Szorongás és bűntelen bűntudat a háborús hétköznapjainkban – a téma szakértőjével, Dr. Zelena Andrással beszélgettünk

Az elmúlt hetekben kirobbant és kibontakozó fegyveres konfliktus drasztikusan felbolygatta mindennapi nyugalmunkat, a híradások és a közösségi oldalak mellett ugyanis a közvetlen mikrokörnyezetünkbe, ezáltal a hétköznapi kapcsolatainkba is beszivárogtak a szomszédos országban zajló háború borzalmai. Azt látjuk, hogy a tőlünk csupán pár száz kilométerre élő családok – magyarok és ukránok – egyik napról a másikra pakolták össze legszükségesebb holmijukat, és hagyták hátra korábbi életüket, hogy a harcok és bombázások elől menekülve valahol máshol kezdjenek új életet. A Promenad24-nek nyilatkozó Dr. Zelena András Batthyány-Strattmann László-díjas gyászterapeuta, tanszékvezető docens szerint ezek a hétköznapjainkba beszűrődő zavarminták bennünk is egyfajta általános bizonytalanságot, szorongást, sőt lelkiismeret-furdalást idézhetnek elő.

Dr. Zelena András a trauma lélektani felszínre töréseinek módozatait kutatja. A szakember szerint a háborús helyzet könnyen szorongást idézhet elő az emberekben, aminek az egyik oka, hogy ez a válság nem egy messzi kontinensen, hanem közvetlenül mellettünk, a szomszédos országban történik. A szorongásnak olyan tünetei lehetnek, mint a gombócérzés a torokban, a gyomorszorítás vagy éppen az álmatlanság. A nyugtalanság mellett azonban egyfajta bűntudat is kialakulhat az egyénben, aki úgy gondolhatja, hogy addig nincs joga örülni a családjával vagy a barátaival töltött közös programoknak, míg nem messze tőle háború dúl, és nap mint nap több ezer ember kénytelen hátrahagyni az otthonát, illetve ezrek halnak és sebesülnek meg a véres harci cselekmények során.

Gyógyír lehet a humanitárius segítségnyújtás

Dr. Zelena András szerint a humanitárius segítségnyújtás oldja a bűntelen bűnhődés érzését.

„Van, aki anyagi támogatást nyújt, akad, aki ruhákat csomagol össze, és olyan is van, aki elmegy, és szendvicseket készít a menekültek fogadási helyszínén. A legfontosabb, hogy mindenki a saját körülményeihez mérten próbáljon meg segíteni”

– hangsúlyozta a szakértő, aki az arányosság elvére is felhívta a figyelmet, szerinte ugyanis nem feltétlenül helyes, ha valaki csapot-papot hátrahagyva, a saját mikrokörnyezetét háttérbe szorítva rohan segíteni, mert annak – mint fogalmazott – akár negatívabb kivetülései is lehetnek.

Dr. Zelena András szerint a következő dolog, amit a nyugalmunk érdekében tehetünk, ha korlátolt keretek közé szűkítjük a média-, hír- és közösségimédia-fogyasztásunkat, ezek ugyanis csak még tovább fokozzák nyugtalanságunkat. Próbáljuk inkább hasznosan tölteni az időt, jutalmazzuk meg magunkat olvasással, sportolással vagy bármivel, amiben kikapcsolódásunkat leljük!

„Nagyon sok olyan idősebb honfitársunk, esetleg családtagunk van, akik ’56-ban vagy esetleg a II. világháború idején már átélték a háború szörnyűségeit, a bombázásokat, a kollektív traumán túl tehát nekik saját, személyes tapasztalataik is vannak. Fontos, hogy tekintettel legyünk rájuk, lehetőleg ne fokozzuk az ő szorongásukat mindenféle kijelentésekkel, mert ami nekünk csak egy fél mondat, az bennük olyan sebeket téphet fel, ami akkoriban sokkal vészterhesebb következményekkel járt, mint azt mi gondoljuk”

– hangsúlyozta Zelena András, aki szerint a fiatalabb generációknak meg kell óvniuk az idősebbeket. Szerinte, ami számunkra a történelemkönyvek tanulsága, az nekik a gyermek- vagy fiatalkoruk szörnyűsége.

Az idősebb generációk megóvása mellett azonban rendkívül fontos, hogy a gyermekeink számára is a saját szintjüknek megfelelő tájékoztatást adjunk a témában.

„Szomorúan tapasztaltam, hogy vannak szülők, akik próbálják elefántcsonttoronyba zárni a gyermeküket, és nem beszélnek velük a háborúról. Szerintem azonban szülőként, nagyszülőként tisztában kell lennünk azzal, hogy az a gyermek, aki közösségbe jár, bizony hall információkat a társaitól. Egy egyértelmű utalás azon szülőtől, akiben a gyermeknek ősbizalma van, sokkal inkább hasznos tud lenni, mint kételyek közt hagyni őt, hogy aztán a saját maga fantáziájában olyan következményeket vizionáljon, aminek nincs is reális előfordulási veszélye”

 – világított rá Zelena András.

A terapeuta szerint mivel a gyermekek nem feltétlenül verbalizálják a félelmeiket, azok különböző tünetek formájában – álmatlanság, sírórohamok, vizelet-visszatartási problémák, étkezési zavarok – is jelentkezhetnek. Ezeket elkerülve érdemes beszélgetni velük a témáról, megnyugtatni őket, és elmondani, hogy igen, ez egy szörnyű helyzet, de messze van tőlünk a háború, és mi biztonságban vagyunk. Ezeket a mondatokat a gyermekek meg fogják érteni.

A család mellett a pedagógusok szerepe is megkérdőjelezhetetlen a témában. Az iskolákban elindult egyfajta beszélgetés, mely során minden gyermeknek a maga szintjén próbálják elmagyarázni a történteket.

„Ez a legfontosabb, hiszen a gyermek majdhogynem több időt tölt a pedagógusaival, mint a családi környezetében, éppen ezért az iskolának nagyon fontos nevelő és védelmező gesztusa van. Úgy gondolom, hogy a pedagógusok ezt megfelelően kezelik, éppen ezért nem feltétlenül etikus, ha egy szülő tabusít, mivel a gyermek az iskolában úgy is fog találkozni a témával. A legfontosabb, hogy a gyermek életkorának megfelelő, időbeni információt adjunk. Nyilván nem kell akadémiai előadást tartani egy tízévesnek, de egy érettségi előtt álló fiatalnak már többet lehet erről beszélni”

– részletezte a szakember.

A humanitárius segítségnyújtás mellett fontos tehát, hogy korlátozzuk a médiafogyasztásunkat, és kellő időt, valamint figyelmet szenteljünk önmagunk és családtagjaink nyugalmának a megteremtésére. Legyünk tisztában azzal, hogy vannak olyan körülmények, amin nem tudunk egyénileg változtatni. Ha ezt elfogadjuk, akkor lehetőségünk lesz arra, hogy feldolgozzuk a traumát, ellenben ha az egész napot szorongással töltjük, attól nem fog megoldódni a konfliktus.

Kiemelt kép: illusztráció/pixabay.com