok, hanem a skótok voltak. Ők úgy vélték, főleg egy William Paterson nevű kereskedő lobbizásának köszönhetően, hogy önállóan – Angliától függetlenül – beszállnak a gyarmatosításba.

Helyszínként a panamai földszoroson lévő Dariént nézték ki, mivel Paterson úgy vélte, hogy a térségnek idővel fontos szerep juthat a távol-keleti kereskedelemben. Az anyagi források összegyűjtése azonban nem ment könnyen, mert Orániai Vilmos, aki egyszerre volt angol és skót király, megtiltotta a skótoknak, hogy külföldön jegyeztessenek be tőkét a vállalkozásra, az angol Kelet-indiai Társaság pedig megpróbálta meghiúsítani, hogy más forrásokhoz jussanak.

Vilmos döntésében az is szerepet játszott, hogy ez idő tájt a franciákkal háborúzott, és nem akarta magára haragítani Spanyolországot.

Ez azonban az ötletgazdák kedvét nem vette el, akik végül közadakozásból valósították meg a vállalkozást, és szinte minden skót magánszemély és fontosabb szervezet beszállt a gyarmatosításba.

Az első expedíció 1698-ban futott ki, öt hajóval és 1200 emberrel. Hamarosan felépítették Fort St. Andrew-t, és a közelében New Edinburgh-t, de az egész gyarmat nemsokára a megsemmisülés szélére jutott. A sárgaláz megtizedelte a skót telepeseket, és a várt paradicsomi állapotok helyett valóságos pokol várta őket. Paterson is megbetegedett, a felesége és a gyermeke pedig meg is halt. A skótok 1699-ben végül elhagyták a telepet, és a 300 túlélő hazatért Skóciába.

Ott azonban még nem értesültek arról, hogy a próbálkozás kudarcba fulladt, és négy hajó és újabb ezer ember kelt útra. Az elhagyatott és romokban álló település értelemszerűen nem lelkesítette fel az újonnan érkezőket, de a sárgaláz mellett sokkal nagyobb gondot okozott, hogy a spanyolok nem vették jó néven, hogy a skótok gyarmatot alapítanak az ő területeiken, ezért katonai erővel léptek fel ellenük, és ostrom alá vették Fort St. Andrew-t.

Az erőd építésekor elkövették azt az aprónak nem nevezhető hibát, hogy nem volt saját édesvíz-ellátása, így hamarosan feladták az egész gyarmatot. A vállalkozás bukása magát Skóciát is bedöntötte: modern kori becslések szerint a nemzeti vagyon 25-40%-át ölték bele a gyarmatba, ami megrendítette a skót gazdaságot, így a skótok kénytelenek voltak angol segítséget kérni, és belementek a sokak által szorgalmazott unióba. Az Acts of Union 15. cikkelye alapján Skóciának adandó pénzügyi segély több mint felét a Darién-botrányban pórul járt személyek kárpótlására fordították.

Francia módi

A 19. század alapvető változásokat hozott a terület életében: Simón Bolívar vezetésével létrejött Nagy-Kolumbia, amelynek Panama is része volt, majd elszakadt tőle, hogy 1831-ben újra csatlakozzon az ekkor már lényegesen kisebb Kolumbiához. Az Atlanti-, és a Csendes-óceán összekötése továbbra sem került le a napirendről, de az első nagyobb vállalkozásra 1878-ig kellett várni.

Egy, a francia Ferdinand Lesseps által alapított társaság ekkor nyerte el a kolumbiai kormányzattól azt a 99 éves koncessziót, amely engedélyezte a Panama-csatorna megépítését és üzemeltetését.

Ezt a megállapodást Wyse-koncessziónak is nevezik, Lucien Napoléon Bonaparte-Wyse-ról, Napóleon öccsének unokájáról, aki bejárta a csatorna későbbi útvonalát, és nemcsak terveket készített a csatornáról, hanem ő írta alá a kolumbiai kormányzattal a megegyezést.

Első útja után a csatornát alagutakkal és zsilipekkel tervezte meg, amit azonban Lesseps elutasított, így a második út után a tengerszinten történő összekötést javasolta kivitelezni.

A Szuezi-csatorna megépítésével hírnevet szerző Lesseps nagyon sokáig ragaszkodott ehhez az elképzeléshez, annak ellenére, hogy az ottani homokos talajjal szemben Panamában helyenként 100 méteres szintkülönbséget is le kellett dolgozniuk a munkásoknak.

Ennek ellenére Lesseps eleinte 214 millió dollárra becsülte a költségeket, majd 131 millió dollárra, végül 120-ra szállította le a várható kiadásokat. A tíz évig épülő Szuezi-csatornával összevetve Lesseps hat évre tervezte a csatorna elkészítését.

Az első kapavágást 1880. január 1-jén tették meg, a megtiszteltetés pedig Lesseps lányának jutott. A munkálatokon körülbelül negyvenezer ember dolgozott, akik többnyire a közeli karibi szigetvilágból érkeztek, leszámítva a francia mérnököket, akiknek viszont hatalmas presztízst jelentett a panamai építkezésen részt venni, és igen jól meg voltak fizetve.

Csődcsatorna

A nehézségek azonban elkezdték felőrölni a kivitelező társaság anyagi erejét. 1885-re világossá vált, hogy a tengerszinten végigvezetett csatorna terve tarthatatlan, de Lesseps csak 1887-ben változtatott a zsilipes megoldásra. A földcsuszamlások és az árvizek mellett a trópusi betegségek, mindenekelőtt a sárgaláz nehezítette meg leginkább az építkezők dolgát.

Jules Dingler, aki az építkezés főmérnöke volt, azt állította, hogy a betegség csak azokra hat, akik iszákos és züllött életmódot élnek. Bizonyítandó az igazát, az egész családját áttelepítette a csatornához, ám rövid időn belül a lánya, a veje, a fia és a felesége is meghalt sárgalázban. A francia mérnökök háromnegyede és a munkások közül mintegy húszezer ember halt meg az építkezések során.

A koncessziót birtokló társaság egyre nagyobb bajba került, mivel a végleges költségek messze túlszárnyalták a tervezett kiadásokat. 1885-ben az eredetileg tervezett 600 millió frankhoz képest 1,2 milliárd frankot költöttek el, és az építkezésnek a vége még igen messze volt.

A befektetők azonban élénken érdeklődtek a beruházás menete iránt, és amikor kiszivárogtak a nehézségek, a részvénytársaság papírjai nagyot zuhantak a párizsi tőzsdén.

A csatornatársaság egyre nehezebben jutott kölcsönökhöz, úgyhogy politikusok megvesztegetésével egy államilag engedélyezett lottót bocsátott ki 1888-ban, amelyből kifizették volna a tartozásokat.

A tervezett összegnek azonban alig a fele folyt be, úgyhogy a társaság felfüggesztette a kifizetéseket, és 1889. február 4-én a hatóságok felfüggesztették a működését.

A botrányban mintegy 800 ezer francia vesztette el a pénzét, a befektetett 1,2 milliárd frankból 960 millió ment el a csatorna építkezési költségeire, de a politikusok és más befolyásos emberek tekintélyes összegeket tettek zsebre belőle.

Az Egyesült Államok átveszi a stafétát

A franciák nem adták fel az építkezést, és egy új társaságot alapítottak Philippe-Jean Bunau-Varilla vezetésével, ám az új társaság, a korábbi botrány miatt, nehezen gyűjtött pénzt. Még fontosabb volt azonban, hogy az amerikaiak megállapodtak a britekkel, hogy a fél évszázaddal korábbi egyezségükkel ellentétben mégis építhetnek csatornát a két óceán között.

Elkezdődött a Nicaragua-csatorna tervezése, amihez rendelkezésre állt a pénz és az amerikai politikai elit akarata. Abban az esetben azonban, ha a két projekt párhuzamosan valósult volna meg, az új francia csatornatársaság értéke sokkal kevesebb lett volna, ezért nehezebben jutottak hozzá forrásokhoz, így azt végül eladták az amerikaiaknak.

Csakhogy a kolumbiai kormányzat nemigen akarta elismerni az egyezséget. Theodore Roosevelt elnök és az Egyesült Államok ezért a panamai szeparatista mozgalmakban találta meg a szövetségesét.

Panama 1903-ban kimondta a Kolumbiától való elszakadást, az USA pedig gyorsan elismerte, biztosítva azt, hogy a kolumbiaiak nem lépnek fel a szeparatisták ellen. Az új köztársasággal azután gyorsan tető alá hozták a szerződést, és az Egyesült Államok különleges jogokat kapott a csatorna környezetében, többek között jogot arra, hogy katonailag beavatkozzon.

Az építkezés így 1904-től folytatódott. Eleinte ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, de William Gorgasnak, az építkezés egészségügyi vezetőjének a javaslatára lecsapolták a környező tavakat, aktívan használták a szúnyoghálót, aminek köszönhetően a sárgaláz és a malária kevesebb áldozatot szedett.

Az amerikai építkezés tíz éve alatt azonban így is mintegy hatezer ember halt meg. A nehézségek ellenére végül mégis a tervezett határidőnél valamivel hamarabb, 1914. augusztus 15-én haladhatott át az első hajó a csatornán.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu