Barátok is összefogtak, hogy segítsenek a makói szállásokra menekülőknek

Náguly Ildikó a makói Páva Apartmanház tulajdonosa is segít a menekülteknek.

– Minden éjszaka érkeznek az orosz-ukrán háború elől menekültek hozzám. Aki Moldován, majd Románián keresztül menekült, és a határ közelében már elkezd szállást keresni a közelben. Aki tud, próbál fizetni némi pénzt, de van, akinek nem telik rá. Nem is ez az elsődleges- kezdte Ildikó a beszélgetésünket.

A Páva Apartmanház belső parkolójában most is van néhány autó, van ütött-kopott, régi és szinte új is. Ildikó rengeteg élethelyzettel találkozott az utóbbi napokban, családok, félcsaládok menekülnek, keresnek menedéket. Azt mondja többsége éjfél után, hajnalban érkezik. Bárki is csenget be, bármilyen élethelyzetben volt előtte. Legyen vagyonos család, vagy éppen szegényebb most mindenkinek annyija van, ami a kocsiba befért. Vagy éppen a testére szalagozva, bankjegyek formájában.

– Az éjszaka 14-en voltak nálam, sokat beszélgettünk. Legtöbbször angolul. Ezek a vendégek most nem a mélyszegénységből jöttek, hanem tök normális életet éltek, csak éppen lebombázták a házaikat. Napokba telt, amíg kimenekültek, és itt most megpihennek, de ha tartjuk magunkat a valósághoz, akkor az fontos, hogy vannak egyébként, akik tehetősek lennének, csak mindenüket elveszítették. Fontosnak tartom, hogy ezt megírd. Mert hiszem, hogy nem csak a szegény embert kell segíteni, hanem azt is, aki esetleg tehetős volt, de mindenét elveszítette. Most ugyanúgy nincstelen.

Az apartman fogadóterébe belépve rögtön látszik, hogy nem a megszokott rend van. A lépcsővel szembe konzervek, élelmiszer, üdítők, csokik és tartós élelmiszer van összekészítve. Konzervek, azonnal fogható, vihető ételek.

Ildikó elmondta, hogy neki az egyik anyuka elmesélte, hogy a kislányával 7 napot voltak a pincében, apuka a fronton van. Mindenüket elveszítették, a házukat lebombázták. Ők is menekülni kényszerülnek. Az anyuka orvos.

 – Nem panaszkodott, csak elmondta, hogy nagyon nehéz elveszíteni az eddigi egzisztenciát- folytatta. Elvitte a kislányát a fürdőbe, mert azt mondta neki, hogy most ők ketten valójában nyaralnak. Szerintem ez is megindító.

Amikor megérkezett az első menekült roham, Airbnb-ben írtak rám az első vendégek. Ott általában a férjek írnak, hogy megy a család, a 2-3 gyerek, be tudnám-e fogadni őket, és megkérdezik, mennyibe kerül, mert éppen tankolni sem bírnak. Aki tud, fizet, aki nem annak nem kell. Eleinte anyuka, testvérek, gyerekek jöttek. Nagyon éhesek, nagyon fáradtak, félnek. Kell mindig kis idő, amíg másnapra megnyugszanak. Volt, aki azt mesélte, hogy amint átért a moldáv határon visszagyalogoltak másoknak benzinnel, hogy ők is át tudjanak jönni.

Akik múlt héten jöttek, azok már napokat vártak arra, hogy ki tudjanak szabadulni a pincékből. Reggel az egyik anyuka olyan fáradt volt, hogy bezárta a kulcsát véletlenül, a vendégekkel sikerült nagy nehezen kinyitni a kocsit, be sem mert jönni addig, mert nem merte ott hagyni az autót, hiszen azt mondta, az egész életük benne van.

A szobákban most csend van, aki tud pihen, nem is zavarjuk őket. Ildikó telefonja sokat pittyen a kis idő alatt is, amíg beszélünk. Nem akarom feltartani, látszik rajta, hogy van dolog bőven, hiszen az éjszakai vendégek fogadása mellett minden a megszokott rendben kell, hogy működjön. A szobákat ugyanúgy takarítani kell a vendégek előtt. A meglévő foglalásokat, és velük együtt a beesett vendégeket is el kell látni.

– Sok mindent megéltem éltemben- mesélte. – Erdélyben volt egy Ceaușescu-korszakom, én ilyenkor nem nézek semmit, tudom milyen éhesnek lenni, fáradtnak lenni. Menekülni, miközben nincsen semmid. Aki együtt érez, az most cselekszik, aki meg nem tud együtt érezni, az szerintem inkább ne mondjon semmit.

Én sem voltam erre felkészülve, hogy egy éjszaka 16-an jönnek, és látom, hogy semmi élelmük. Néhány nap múlva kiborultam lelkileg, és a fáradtságtól is, és már anyagilag sem győztem egyedül. Nagyon hálás vagyok a barátaimnak, akik látták ezt, és azonnal összefogtak, hoztak élelmet, konzervet, amit oda tudok adni. Van, aki levált és abban segít, hogy tudjak aludni.

Nagyon jó érzés volt látni, ahogy a barátok segítettek, volt aki Belgiumból jött haza pár napra, és 30.000 forintnyi adományt hozott.

Egyébként, aki tehetősebb, az nem nagyon fogad el semmit, inkább azt mondja, hogy annak adjam, akinek tényleg semmilyen sincs. Van, aki egy harisnyát, és egy lekvárt adott, mert annyi volt az összes vagyona éppen.

Fontos elmondani, hogy ezek az emberek nem maradnak itt Makón, nem kell félni tőlük. Német-, Spanyol-, Lengyelországba mennek tovább, van, aki azt sem tudja, pontosan hova. Volt egy család, sok gyerekkel, akiknél az apuka meghalt, ők Pestről kaptak segítséget. Oda mentek.

Megható volt egy idős házaspár, mindketten 70 fölöttiek. A feleség orosz, a férje ukrán, Ukrajnában házasodtak össze, ott éltek, elmondták mennyire borzalmas ezt megélniük. A lányuk mentette ki őket, Németországba mennek.

Vannak megható pillanatok, Dimitrij, egy 5 éves ukrán kisfiú 3 lány testvérével együtt érkezett és az anyukájukkal. Amikor a szobába lépve meglátta a vetett ágyat, annyira megörült, hogy odafutott hozzám, és megölelt.  Az első hét lelkileg is nagyon nehéz volt, nem csak a nem alvás. Egyszerűen csak az forgott a fejemben, hogy mit tudok még adni, segíteni. Már egy kicsit könnyebb, persze megszokni sohasem lehet ezt.