Leginkább a kocsmák hangulatát idézték Shakespeare korának színházai

Sötétség a teremben. Csend. És felgördül a függöny. Napjainkban így kezdődik egy színházi előadás, Shakespeare idejében azonban ez teljesen másképp működött: napfény világította be a színháztermet, káosz uralkodott, függönyt pedig még nem is használtak. A színházakban ettek, ittak, de még állatviadalokat is tartottak. Egy újfajta szenvedély volt ez, amely rövid időn belül a nép alacsonyabb rétegeitől kezdve egészen a királynőig a 200 ezer lakosú London lakosságának döntő többségét rabul ejtette. Rómeo és Júlia, Hamlet és Othello is ekkoriban, I. Erzsébet királynő és utódja, I. Jakab korában debütáltak a közönség előtt a fővárosi színpadokon. A történészek korábban csak a fennmaradt korabeli írott forrásokra támaszkodhattak, most azonban már tárgyi leletek alapján is bizonyítani tudják, hol is született meg a kor egyik első angol színháza, a Rose.

A kezdetek

„A száznál is több aktív színésztársulat színészei a 16. század közepén fogadók udvarain mutatkoztak be profán (a vallási témák maradtak a templomban, illetve templomtereken) előadásaikkal” – magyarázza Cesare Molinari, a Színháztörténet című könyv szerzője.

A csavargók ellen hozott törvény arra kényszerítette a színészeket – amennyiben nem sikerült leszerződniük egyetlen nemesnél, és a királyi udvarban sem –, hogy találjanak maguknak egy állandó, stabil helyet, ahol legálisan felléphetnek.

Így jött létre Európa első olyan épülete, ahol fizetős előadásokat kínáltak, s így született meg az ötlet 1577-ben James Burbage színész és vállalkozó fejében, hogy színházat alapít London északi szélén.

A Burbage által egyszerűen csak Színház (The Theatre) névre keresztelt épület nyitott tetejű volt, csakúgy, mint a kocsmák és a londoniak által igencsak kedvelt állatviadaloknak (bika, medve, kutya, kakas) helyt adó házak.

A fából készült színházat néhány év múlva lebontották, és a Temze déli partján (Southbank) felhúztak egy új, hatszögletű épületet, a Globe színházat, versenyre kelve a környéken néhány év alatt megépülő színházak sokaságával.

Köszönhetően Burbage egyik vállalkozója, Philip Henslowe naplójának, illetve az elmúlt években végzett ásatásoknak, egy másik történelmi helyszínről, a Rose színházról is sok információval rendelkezünk. Maga William Shakespeare is itt dolgozott, mielőtt a Globe-hoz szerződött volna.

Egyedi kialakítás

A majdnem teljesen köralakot formáló Rose színház valószínűleg egy aréna helyén épült, melynek központi részén kapott helyet a nézőtér. Bár manapság ezek a színpadhoz közel eső részek számítanak a legjobbnak, akkoriban a nyitott tér alatt a nézők gyakran eláztak.

Ahogy más southbanki színházakban, így itt is a központi tér döngölt földjén helyezkedett el egy kis színpad, amely a legnagyobb épületekben is csak maximum 15×7 méteres volt. A színfalak mögötti részt egy 7 méter magas, karókon lógó baldachin választotta el a színpadtól, amelyet három oldalról vették körbe a színészeket tanácsaikkal gyakran ellátó nézők.

„Kiszámolták, hogy a Rose színház nézőterén körülbelül 400-700 állónéző fért el”- mondja Julian Bowsher, a Museum of London régésze, aki maga is részt vetta a Rose színháznál végzett ásatásokon.

Az állóhelyek mellett körben háromemeletnyi fedett karzatot alakítottak ki a jómódúak részére. Az egyik oldal tornyán az adott színház szimbóluma volt látható: egy rózsa a Rose színháznál, egy földgömb a Globe-nál, illetve egy hattyú a Swannál. A színpad mögötti galérián játszódtak az olyan kiemelt fontosságú epizódok, mint például Júlia erkélyjelenete, a csapóajtókon pedig szörnyek és kísértetek léptek színre.

Busás bevételek

Többféle jegyár létezett: az állóhelyért egy pennyt, a karzatra kettőt, ha pedig az illető még kispárnát is kért, három pennyt kellett fizetni. A pénzt kis fadobozokban gyűjtötték. „Egyes darabokat zárral láttak el, de a legtöbbet egyszerűen csak összetörték, hogy hozzájussanak a benne lévő pénzhez”- magyarázza Bowsher.

Egy XVI. századi londoni színház összesen körülbelül 2000 (fizető) nézőt tudott befogadni. Az üzlet tehát jól működött, egészen az 1593-as pestisjárványig, amikor egy évre kénytelenek voltak bezárni.

A színészek mindegyike férfi volt, akik mindannyian hivatásszerűen űzték a szakmát, és az egyes társulatok tagjai a kiadásokat és a bevételt is megosztották egymás között. Nem véletlen, hogy a vállalkozók számára kiállított engedélyekben is kereskedelmi szolgáltatásként határozták meg az előadásokat.

Sok ember gazdagodott meg a színháznak köszönhetően, amely azonban nemcsak a pénzről szólt, hanem az addig elképzelhetetlen mértékű presztízsről is: Burbage fia – aki egyébként Shakespeare társulatában színészkedett – is így tett szert nagy vagyonára, valamint színésztársa, Edward Alleyn is ennek köszönhetően tudott magának kastélyt vásárolni. Ami Shakespeare-t és társulatát illeti, 1603-tól Jakab király alkalmazásában álltak.

Szórakoztatás felsőfokon

Az előadásokat gyakran maguk a színészek írták, a szövegek szerzői jogát pedig kiadóknak és vállalkozóknak adták el. A műsorok nem tartottak tovább 2 óránál, ezalatt azonban tartalmasan szórakoztak a nézők. Az előadásokban egyszerre volt jelen humor és dráma, szerelmes jelenetek és vérfagyasztó gyilkosságok, a színészek pedig történelmi személyek, mitológiai alakok és bohócok bőrébe bújtak.

A legrangosabb szerepek közé tartoztak a női karakterek: „11-12 éves kisfiúkkal játszatták el ezeket a szerepeket, még ha számunkra nehéz is elképzelni, hogy játszhat el egy gyerek olyan figurákat, mint például Lady Macbeth” – meséli Molinari. „A fiatalokból álló színészcsoportokat valószínűleg folyamatosan kihasználták, a felnőttek között azonban gyakorolhatták a színészmesterséget.”

A színházakban állatviadalokat is tartottak, általában kutyákat eresztettek rá egy megláncolt medvére (amelyet később – ahogy a Rose-nál talált csontok bizonyítják – meg is etettek velük). A szórakozónegyed mai szemmel nézve nem volt túl bizalomgerjesztő: arénák, színházak és kocsmák sorakoztak egymás hegyén-hátán. Talán ez is közrejátszott abban, hogy előadás alatt megszokottá vált az evés-ivás.

Kocsma vagy színház?

Bár a színházakban nem volt toalett, előcsarnok, vagy büfé, cserébe a közeli kocsmákból hatalmas adagokban érkezett a sör és az inasok által felszolgált bőséges étel.

„A Rose feltárásakor talált edények 40%-a konyhai vagy szervírozó tányérokból, 12%-a kancsóból (amiből sört vagy bort kínáltak), 24%-a pedig korsókból és csészékből áll” – magyarázza Bowsher. „Egy 1615-ben kelt levélben az áll, hogy az ale-t (az angolok sötét sörét) fogyasztók hangoskodása volt a leggyakoribb jelenség a színházakban.”

Mindez persze nem segítette a színészek koncentrációját, akik jóformán csak a mimikájukra hagyatkozhattak előadás közben. Az Erzsébet-kori színházak díszlete ráadásul csak a feltétlenül szükséges elemekből állt, a jelmezekre viszont nagy hangsúlyt fektettek.

Asztalhoz!

Míg a színpadon római uralkodók és angol királyok alakja kelt életre, a közönség vadhúst, garnélát és folyami rákot fogyasztott, mellé pedig teknőslevest szürcsölt. A földszinti nézőtéren pedig osztrigát ettek: „A Rose-nál talált 433 tengeri puhatestű maradvány nagy része, 77%-a osztrigahéj” – mondja Bowsher.

Az Atlanti-óceánból érkező, utcai árusok által olcsón kínált osztriga akkoriban nem számított luxuscikknek. A régészek ezenkívül nagy mennyiségben találtak görögdinnye- és tökmag-, valamint aszalt- és frissgyümölcs-maradványokat is.

A teremben persze dohányozni is lehetett. „Különféle pipákat is találtak, bizonyítva, hogy a dohány, amely kevesebb, mint egy évszázaddal korábban érkezett először Amerikából, gyorsan elterjedt Angliában” – magyarázza Bowsher. Próbáljanak ma rágyújtani egy színházban: azon nyomban megszólalnak a riasztók.

Az angol színházakban azonban nem a dohányzás jelentette a legnagyobb veszélyforrást: a színpadokon használt ágyúk és pisztolyok ugyanis valódiak voltak. Ugyanazok a fegyverkovácsok készítették őket, akik a királynő seregét és a flottáját is felfegyverezték.

Philip Cawdy 1587-ben keletkezett levele beszámol egy előadás alatt történt balesetről, amelyben egy éles, lövedékkel töltött fegyver majdnem megölt egy nőt és egy kisgyereket. Bár Cawdy könnyen eltúlozhatta a történetet, ugyanis a színházra mint az erkölcsi fertő színhelyére tekintett, hasonló esetekről más források is beszámolnak. Többek között a Globe vesztét is ágyúzás következtében keletkezett tűz okozta 1613. június 29-én, Shakespeare új drámája, a VIII. Henrik előadása közben.

Bigott puritánok

Mégsem a tűzvész vetett véget a szórakozás ezen kaotikus, de élettel teli formájának. Mr. Gawdy és barátai, a puritánok ugyanis Oliver Cromwell vezényletével polgárháborút robbantottak ki és eltörölték a monarchiát. 1642-től kezdve a gyűlölt uralkodók és szimbólumaik üldözése magával vonta a színházak bezárását is.

„20 év leforgása alatt az Erzsébet-kori előadások emlékei teljesen feledésbe merültek, de legalábbis elhalványultak” – jegyzi meg Molinari. A monarchia restaurációja idején (1660) felhúzott színházak már teljesen mások voltak: olasz mintára épültek, négyszögletes alaprajzzal, amelyekben már csak a színpad egyik oldalán volt nézőtér, és színésznők is felléphettek. Shakespeare letűnt világának London utcái alatt rejtőző maradványai pedig – a régészeknek köszönhetően – csak több száz évvel később bukkantak fel újra.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu