Meglepetésben részesültek a vikingek, amikor megkísérelték kifosztani Rómát

A 850-es években a félelmetes Vasbordájú Björn és Hásteinn vezetésével viking hosszúhajók indultak a Földközi-tenger felé. A céljuk Róma kincseinek felprédálása volt.

Jönnek az északiak

„Kringla heimsins, sú er mannfolyt byggir…” („A világ köre, amit az emberiség benépesít”) – ezekkel a szavakkal kezdődik a 13. századi Heimskringla, Norvégia királyainak története. Az óészaki nyelvű szöveget Snorri Sturluson izlandi történetíró jegyezte le, és máig fontos irodalmi forrásnak számít az Európát évszázadokon át fenyegető vikingekről. A kereskedelem és a fosztogatás az ismert „kör” pereméig vitte az északiakat, a Brit-szigeteken és Grönlandon át egészen Észak-Amerikáig. Hírhedt brutalitásuk mellett a vikingek sikeréhez tájékozódási tehetségük is hozzájárult, ami nem csak Európa folyóin és atlanti partvidékén, de azon kalandozások során is jó szolgálatot tett, amelyek célja a Földközi-tenger volt: „az a hatalmas tenger” – írja Snorri – „amely a Gibraltári-szorostól egészen Jeruzsálem földjéig nyúlik”.

A vikingek angliai, írországi és oroszországi tevékenységére, a Konstantinápolyig és „Serklandig” (a szaracénok földjéig, vagyis Bagdadig) nyúló kereskedelmi útvonalaikra bőséges bizonyíték áll rendelkezésre, a Mediterráneumba tett korai kiruccanásaikat azonban homály övezi. A maréknyi elérhető forrásból egy mindenre elszánt vezér vakmerő portyája rajzolódik ki, aki félelmet ültetett a franciák, spanyolok és olaszok szívébe.

Az egyik közkeletű elmélet szerint a vikingek európai terjeszkedésének hátterében a skandináv területek 700-as évekbeli túlnépesedése állt. A következő évszázadokban a dánok, norvégok és svédek hosszúhajóikat villámgyors fosztogató hadjáratokra és messzire nyúló kereskedelmi útvonalak létesítésére egyaránt használták. Bár ma sokszor alkalmazzuk rájuk összefoglalóan a „viking” szót, az északiak nem tekintették magukat egységes népnek, és a kifejezés sem egy népcsoportot, hanem egy tevékenységet jelentett: a kalózkodás és a kereskedés furcsa keverékét. (A víkingr szó eredete nem pontosan ismert, egy elmélet szerint az öböl jelentésű vík szóból származik, és öböl- vagy fjordlakót jelent.)

A viking kor kezdetét leggyakrabban 793-ra, a lindisfarne-i kolostor feldúlásának évére teszik. Az ezt követő évtizedekben az északiak kereskedelmi központot létesítettek Írországban, majd az angolszász királyságok elleni hadjáratok során több helyen megtelepedtek az északkelet-angliai Eboracum régi római erődje környékén, amit ők Jórvíknak neveztek – ma Yorkként ismerjük.

Eközben keleti irányba is zajlott a terjeszkedés, ahol a helyiekkel elkeveredő, főleg Svédországból érkező északiakból született meg a rusz népcsoport. Az északiak a Dnyepert követve Konstantinápollyal, a Volgán és a Kaszpi-tengeren keresztül pedig Bagdaddal is kereskedtek. A fáradhatatlan fosztogatók dél felé is figyeltek: Nagy Károly birodalma a császár 814-es halála után meggyengült, így könnyű és kedvelt prédájává vált a viking portyáknak.

843-ban a hódítók elfoglalták a Noirmoutier-szigetet, ahonnan további támadásokat indítottak a Frank Birodalom ellen. 845-ben a hajóik felúsztak a Szajnán, útközben számos várost – a végén pedig még Párizst is – kifosztva. Nagy Károly unokája, Kopasz Károly a bevettnek számító módszerrel szabadult meg a vikingektől: fizetett nekik, hogy távozzanak.

Úton Rómába

A vikingek azonban nem mentek messzire: apránként megvetették a lábukat a Frank Birodalom északnyugati részén, a ma is a nevüket viselő Normandiában, 859-ben pedig figyelmüket a Földközi-tenger felé fordították. A hajók parancsnoka Björn Járnsíða – Vasbordájú Björn – volt, aki nevét legyőzhetetlen híre után kapta, melyet 857 körül, Párizs újabb kifosztásával alapozott meg. A krónikák leírása szerint 859-ben Björn és Hásteinn egyesítették erőiket, és az Omajjád-dinasztia által uralt Ibériai-félsziget partvonala mentén délre hajóztak.

Nem ők voltak az első vikingek, akik ilyen messze délre merészkedtek: a források 844-ben már említik Sevilla kifosztását. Ennek a korábbi portyának az útvonalát követve Björn legénysége végigfosztogatta a mai Portugália partmenti városait, majd, talán elsőként a vikingek közül, áthajóztak a Gibraltári-szoroson. Miután Algecirasban felgyújtották a mecsetet, Ibéria délkeleti része felé indultak. Egy rövid észak-afrikai kitérő után, ahol rabszolgákat szedtek a „kék emberek” közül (blámenn, az óészaki kifejezés a sötét bőrű népekre), visszatértek kifosztani a mai Spanyolország déli partját, majd a Baleár-szigeteket is. Télre a roussilloni grófságban, a Camargue-ban vertek tábort, Nîmes közelében.

860-ban egy rövid Rhône-menti kitérőt követően Itáliába hajóztak, ahol az expedíció talán legemlékezetesebb tettét hajtották végre: Luni kifosztását. A települést Luna néven még a rómaiak alapították, a középkorban pedig virágzó város volt, jól kiépített védművekkel. A történet fő forrása, Saint-Quentin-i Dudo 12. század eleji krónikája szerint a vikingek összetévesztették Luni pompáját Rómával.

Az apát leírása szerint Luni hatalmas erődítményeit meglátva a vikingek cselhez folyamodtak. Eljátszva Hásteinn halálát, követeket küldtek a városkapukhoz, kérve, hogy keresztény hitre tért vezérüket a városfalon belül, szentelt földbe temethessék: „Siránkozás hallik [a vikingektől], csalfa gyász zaja. A püspök egybehívja a város népét. A papság jő, díszruhába öltözve (…) a nők csődülete jő, hamarost száműzetve.” Amikor a csapda bezárult, Hásteinn „holtteste” megelevenedett, megölte a püspököt, legyilkolta a gyásznépet, és kinyitotta társai előtt a Rómának hitt város kapuját. A fáma szerint amikor a vikingek megtudták, hogy nem az Örök Várost vették be, csalódásukban inkább hazaindultak.

A legtöbb történész szerint Luni összetévesztése Rómával, akárcsak a trójai faló történetének viking változata, pontosan az, aminek hangzik: jól hangzó kitaláció, igen kevés valós alappal. Saint-Quentin-i Dudo nem számít megbízható krónikásnak; a három további forrás, ami említi Björn földközi-tengeri expedícióját (Saxo Grammaticus latin nyelvű Gesta Danoruma és két izlandi szöveg, a Szőrnadrágos Ragnar sagája és a Ragnar fiainak története), mind a 12. és 13. századokból származik, évszázadokkal későbbről, mint az általuk leírt 9. századi események. Björn a hagyományban Szőrnadrágos (loðbrók) Ragnar fiaként szerepel, és bár ő maga történelmi személy, Ragnar a tudomány jelenlegi álláspontja szerint több (valós vagy kitalált) alak összeolvasztásából keletkezett.

Azt azonban írásos bizonyíték támasztja alá, hogy a hadjárat főbb eseményei és útvonala megfelelnek a valóságnak, még ha a Vasbordájú Björn vezette flotta léte nem is egyértelműen megállapítható. Spanyol források leírják a 859-es viking betöréseket, míg arab szerzők egy Nekor (Észak-Afrika) környéki portyát említenek. 858 körül a roussilloni Arles-sur-Tech apátságot valóban feldúlták, valószínűleg északiak, és történészek a Nîmeshez közeli téli táborra is találtak bizonyítékot. Más források utalnak Pisa viking hajósok általi kifosztására, és hogy 860 nyara és ősze között a vikingek Fiesoléig jutottak.

Habár a Földközi-tenger soha nem lett a viking tevékenységek fő színtere, Björnnek akadtak követői. A Frank Birodalomban a viking jelenlét a később Normandiaként ismertté váló területen mind hangsúlyosabbá vált. A vad északiak letelepedtek, felvették a kereszténységet és a francia nyelvet, és normannokká váltak, megőrizve ádázságukat és vitézségüket. Az 1066-os angliai invázió előtt és után normann harcosok Dél-Itália jókora területeit ragadták el a Bizánci Birodalomtól, valamint Szicíliát a muszlimoktól. A normann stílusban épült templomaik a földközi-tengeri kalandjuk maradandó emlékei, távoli rokonuk, Vasbordájú Björn vakmerő kalandjának halvány visszhangja.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu