A férfi szerzetesekhez képest jóval kevésbé éltek a társadalomtól elszigetelten a középkori apácák

A kolostoroknak, amelyek a középkori látkép meghatározó részét képezték, több mint fele apácazárdaként működött. A zárdák belső élete és regulája igen hasonló volt a férfi szerzetesek lakta kolostorokéhoz: az apácák szüzességi fogadalmat tettek, lemondtak a világi javakról, és imádságnak, elmélkedésnek és az elesettek megsegítésének szentelték életüket. Sok apácát ma íróként vagy zeneszerzőként ismerünk, a legismertebb közülük a 12. században élt Bingeni Szent Hildegárd.

Az első szerzetesnők

Keresztény nőkről, akik esküt tettek, hogy Isten dicsőségét tanulással és jótékonykodással öregbítendő szegény és szűzies életet élnek, már a Kr. u. 4. századból is tudunk: abból az időből, amikor a keresztény remeték először vonultak el Egyiptom és Szíria világtól távol eső részeire e célból. A korszak ismert aszkétái között számos nőt találunk, például a megtért örömlányt, Egyiptomi Szent Máriát (kb. 344 – kb. 421), aki legendája szerint negyvenhét éven át élt egyedül a sivatagban.

Idővel az aszkéták közösségeket kezdtek formálni, bár eleinte csak a szertartásokra gyűltek össze, egyébként pedig a tagok a saját életüket élték, magányosan elvonulva. Azonban ahogy ezek a csoportok fejlődtek, az ott élők egyre inkább közösségként kezdtek élni: együtt laktak, étkeztek és dolgoztak, ahogy csoportosulásaik lassanként átformálódtak a mai kolostorok és zárdák előfutáraivá.

A szerzetesi szellemiség az ötödik században érkezett meg Európába, ahol aztán Nursiai Szent Benedek (kb. 480 – 543/547) alapította meg a később bencésekként ismertté vált szerzetesrendet, és dolgozta ki a szerzetesi viselkedést és együttélést szabályozó reguláját. A legenda szerint Benedek ikertestvére, Szent Skolasztika alapította az első apácazárdákat, amelyek később gyakran a monostorok közelében, de azoktól mégis elkülönülve épültek, ugyanis az apátok tartottak attól, hogy testvéreiket kísértésnek tenné ki az ellenkező nem közelsége. A Burgundiában található clunyi apátság például megtiltotta, hogy négy mérföldes körzetén belül apácazárda létesüljön.

Ellenpéldák is akadnak, sőt: olyan, úgynevezett kettős kolostorokról is tudunk, ahol szerzetesek és apácák is éltek, például Angliában a yorkshire-i Whitby vagy a svájci Interlaken közelében található apátságok. Fontos megjegyezni, hogy a középkori szerzetesi élet férfiak és nők számára igen hasonló volt, közös spirituális alapokra és gyakorlati előírásokra épült.

Eleinte a férfikolostorok és az apácazárdák is a gazdagok jótékonyságából tartották fenn magukat: jótevőik földeket, javakat, pénzt adományoztak a szerzeteseknek. Később már ezen birtokok jövedelme is elegendő volt ahhoz, hogy sok szerzetesi közösség önfenntartóvá váljon, ahogy a rendek hatalma egyre nőtt.

A 13. században a szerzetesség aszketikus eredete ismét előtérbe került olyan barátok jóvoltából, akik elutasítottak minden világi tulajdont, és a monasztikus közösségek helyett egyedül éltek, kizárólag koldulásból, alamizsnából. Közéjük tartozott Assisi Szent Ferenc (kb. 1181 – 1260), az első mendikáns vagy koldulórend, a nevét viselő ferencesek alapítója (1209), akinek példáját aztán a domonkosok (1215) és az ágostonosok (1244) is követték.

Az apácazárdák kialakulása

Nők is csatlakoztak a szegénységi mozgalomhoz: Assisi Szent Klára, Ferenc nemesi születésű követője 1215-ben alapította meg a később róla elnevezett klarisszák női kolduló szerzetesrendjét. 1228-ra a klarisszáknak már csupán Észak-Itáliában huszonnégy rendháza volt. Mivel az egyház nem engedte, hogy a nők igét hirdessenek a nép között, a női mendikánsoknak sokszor nehézségekbe ütközött közösségeik hivatalos elismertetése. Klára saját reguláját, amely tökéletes szegénységet követelt meg a rendtől és tagjaitól egyaránt, végül 1253-ban fogadta el IV. Ince pápa.

A női kolostorok hasonló építészeti elrendezést követtek, mint a férfiakéi. A zárda szíve itt is a kerengő volt, amely egy nyitott teret fogott körbe, és ehhez csatlakoztak a további fontos épületek, mint a templom, a közösségi étkezésre szolgáló refektórium, a konyhák, szállások, illetve a szkriptórium és a könyvtár.

Sokszor zarándokszállás is helyet kapott a kolostorban, ahol az apácák által őrzött ereklyéket (Szűz Mária papucsától egy szent ujjpercéig) megcsodálni érkező zarándokok pihenhettek meg. Sok apácazárda rendelkezett külön-külön temetőkkel a tagjai, illetve a világi halottak számára; utóbbiak gyakran gazdag adománnyal nyerték el a lehetőséget, hogy a zárdában búcsúztassák és földeljék el őket.

Bár a legtöbben kegyes okokból csatlakoztak az apácarendekhez, hogy Istenhez közelebb vivő életet élhessenek, sok esetben gyakorlati megfontolások is elősegítették a döntést, elsősorban a gazdag, nemesi származású nők esetében, akik az apácarendek elsődleges utánpótlását jelentették (sokkal inkább, mint a hasonló hátterű férfiak a szerzetesrendek esetében).

Egy nemesi születésű nőnek az esetek túlnyomó többségében két lehetősége volt az életben: feleségül menni valakihez, aki eltartotta, vagy csatlakozni egy zárdához. Ebből kifolyólag az apácarendek sosem szűkölködtek új tagokban, és zárdáik száma hasonló volt a szerzetesek kolostoraiéhoz.

A fiatal lányokat szüleik vagy tanulni küldték a zárdákba (amelyek a korban nők számára elérhető legmagasabb színvonalú oktatást biztosították), vagy egyszerűen azért, mert annyi lánygyermek volt a családban, hogy nem tudták mindegyiket kiházasítani. A lányok először obláták lettek (a „felajánlani” jelentésű latin offero igéből), majd tinédzserként novíciák, végül körülbelül egy év után fogadalmat tehettek, hogy apácává váljanak.

A novíciák között idősebb nők is előfordultak, akik egy nyugodt, szemlélődéssel és elmélkedéssel töltött öregkor reményében csatlakoztak a zárdához. Ahogy a szerzetesek kolostoraiban, itt is voltak laikus nővérek, akik valamivel kevésbé szigorú életmódot követtek, mint az apácák, és a zárda körüli létfontosságú munkákat végezték. Bizonyos esetekben még világi férfiakat és nőket is felfogadtak bizonyos szolgálatok elvégzésére.

Regula és mindennapi élet

A legtöbb apácazárda Szent Benedek reguláját követte, de voltak, amelyek még ridegebb előírásokat támasztottak tagjaikkal szemben, mint például a 12. században létrejövő ciszterci rendhez tartozók. Az apácák életét meghatározó szabályok alapvetően megegyeztek a szerzetesekre vonatkozóakkal, de léteztek külön az ő számukra szerzett előírások is. Vezetőjük a falakon belül abszolút hatalmú apátnő volt (régies magyar kifejezéssel fejedelemasszony), aki gyakran özvegyként került a zárda élére, miután elhunyt ura birtokának igazgatásában némi tapasztalatot szerzett.

Az apátnő munkáját a priorisszák és más, jól behatárolt feladatkörrel rendelkező elöljárók segítették. A szerzetesektől eltérően az apácákat (akárcsak a nőket általában) nem szentelhették pappá, így istenszolgálati szempontból a zárda egy férfi pap rendszeres látogatásaira volt utalva.

A kora középkorban a szüzesség alapvető követelmény volt az apácák számára, mert a korabeli vélekedés szerint csak a testi tisztaságból kiindulva lehetett elérni a szellemi tisztaságot. A 7. században azonban, különösen az olyan traktátusok fényében, mint Szent Aldhelm 680 körüli De laudibus virginitatis (A szüzesség dicséretéről) című írása, elfogadottá vált, hogy házas nők és özvegyek is fontos szerepet játszhatnak a szerzetesi életben, és hogy a fogadalmasok legfontosabb tulajdonsága az aszkétai életet lehetővé tevő szellemi állhatatosság.

Az apácák ruházata egyszerű volt, jeleként a világi javak és csábítások megtagadásának. A legjellemzőbb viselet egy hosszú tunika volt, az arcon kívül minden mást takaró fátyollal, amely a Krisztussal való jegyességüket is jelképezte. A fátyol el kellett fedje az apáca haját, amelyet hagyományosan rövidre nyírtak. Az apácák nem hagyhatták el zárdájukat, és a külvilágiakkal, különösen férfiakkal való kapcsolattartás a lehető legkevesebbre volt korlátozva.

Ennek ellenére előfordultak botrányok, mint amikor a 12. század közepén az angliai Watton gilbertinus kettős kolostorában egy laikus fivér egy apácával hált, és a tett felfedezése után fenyítésként kasztrálták (ez a korban gyakori büntetés volt nemi erőszak esetén, bár itt az aktus mindkét fél beleegyezésével történt).

Szent tevékenységek

Az apácák napirendje megegyezett a szerzetesekével: naponta többször istenszolgálaton vettek részt, ahol a külvilágbeliek lelki üdvéért imádkoztak, különösen azokért, akik adományban részesítették a zárdát. Az általános vélemény szerint egy apáca imája ugyanolyan hatékonyan védelmezte a lelket, mint egy szerzetesé.

Az apácák emellett sok időt töltöttek olvasással és írással: főleg hitbuzgalmi könyveket, imagyűjteményeket, vallásos elmélkedéseket, apácák látomásait elemző traktátusokat, egyházi énekeket jegyeztek le és díszítettek csodás miniatúrákkal. Ennek eredményeként sok zárda lenyűgöző könyvtárral rendelkezett, amelynek kéziratait nem csak a falak között élők, hanem más papok, szerzetesek, néha még világi személyek is forgathatták. Az egyik legtermékenyebb szerző a német bencés apátnő, Bingeni Szent Hildegárd volt (1098–1179).

A szerzetesektől eltérően az apácák kézimunkával is foglalkoztak, például istentiszteletek során használt ruhák varrásával, hímzésével. Az őket támogató közösséget jótékony munkával szolgálták: napi rendszerességgel osztottak ruhát és ételt a rászorulóknak, a jeles napokon és évfordulókon egyszerre nagyobb mennyiséget is.

Az angliai Lacockban található ágostonos zárda, amelyet Ela, Salisbury grófnője alapított 1232-ben, minden évben száz jobbágynak adott kenyeret és heringet az apátnő halálának évfordulóján. Az alamizsnálkodás mellett az apácák gyermekeket tanítottak, betegeket ápoltak, valamint veszélyben lévő nőkön segítettek.

A zárdák így sokszor közelebbi kapcsolatban álltak a helyi közösséggel, mint a szerzetesek kolostorai, és gyakran telepedtek könnyebben elérhető helyekre, városok közelébe is. Ezáltal a női szerzetesek jelenléte nyilvánvalóbb lehetett a világiak számára, mint a férfiaké.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu