Sokáig próbálta feledtetni az ostromlott Leningrád rendkívüli szenvedését a szovjet történetírás

„Visszatértünk az őskorba. Az életünk már csak egyetlen dologról szólt: az élelemért folyó vadászatról” – írta naplójában a leningrádi blokád napjairól az ostromot túlélő Jelena Szkrjabina. A Wehrmacht alakulatai a finn haderő segítségével 1941. szeptember 8-án zárták körül Oroszország egykori fővárosát, a Leningrádra átkeresztelt Szentpétervárt, ám a német hadvezetés a Néva-parti város bevétele helyett annak kiéheztetése mellett döntött. Leningrád és a szovjet hátország között szinte teljesen megszűnt a kapcsolat. Megkezdődött az újkori történelem egyik leghosszabb, legtöbb áldozatot követelő ostroma. Megfelelő ellátás hiányában, a rendkívül hideg télben a lakosok korábban elképzelhetetlen módszerekhez folyamodtak a túlélés érdekében, ám ennek ellenére is százezrek estek áldozatul a blokádnak, amely 1944. január 27-én szűnt meg teljesen.

Észak elbarikádozott Velencéje

Németország 1941. június 22-én hajnalban támadta meg a Szovjetuniót. A németek a villámháborús siker érdekében három szovjet nagyváros, Leningrád, Moszkva és Sztálingrád elfoglalását tűzték ki célul.

Hitler az „Észak Velencéjeként” is ismert Néva-parti Leningrád elfoglalásával a Wilhelm von Leeb tábornagy vezette Észak Hadseregcsoportot bízta meg.

A leningrádi hatóságok a németek közeledtével megkezdték a város körül felhúzott védővonal kiépítését.

Az erődítményrendszer felhúzását 1941 júniusának végétől több százezer ember végezte közmunkában.

Több száz kilométer hosszan húzódó tankcsapdák és szögesdrótakadályok, fából összetákolt barikádok és lövészárkok nehezítették a támadók dolgát. A védők körbeaknázták a várost.

Az Észak Hadseregcsoport alakulatai augusztusra megközelítették Leningrád külső védelmi vonalait, miközben a finn hadsereg északról nyomult előre.

A város körül szeptember 8-án bezárult az ostromgyűrű.

Hitler hamarosan egyértelművé tette a szándékait Leningrádot illetően. Mivel nyilvánvaló volt, hogy a város bevételéhez hosszú hónapokra lenne szükség, ami több tízezer német emberéletet követelne, a Führer a lakosság kiéheztetése mellett döntött. Kijelentette: „Szentpétervárt el kell törölni a Föld színéről.”

Cellulózkenyér

A város körülzárását nem mindenki várta meg. Leningrád 2,5 millió lakosa közül 400 ezret már a blokád előtt evakuáltak, az ostrom alatt pedig további 1 milliót.

A németek szeptemberben megkezdték a város bombázását. A lakosság megfélemlítése érdekében többek között iskolákat, kórházakat, lakónegyedeket is tűz alá vettek.

A bombázások következtében kigyulladtak az ellátás szempontjából nélkülözhetetlen Badajev-raktárak. A raktárakban felhalmozott hatalmas élelmiszerkészlet a tűz martalékává vált, a mintegy 2500 tonnát kitevő cukrot kivéve, amely elolvadt és lefolyt a pincékbe.

A nyár folyamán a leningrádi gyárak dolgozói még naponta 800 gramm kenyeret és havi 2200 gramm húst kaptak fejenként. A gabonatermékek, a cukor és a zsír vásárlását nem korlátozták.

Szeptember 12-én azonban a hatóságok számításai szerint a városban már csak 35 napi liszt-, 30 napi gabona-, 33 napi hús-, 45 napi zsír-, és 60 napra elegendő cukortartalék állt rendelkezésre.

A fejadagokat folyamatosan csökkentették. Szeptember 2-án a munkások napi kenyéradagja 600 grammra, szeptember 12-én 500-ra, október 1-jétől 400-ra csökkent, végül pedig már 250 grammal is be kellett érniük.

A többi lakos kenyérfejadagja csak napi 125 grammot tett ki. A kenyér ráadásul szinte teljesen ehetetlen volt, mivel különböző pótanyagokat – malátát, zabot, szóját és cellulózt, sőt, egyes visszaemlékezések szerint fűrészport is – kevertek bele.

Fűleves és cukrozott föld

Hogy elkerüljék az éhhalált, a magas rangú tisztek és pártfunkcionáriusok néhány szem krumpliért vagy akár egy zsák lisztért cserébe értéktárgyaik eladására kényszerültek. Egy nyúlszőr női kabát 16 kg burgonyát, egy zsebóra 1,5 kg kenyeret ért.

Ha valaki desszertre vágyott, az árusok az ún. Badajev-földet ajánlották, amely a korábban már említett lebombázott Badajev-raktárak pincéjéből felkapargatott, megolvadt cukorral kevert sarat jelentette.

Mások fűből készült süteményt árultak. A fű lett az egyik legfontosabb élelmiszer-alapanyag: leves-, valamint kenyérkészítésre is felhasználták. A leningrádiak a bőröket, sőt, gyakran még a tapétaragasztót is kifőzték.

Hogy a borzalmas körülmények ellenére mégsem veszett oda az egész város, az „élet útjának” köszönhető. A Leningrádot és a szovjet hátországot összekötő egyetlen kapocs ugyanis a befagyott Ladoga-tó maradt.

Bár a heves német bombázások következtében több szállítóhajó is elsüllyedt, a tavon szállított élelmiszer sokak számára életmentőnek bizonyult.

Az első gépkocsioszlop november 19-én indult meg az „élet útján.” A jégúton a blokád végéig összesen 360 ezer tonna rakomány érkezett a városba, amelynek mintegy 75%-a élelmiszer volt.

Emellett több mint 500 ezer civil és 35 ezer katona menekült el, és jelentős mennyiségű ipari felszerelés, valamint számos műtárgy került ki a Ladoga-tavon a városból.

Holtak városa

Az „élet útján” szállított rakomány persze nem menthette meg minden leningrádi életét. Oroszország egykori csillogó fővárosa az éhség, a nyomor és az életben maradási kényszer által felszínre törő barbár ösztönök „fellegvára” lett.

A leningrádi lóállomány drámai mértékben megcsappant, és a galambok, valamint a sirályok is eltűntek a közterekről. Többségük fazékban végezte, csakúgy, mint a kutyák és a macskák. A házi kedvencekből a túlélést biztosító eledel lett.

Felütötte a fejét a kannibalizmus. A feketepiacon megjelent az emberhús. Az éhség olykor egészen elképzelhetetlen tettekre sarkallta a lakosokat. Egy nő például haldokló férje lábából vágott le darabokat, hogy gyerekeinek és saját magának legyen mit ennie.

Az NKVD aktái több mint 2000, a blokád alatt kannibalizmus miatt bebörtönzött személyről számolnak be.

Szerte a városban halottak hevertek. A bevezetőben már idézett, a későbbiekben az USA-ba vándorolt Jelena Szkrjabina a következőképpen számolt be a látványról: „Amikor reggel kilépsz a lakásod ajtaján, holttestekbe botlasz. Mindenhol ott vannak: az utcákon, az udvarokon. (…) Senki sem szállítja el őket.”

A temetőkben és azok környékén újságpapírba csomagolták a holttesteket, mivel koporsót szerezni szinte lehetetlen volt. Előfordult, hogy robbantással alakították ki a tömegsírokat a befagyott földben.

Az éhező lakosok pedig gyakran eldugták a holttesteket, hogy élelmiszerjegyüket továbbra is felhasználhassák.

Leningrád sötétbe borul

A városban 1941 telén gyakran mínusz 30-40 Celsius-fok volt a hőmérséklet. A lakásokat cégérekkel, utcai padok elemeivel és bútordarabokkal fűtötték.

A leningrádiak a hosszú évek során összegyűjtött otthoni könyvtáraikat is feláldozták a fagyhalál elkerülése érdekében.

Bár a lakosok mindent elkövettek az életben maradás érdekében, 1941 decemberében egyes számítások szerint már 4-5 ezren haltak meg naponta éhezés és fagyhalál következtében.

1942 januárjában a vízvezetékek befagyása miatt korábban is akadozó vezetékes vízellátás is teljesen leállt. A lakosok a Néván és a csatornákba vájt lékeken keresztül jutottak vízhez. 1941 telén a szennyvízelvezető csatornák is működésképtelenné váltak.

Az utcákat és az udvarokat elöntötte az ürülék. Részben a rossz higiéniás körülményeknek köszönhető, hogy a lakosságot különböző járványos megbetegedések, főként vérhas, hastífusz, kiütéses tífusz is tizedelte.

December 9-én a közvilágítás megszűnt, Leningrád teljes sötétségbe borult. Üzemanyag hiányában számos villamos- és buszjáratot töröltek, a közösségi közlekedés a minimálisra csökkent.

Az éhező, didergő emberek kénytelenek voltak naponta kilométereket gyalogolni, hogy beérjenek a munkahelyükre.

„Csak Tánya maradt”

A Leningrád ostromáról tudósító legszomorúbb forrás kétségkívül a blokád kezdetén mindössze 11 éves Tánya Szavicseva kilenc lapból álló naplója.

A kislány minden oldalra csak egyetlen mondatot írt, ám ezek a rövid, szikár szövegek bármelyik visszaemlékezésnél jobban érzékeltetik a háború borzalmainak értelmetlenségét:

Zsenya meghalt 1941. december 28-án délben.
Nagymama meghalt 1942. január 25-én délután háromkor.
Leka bácsi meghalt 1942. március 5-én reggel ötkor.
Vászja bácsi meghalt 1942. április 13-án éjfél után kettőkor.
Ljosa bácsi meghalt 1942. május 10-én délután négykor.
Anya meghalt 1942. május 13-án reggel fél 8-kor.
Szavicsevék meghaltak.
Mindenki meghalt.
Csak Tánya maradt.

Bár a kislányt 1942 augusztusában kimentették Leningrádból, 1944. július 1-jén béltuberkulózisban ő maga is elhunyt.

A blokád másik fontos mementója Dmitrij Sosztakovics VII. szimfóniája, amelyet az 1941 őszén Kujbisevbe (ma Szamara) evakuált zeneszerző még a Néva-parti városban kezdett el komponálni.

A zenemű kottáját a blokád alatt repülőn eljuttatták Leningrádba, így 1942. augusztus 9-én a városban elhelyezett hangszórókon keresztül mindenki hallhatta a megrázó erejű szimfóniát.

Sosztakovics talán leghíresebb munkája a szovjetek németekkel szemben tanúsított hősies ellenállásának szimbóluma lett.

Elfeledett szenvedés

A Vörös Hadsereg végül 1943 januárjában egy keskeny szakaszon áttörte az ostromgyűrűt.

Az így megnyíló 8-10 km szélességű korridor segítségével szárazföldi összeköttetést jött létre a szovjet hátországgal.

A város ellátása nagyjából helyreállt, az iparvállalatok nyersanyaghoz és fűtőanyaghoz jutottak. A korridoron számos gyermeket és beteget menekítettek ki a városból.

A német haderő helyzete Szovjetunió-szerte egyre kilátástalanabbá vált, és az 1944. január 14-én meginduló Leningrád-Novgorod offenzívának köszönhetően a város 1944. január 27-én végül teljesen felszabadult.

A gyötrelmek végleg véget értek. A szovjet hatóságok 632 ezer halottat jegyeztek fel, a nyugati irodalomban mintegy egymillióra becsülik a blokád áldozatainak számát.

A leningrádi védők hősies helytállását azonban nem sokáig ünnepelhették a Szovjetunióban, az 1940-es évek végén ugyanis a tisztogatások a Néva-parti város pártszervezeteit is elérték. Az ok: Sztálin szerint az ostromról való megemlékezésekkel, valamint a felállított emlékművekkel és múzeummal a funkcionáriusok elkezdték túlértékelni a város, valamint saját szerepüket a háborús győzelemben.

Mintegy kétezer pártfunkcionárius került a Gulagra vagy börtönbe. A leningrádi blokádról megemlékező múzeumot bezárták, és csak az 1980-as években, a gorbacsovi glasznoszty szabadabb légkörében nyitotta meg újra kapuit.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu