Milyen játékokat űztek Amerika őslakosai a spanyol hódítás előtt?

A szórakozás és a kikapcsolódás alighanem az emberiség történelmének legkorábbi korszakaiban is jelen volt. Nem volt ez másképpen az amerikai kontinensen, a spanyol konkvisztádorok hódítása előtt sem. A közép-amerikai népek a manapság is népszerű háborús, illetve versenyjátékok korabeli változatait játszották. Erről ma már nemcsak írott és képi forrásaink, hanem a modern kutatásoknak köszönhetően, régészeti leleteink is vannak.

Spanyol hódítók, azték játékosok

Miután Hernán Cortés vezetésével a spanyolok 1519 és 1521 között meghódították Mexikót, a hagyományos közép-amerikai kultúrák veszélybe kerültek.

A róluk szerzett tudásunk csak töredékes, mivel nem sokkal a hódítás után az írott emlékeik jelentős részét, azok pogány tartalma miatt, megsemmisítésre ítélték.

Néhány azték kódex azonban túlélte a 16. századot, amelyek manapság fontos képi forrásként szolgálnak számunkra. Ezen kívül leírásokból értesülünk az aztékok szokásairól, de a szerzőik többnyire olyan spanyolok, akik a saját nézőpontjukból szemlélték a közép-amerikai indiánokat.

Közülük sem volt azonban mindenki ellenséges: Bartolomé de las Casas, vagy Bernardino de Sahagún sokkal megértőbben viszonyultak a helyi lakosokhoz, mint egyes kortársaik.

Utóbbi nem is adta ki teljes egészében a kéziratát spanyol nyelven, és értesüléseinek forrásait is elhallgatta, mert félt a spanyol hatóságoktól.

Sahagúntól származik az a beszámoló, amely egy szerencsétlen csillagzat alatt született férfiról szól. Az illető minden értékét, amelyet otthonról hozott magával, feltett patollira és tlachtlira (labdajáték), de hiába fohászkodott az istenekhez, a szerencse elpártolt tőle, és mindenét elvesztette.

Mikor az aztékok a nagyobb ünnepeken összegyűltek, a különböző szerencsére alapozott játékokat is gyakorolták. A játékokból és a fogadásokból a források szerint néhány vándorjátékos meg tudott gazdagodni, de azok, akik nem tudták megfizetni az adósságaikat, könnyen a bitófán végezhették.

A patolli és a babszemek

A patolli talán az egyik legismertebb azték játék szerte a világon, még számítógépes változatok is születtek belőle. Diego Durán, domonkos szerzetes volt az első, aki beszámolt róla, de valószínűleg az aztékok előtt is játszották már a prekolumbián Közép-Amerikában.

A játék különböző fajtáit játszották már Teotihuacánban, Chichen Itzában a toltékok közt, de a zapotékok és a maják körében is elterjedt.

A patolli táblája két, elnyújtott oválisból állt, amelyek középen X alakban keresztezték egymást, és amelyeket különböző mezőkre osztottak fel. Az aztékoknál a játékosok felajánlottak bizonyos értékeket, mielőtt a játék elkezdődött, és a győztes ezeket is megnyerte a játék végén.

Azok, akik nem vettek részt, egyszerűen fogadhattak arra, hogy ki nyeri meg a játékot. Általában babokat használtak arra, hogy a mai táblajátékokban lévő bábokat helyettesítsék, de néha kukoricát, vagy drágaköveket hasznosítottak erre a célra.

A dobásokat fekete színű babokkal végezték, de tudomásunk van arról, hogy már számozott kockákat is használtak. A babok egyik oldalát megjelölték, és öt vagy hat darabot használtak belőlük, a játékos pedig annyit léphetett, amennyi a dobás után a jelöletlen oldalára esett babok száma volt.

A pálya 52 mezőből állt, de voltak speciális mezői is. Minden játékosnak volt egy startvonalnak tekinthető mezője, ahonnan indult, és egy cél, ahová érkezett. Ha a játékos az egymást keresztező pálya csúcsain lévő mezőkbe lépett, akkor dobhatott még egyszer.

Ha azonban a pályán található, háromszög alakú mezők valamelyikébe tévedt, akkor egy, a tulajdonában álló tárgyat, át kellett adnia az ellenfelének. Csak az nyerhetett, aki valamennyi bábuját pontos dobással léptette be a célba. Aki „túldobta” a szükséges számot, nem mozdulhatott meg.

Bul, a játékos háború

Az olykor pulucnak, vagy booliknak is nevezett bul eredete szintén homályba vész. A játék a maják körében maradt fenn, és a vetési időszak kezdetét ünnepelték vele, de az eredeti szabályai elvesztek.

A manapság ismert metódusok, amelyekkel például Guatemalában, vagy a számítógépes változatokban játsszák, tulajdonképpen újabb kori szabályalkotások eredményei. A legismertebbnek a Robert Charles Bell által újragondolt szabályok számítanak.

A játékhoz két fő szükséges, de több résztvevővel is játszhatják, ekkor viszont két csapatra kell osztani a játékosokat, és a továbbiakban a csapat győzelméért megy a harc. A játékteret párhuzamosan lefektetett pálcikákkal egyenlő nagyságú mezőkre osztották, és a szélső sorba kerültek a játékosok bábui, a továbbiakban ez lesz a ház.

Általában öt bábuval játszották, amelyeket ágacskákból, és levélszárakból készítettek el. A kockákat kukoricaszemek helyettesítették, amelyeknek az egyik oldalát feketére színezték. Ezt az öt kukoricaszemet nevezték bulnak, a játék innen nyerte el a közismert nevét. A játékos annyit léphetett egy bábuval, amennyi sárga színt dobott velük. Kivéve, ha az összes kukoricaszem feketét mutatott, ekkor ötöt léphetett.

A háborús jellegét a bulnak a játékmenet adta. Ha egy bábuval olyan mezőre léptek, amelyen egy ellenséges bábu állt, akkor azt foglyul ejtette, és a továbbiakban együtt mozgott a fogva tartójával. Egy bábu több ellenséget is fogságba ejthetett ilyen módon, de ha az ő mezőjére lépett egy ellenfél, akkor a foglyai kiszabadultak.

Amennyiben az ellenséges bábukat a játékos visszajuttatta a saját házába, úgy azokat „megölték”, és a játékban a továbbiakban nem vettek részt. A győzelmet az szerezte meg, aki az ellenfele valamennyi bábuját megölte.

Újvilági játékok

Természetesen nemcsak ez a két játék maradt fent a prekolumbián időkből, hanem további, kevésbé ismert játékok is. Az awithlaknakwe a zuni indiánoknál maradt fent, és 12×12-es pályán játszották, amelyben az egyes mezőket két átlóval áthúzott négyzetek alkották.

A szabály emlékeztetett a bulra: ketten vagy négyen játszották, és hat harcost kellett elvinni az ellenfél házába úgy, hogy útközben minél több ellenséges bábut ejtsen foglyul, és vigyen magával. A játék szabályai azonban nem egészen világosak, mert a harcosoknak tilos volt hátrafelé mozogniuk, így vagy az nyert, aki előbb jutott át az ellenséghez, vagy az, aki a legtöbb foglyot ejtette útközben.

A hopi indiánok totolospi nevű játékának a pontos szabályai sem maradtak fent, viszont néhány bekarcolt tábla túlélte az elmúlt évszázadokat. A totolospi szintén egy stratégiai játék volt, amelyet 11×11-es táblán játszottak.

A fehér és fekete színű köveket egymással szemben állították fel oly módon, hogy a négyzet alakú mezők sarkaira kerültek, kivéve a játéktér közepén lévő átlós vonalat, amelyet üresen hagytak.

A korszak Közép-Amerikájának fontos tudósítója Diego Durán, egy másik spanyol dominikánus szerzetes, aki Sahagúnnal nagyjából egy időben, és a 16. század második felében írt az aztékokról.

Ő számolt be az alquerque nevű játékról, amely az európai dáma-, vagy ostáblán játszott játékokhoz volt hasonló. Zsetonok helyett kavicsokat használtak, és néhány bekarcolt leletről feltételezik, hogy esetleg az alquerque táblája lehetett, de még az sem bizonyos, hogy ez a játék nem az európai változatok mintájára terjedt-e el.

Durán olyan játékokról is beszámolt, amelyeknek a nevét nem ismerjük. Az egyik ilyen játékban felvágott nádszál-darabokat használtak „kockaként”, egy konkáv és egy konvex oldallal. A szerzetes szerint tíz kaviccsal játszották, és az épületek padlójába vésett táblát használtak hozzá.

Amit a régészek hozzátesznek

A táblajátékok, különösen, ha a lelőhely szerencsés adottságú, előkerülhetnek régészeti ásatásokon is. A fennmaradt épületek padlójába, vagy falaiba karcolt játékfelületek, ha nem is gyakran, de időnként előbukkannak.

A patolli például előkerült a tolték Tulából, illetve El Tajín lelőhelyről, a legkorábbi változata pedig Teotihuacánból, a Kr. u. 300–600 közötti korszakból.

A játék kellékeit azonban ritkán találja meg a régész, mivel azok könnyen megsemmisülő (gyakran szerves) anyagokból készültek.

Az ásatásokon olykor meglepő jelenségek és leletek kerülnek elő, amelyek feltételezhetően játékok. A Dél-Mexikóban lévő Tlacuachero nevű lelőhelyen például kicsiny lyukak szabályos, ovális alakzatba rendeződve kerültek elő, több olyan agyagkorong társaságában, amelyek az egyik oldalukon meg voltak jelölve.

Hasonló mintát mutató játékok kerültek elő az USA délnyugati részéről, amit az Arizona állambeli White Mountain Apache területén jegyzett le a huszadik század elején Stewart Culin. Az arizonai Walapai népnél ugyancsak egy hasonló játékot figyelt meg Culin.

A Tlacuacherót feltáró Barbara Voorhies szerint ugyanarról a játékról lehet szó, amire az előkerült lyukak elhelyezkedéséből lehet következtetni. Kutatásai során azt is felvetette, hogy egy Duránnál olvasott névtelen játékfajta nyomait találhatták meg, és a fentebb említett néprajzi párhuzamok is ennek a késői lenyomatai.

Ha igaza van, akkor az azt jelenti, hogy a 4200–5000 éves lelőhelyen megtalált leletek az egyik legrégebbi emlékei egy közép-amerikai játéknak.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu