Csodás kincsek maradtak az utókorra a bronzkori Európából

Nemcsak manapság, hanem már a régészeti kutatások kezdeteitől fogva különleges figyelmet kaptak a fémeszközök. Az őskor periodizációja is az ember által felhasznált anyagokon nyugszik. A technológiai fejlődés azonban a régészeket is segíti. Fémkeresők segítségével ma már egyre több depóleletre bukkannak, amely számtalan bronzkori fémeszközt és szerszámot tartalmaz. A modern kutatások tudományos alapon nyugszanak, de a harmincas évek Németországában ideológiával bőven átitatott állítások is születtek régészeti kultúrákról.

Kezdeti botladozások

A kőrézkorban (eneolitikum) kezdődő Únětice-kultúra lelőhelyeinek kutatása már a 19. században elkezdődött. Ezt a korszakot korábban egyszerűen csak rézkornak hívták, de az elnevezés megtévesztő volt, mivel a fémeszközök elterjedése korántsem jelentette azt, hogy a kőeszközök eltűntek volna a mindennapi használatból.

A kultúra első leleteit Csehország területén 1879-ben tárták fel Čeněk Rýzner vezetésével. A Holý Vrch nevű dombon egy több mint ötven fős temető került elő, ez a hely pedig Únětice falu területén volt. Lengyelország területén Hans Seger volt az első, aki leírta a kultúrához tartozó leletanyagot, sőt, ő már összekötötte azt a csehországi leletekkel. A nagy-lengyelországi Łęki Małe királyi temetőkét a harmincas években tárták fel lengyel régészek, de az ötvenes években újabb kutatások következtek.

A németországi régészeti maradványok kutatástörténete már egy kissé kacskaringósabb utat járt be. 1877-ben fedezték fel Leubingen közelében azt a sírhalmot, amely azóta is az egyik leggazdagabb leletnek számít az Únětice-kultúra lelőhelyei közül. Friedrich Klopfleisch akkor még úgy vélte, hogy a feltárt leletanyag a vaskorból való, és a Hallstatt-kultúrához kötődik. Bár a datálása azóta értelemszerűen megdőlt, a harmincas években a német nyelvterületen Aunjetitz-kultúrának is nevezett régészeti horizontot is megpróbálták a náci Németország propagandacéljainak szolgálatába állítani.

A harmincas évek Németországának történelemfelfogása arról szólt, hogy az emberi kultúra legfontosabb vívmányait a németek, vagy a „germán faj” teremtette meg. Ennek következtében a náci propagandában kiemelt szerepet játszottak azok az ősi leletek, amelyek Németország területéről kerültek elő, különösen, ha azok valamilyen aktív szerepet töltöttek be bizonyos kerámiák, vagy technológiák szélesebb körű elterjedésében.

A Gustaf Kossina nevével fémjelzett tézis szerint az árja faj népesítette be egykor Csehszlovákia és Lengyelország területeit is, ami szemben állt a korszak másik nagy kutatójának, Gordon Childe-nak az „ex oriente lux” elképzelésével, amely szerint a kulturális vívmányok a Közel-Keletről terjedtek el egész Európában.

Az árja faj régészete később kiváló jogalapot teremtett arra, hogy a Harmadik Birodalom annektálja a felsorolt országokat. Hans Reinerth, a Reich német őstörténetért felelős helyettese szerint a német régészet feladata nem más, mint a német és indogermán őstörténet feltárása.

Kincsek, házak, telepek

A nácizmussal kompromittálódott kutatás a második világháború után hosszú évtizedekig parkolópályára került. A berlini fal leomlása után azonban a fellendülő infrastrukturális és ipari beruházások nyomán a régészeti ásatások száma megnövekedett, új lelőhelyeket biztosítva a kutatóknak.

A kelet-németországi Dermsdorf falu határában egy agyagedényben mintegy száz bronzból készült baltafejet találtak. Ebből a korszakból számtalan hasonló kincslelet került elő, amelyek általában bronzból készült tárgyakat, szerszámokat, ékszereket rejtettek. Dieskauban például 293 bronzból készült baltafej került elő. Ez a szokás Kr. e. 2000-ig tartott, azt követően eltűnt, és csak jóval később tért vissza, amikor már az Únětice-kultúra megszűnt.

A fentebb említett Dermsdorfban nemcsak egy kincsleletet találtak a régészek, hanem sort kerítettek a hozzá tartozó település feltárására is. Kiderült, hogy a dermsdorfi baltafejek egy nagyobb épület bejárata mellett voltak eltemetve, amely épület ~11 méter széles és ~46 méter hosszú volt, és amely egyes német régészek szerint az Alpoktól északra elterülő vidék legnagyobb bronzkori épülete lehetett.

Hasonló, de méreteiben valamivel kisebb épület került elő a Lipcse közelében található Zwenkauban is. Ezek a nagyméretű házak egy-egy település központjában álltak. A legtöbb kiemelt épület, és a lakóépületek is, tekintélyes mennyiségű faanyag felhasználásával készültek. A falakat, a tartógerendákon kívül, paticsból készítették, az épületekre pedig nyeregtetőt húztak. A tetőt egyébként szalmával fedték be.

Nemcsak lakóépületek kerültek feltárásra, hanem előkerültek a gabonatárolásra alkalmas magtárnak szolgáló objektumok is. A fontosabb településeket, amelyek alighanem politikai szerepet is játszottak, földsánc vette körül, kiváló példa erre Bruszczewo Nagy-Lengyelországban, vagy Radłowice Sziléziában.

Ezeknek a településeknek a gazdagsága annak köszönhető, hogy a kultúra népességének kedvező földrajzi helyzetéből kifolyólag kezében tartotta a legfontosabb európai fémkereskedelmi utakat. Az Únětice-kultúra Kelet-Németországban, Csehországban, Lengyelország délnyugati részén, Sziléziában terjedt el, de Szlovákia, Ausztria és Magyarország területéről is kerültek elő leleteik. Kereskedelmi kapcsolataik a Brit-szigeteken lévő Wessextől egészen a Kárpát-medencéig, Skandináviától a Balkán-félszigetig terjedtek.

Igen fontos versenyelőnyük volt a kortársaikkal szemben, hogy a kezükben tartották az akkor ismert ónbányákat, amelyek az európai kontinensen voltak, márpedig a bronz elkészítéséhez az ón nélkülözhetetlen alapanyag. Talán az ebből befolyó gazdagság teremthette meg az alapját annak, hogy a számtalan bronzkincs mellett olyan ismert tárgyakat is előállítsanak, mint a nebrai korong.

A nebrai korong

Az Únětice-kultúra kétségtelenül leglátványosabb lelete, a nebrai korong 32 centiméter átmérőjű, de csak 1,7-4,5 milliméter vastag, súlya 2,3 kilogramm. A kerek bronzlapra 32 darab, aranyfóliából készült kisebb korongot, egy jelentősen nagyobb korongot, egy félhold alakú lemezt, valamint az oldalához két körívet és egy kisebb körcikkhez tartozó ívet rögzítettek.

A fémanyag vizsgálata során megállapították, hogy a réz az ausztriai Salzburg közelében lévő Bischofshofenből származik, ahol már az újkőkortól kezdve folyamatosan volt a környező hegyekben rézbányászat. A korongon lévő anyag pedig az erdélyi aranybányákból származott, azonban az is felmerült, hogy valójában az ottani folyókból aranymosással előállított nemesfémet használták a korongnál is.

A korong előkerülése kalandos volt, mert illegális fémkereskedők találtak rá, és amikor értékesíteni akarták a tárgyat, akkor a németországi Szászország-Anhalt tartományban lévő Nebra melletti Mittelberg nevű hegyet jelölték meg lelőhelyként. A koronggal együtt két bronzkard, két bronzbalta, egy bronzvéső, és bronz karperecek darabjai kerültek elő.

A bronzkardokat tipológiailag a Kr. e. 2. évezred közepére lehetett datálni, de ennél szerencsére pontosabb eszközök is segítették a kutatókat. Míg a korongon nem lehetett radiokarbon vizsgálatokat elvégezni, a bronzkardokon található nyírfakéreg-darabokon igen, és ezek alapján Kr. e. 1600 és 1560 közé datálták a leletegyüttest.

A két „megtaláló”, egy 66 éves férfi, és egy 46 éves nő, úgy döntöttek, hogy eladják a tárgyakat. Svájcban fogták el őket, amikor pechjükre éppen a hatóságok fedett emberének akarták értékesíteni a nebrai korongot 700 000 német márkáért. A korongot lefoglalták, majd visszajuttatták Németországba, ahol Halléban tekinthető meg.

Hogy a korong mit ábrázol, az azóta is számos vita témája a régészek között. A csillagászati tematika kétségbevonhatatlan, ám az már talán sosem tudjuk meg, hogy a kerek korong a teliholdat, vagy a Napot akarja-e jelképezni.

Sokan kerestek különböző csillagképeket is a felszegecselt kis aranykorongocskákban, de mindössze egy tűnik biztosnak, mégpedig a Plejádok csillaghalmaz, amelyet itt hét csillaggal ábrázolnak. Egyes feltételezések szerint a korong egy bronzkori naptár, amelynek segítségével össze lehetett hangolni a nap-, és a holdéven alapuló időszámítást.

Hívogat a túlvilág

A kereskedelmi kapcsolatokat jól jellemzik a sírokból előkerült tárgyak. Skandináviai és észak-lengyelországi borostyán, valamint csont-, és agancseszközök utalnak arra, hogy az Únětice-kultúra hatása szerte Európában elterjedt. A kultúra népessége csontvázas és hamvasztásos temetkezésekkel is rendelkezett, de előbbi volt az elterjedtebb.

Általában a települések közelében lévő halmokat, vagy kisebb kiemelkedéseket választották ki, ahol soros temetőkbe hantolták el az elhunytakat. Ezek általában lapos sírok voltak, de a gazdagabb és fontosabb személyek halomsírokba temetkeztek. Ezeket nem ritkán kirabolták, és a leletanyagukból csak nagyon kevés maradt meg.

Ilyen volt például a már említett Dieskau közelében talált halomsír, amelyből a nemesfémeket kilopták, és az arany sírmellékleteit eladták.

A modern időkben elvégzett ásatásnak sikerült megállapítania azt, hogy a sírkamra ugyanúgy nyeregtetős megoldással készült, mint a házak, de föléje egy gigantikus méretű dombot emeltek, mintegy háromezer köbméternyi kőből. Ez sem védte meg, így az aranykincs néhány darabját manapság Moszkvában őrzik.

A legnagyobb halom a lengyelországi Łęki Małe lelőhelyen található, manapság 50 méter átmérőjű, és mintegy hat méter magas. A leubingeni halomban egy körülbelül ötvenéves férfi nyugodott, rajta keresztbe fektetve pedig egy 10 év körüli kislány, akit úgy tűnik, hogy megöltek, nem sokkal a férfi halála után.

A sírmellékletek között aranyspirál, karperecek, tűk, kőből készült harci pöröly, bronzbalták, bronzvésők, bronztőrök, és kerámiák voltak.

Az Únětice-kultúrát több kisebb régészeti horizont követte, mint például a straubingi és az adlerbergi kultúrák, amelyekben megnövekedett a társadalmi rétegződés a korábbi időszakhoz képest, ennek a jele a fentebbi, leubingeni sír is. A késő bronzkorban azonban megjelent a területen a halomsíros kultúra, amely már egy sokkal harciasabb, és a lótartást ismerő népesség hagyatéka volt.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu