“A családok nagyszerűek a megbocsátásban”

A Deacon Blue a nyolcvanas évek kultikus zenekara volt. Lemezeik a korszak skót mindennapjainak Thatcher-ellenes hangulatát adták vissza. A csapat a kilencvenes években egy időre feloszlott, de a kétezres évek óta újabb reneszánszát éli. Sőt, az elmúlt időszakban egy év alatt két albummal is jelentkeztek. Ricky Ross énekessel az új lemezekről, a pandémia miatt elmaradt turnéról, a család fontosságáról, a skót függetlenségről és a közeljövöben megjelenő, szóló lemezéről beszélgetett Csúri András.

– Ricky, legutóbbi albumotok, a ‚Riding on the Tide of Love’, röviddel az azt megelőző ‘City of Love’ után jelent meg. Ugyanazon felvételek során születtek a dalok?

– Három dalt már a CoL munkálatai során felvettünk, de a többihez képest pörgősebbek voltak, és úgy éreztük, hogy nem illenek arra a lemezre. A címadó dal még ennél is régebbi, más dalok pedig demo formában léteztek. Szóval ez egy igazi keverék album. Végül aztán fogtuk a dalokat és – mivel a pandémia miatt nem vonulhattunk stúdióba – addig passzolgattuk őket online egymásnak, amíg be nem fejeztük őket.

– A lemezeiteknek gyakran van egy-egy átfogó témája, mint a szerelem, Glasgow vagy a menekült-válság. A dalszerzésed inkább konceptuális vagy spontán? Vagy a folyamat végén koncepciózusan választasz ki dalokat azok közül, amiket az adott időszakban írtál?

– Változó. Az biztos, hogy az élet különböző dolgai, amelyek az albumok között történnek, általában fontos kiindulópontot jelentenek. Aztán egy idő után azon kapom magamat, hogy hasonló kifejezéseket kezdek használni, ideértem a zenei kifejezéseket is. Tehát elindulok egy bizonyos úton és aztán elkezdek azon gondolkodni, hogy mi is lenne ennek az egésznek az értelme. De gyakori az is, hogy az emberek egyszerűen kihallják a dalokból a saját történeteiket, és így a dalok igazodnak az emberekhez és az aktuális életszakaszukhoz.

– Milyen volt ‘’Lockdown’’ alatt felvenni a dalokat?

– Frusztráló. Senki sem akarhatja komolyan, hogy a dolgok úgy legyenek a jövőben, ahogy jelenleg. Minden hosszabb és nehézkesebb. Számomra a legnehezebbek a videós interjúk voltak. Használhatatlan vagyok az ilyesmiben. Az egyetlen dolog, amit egy zenekar tagjaként csinálni akarsz, az a közös zenélés, és ezt az egyet nem tehettük.

– Az utolsó két album címében központi téma a szerelem. Ha nem vagyok indiszkrét, és megoszthatsz egy ilyet, van-e olyan történet az életedben, amelyben vagy amikor a végén úgy érezted: számomra ez maga a szerelem/szeretet.

– Azt hiszem, amit az elmúlt időszakban – másokkal együtt – megtapasztalhattam: az a család fontossága, illetve annak hiánya. A legidősebb lányom Kaliforniában él, és a lezárások miatt nem láthattuk. Két lányom Glasgow másik felén él, és velük sem igazán találkozhattunk. A fiam otthon lakott velünk, mert Londonban főiskolás, de távoktatás folyt. Számomra a szeretet igazi élménye a család közelsége. A családok nagyszerűek abban, hogy megbocsássanak és egyszerűen melletted legyenek, amikor szükséged van rájuk.

– Olvastam, hogy vannak új dalaid, de nem a DB számára. Ez azt jelenti, hogy lesz új szóló lemezed is? Hogyan döntöd el, hogy melyik dal lesz a zenekaré és melyik megy a saját lemezre?

– A City of Love-on van egy dal, az “On Love”. Nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek vele, de a gitárosunk, Gregor azt mondta, hogy ezt most azonnal vegyük fel. Szóval, ha valaki azt mondja, hogy ez nagyszerű a DB-nek, akkor abból DB dal lesz.
És igen, egy új szólólemezt is felvettem a lockdown alatt, “Short Stories Vol. 2.” a címe és 2022-ben fog megjelenni. Ezen is van egy dal, amit amikor Lorraine (a Deacon Blue énekesnője és Ricky felesége, a szerk.) meghallott, egyből azt kérdezte, hogy nem lehetne, hogy ez DB dal legyen? (nevet). De ezúttal azt mondtam, hogy nem, mert ez a dal fontos az albumom számára. Ennek az volt az oka, hogy ezeket az új dalokat akkor írtam, amikor Lorraine beteg volt karanténban, én pedig a ház másik részében dolgoztam. A dalok ebben a nagyon intenzív és rövid időszakban születtek. Szükségem volt arra, hogy az adott dal is a történet része legyen úgy, ahogy akkor felvettem: zongorával és csellóval.

– Rendkívül hosszadalmasnak tűnik ennyit várni egy már elkészült albummal.

– Sőt, még annál is hosszabb, mert, ha jól emlékszem, 2020 júniusában fejeztem be a felvételt. Mégis azt hiszem, érdemes kivárni a megfelelő időt a megjelenéshez, hogy megfelelően tudjam promózni, remélhetőleg egy turnéval is.

– Ha már a turnézást említed. Ez a lemezeladások visszaesése után a művészek kiemelten fontos bevételi forrása lett, de a pandémiával szinte kivitelezhetetlenné váltak. Lelkesebben és izgatottabban vagy inkább aggódva várjátok, hogy újra élőben játszhassatok?

– Azt hiszem, mindez a fiatalok számára a legfrusztrálóbb. Kezdő zenekarként, ha 2020 márciusban készült el az első lemezed, és nem tudtad turnéval támogatni, az nagyon szörnyű lehetett. Nagyon sajnálom őket. Mi életünk nagy részében turnéztunk és nagyszerű tapasztalatokat szereztünk. A bevételeket tekintve persze mi is sokat veszítünk, de valószínűleg ezzel is meg tudunk birkózni.
De egyébként igen, kétségbe vagyok esve, mert kétségbeesetten szeretnék visszatérni a koncertezéshez, élőben, más zenészekkel együtt játszani. Egy éven belül két lemezt csináltunk, és annyira, de annyira szerettük volna, hogy ezek egy élő show részei legyenek. Magyarország például egy olyan hely, ahol még sosem jártam, szóval csodálatos lenne ott is játszani.

Reméljük, hogy ez az interjú is elősegítheti ezt az elképzelést. A legutóbbi szólólemezeden van egy megindítóan szép dal, az „A Gordon for me”. Mesélnél egy kicsit arról, hogy mi ihlette?

– Ez egy érdekes történet sok-sok csavarral, amit érdemes az elején elkezdeni. 2014-ben Skóciában népszavazás volt a függetlenségről; én is emellett kampányoltam. A másik oldalon állt Gordon Aikman, egy fiatal, akkoriban talán 28 éves, munkáspárti aktivista srác. Tudod, valószínűleg a legtöbb kérdésben Gordon és én azonos oldalon állnánk, de ebben a konkrét kérdésben ellentétesen gondolkodtunk. Akkoriban jelentette be, hogy MND-ben szenved, ami egy ritka gyógyíthatalan betegség. Ha még emlékszel, akkoriban sokan vettek részt a „jegesvödör-kihívásban”.
Én is megtettem, és Gordonnak ajánlottam. Jó érzés volt, függetlenül attól, hogy a másik kérdésben teljesen ellentétesen gondolkodtunk. Gordon meleg volt, és a párjával úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. Megkerestek és megkérdezték, hogy énekelnék-e az esküvőjükön. Hogy is mondhattam volna nemet? Úgy gondoltam, hogy ez egy kedves és klassz lehetőség, mert abban az időben Skócia nagyon megosztott volt, az emberek különböző oldalakon álltak. És ez megerősített sok mindent, amiben hiszek, hogy mindenki számára lehetővé kell tenni a házasságkötést, és hogy Gordon betegsége milyen jelentőségteljes dolog. Barátok lettünk, de legnagyobb megdöbbenésemre a betegsége nagyon gyorsan súlyosbodott, és éppen Európában voltam, amikor megkaptam a hírt, hogy meghalt. Nem tudtam ott lenni a temetésén. Tudod, Skóciában van egy ezred, a „Gordon Highlanders”, és van egy régi skót dal: „A Gordon for me”. Egy lány énekli egy katonának, hogy “ha nem Gordon, akkor nem is kell nekem’’. A mi Gordonunk pedig egy elképesztő karakter volt, szóval a történet háttere miatt ez egy kis tréfás szójáték is erre a hagyományos dalra. Felvettem a dalt és játszottam a turnén is, ahova Gordon családja is eljött.

– Nagy rajongója vagy a country zenének, és saját BBC műsorod is van. Az interjúid révén másképp közelíted meg a zenét és a zenészeket?

– Ez egy nagyszerű módja más zenészekkel való találkozásnak. Néha, amikor a saját bandádban vagy, nincs lehetőséged ilyen beszélgetésekre. Amikor kiadsz egy lemezt, akkor a végén minden rólad szól és már nagyon unod saját magad (nevet). Szóval, azért is szeretek más dalszerzőkkel interjút készíteni. Élvezetes és tanulságos betekintést nyerni abba, hogy miből lesznek és mi hajtja a művészeket. Volt szerencsém számos igazán nagyszerű személyiséggel beszélgetni és mindig tanultam valamit a történeteikből és meglátásaikból.

Ha valaki kezdő “Deacon Blue-ban”, melyik albumotokat ajánlanád, ami számodra megragadja az együttes lényegét?

– Azt hiszem, a legtöbb ember még mindig a „Raintown”-hoz, az első lemezünkhöz nyúl vissza. Ha azt a lemezt szereted, akkor a zenekart is szereted. Ez egy különleges lemez volt, mert ezen határoztuk meg a hangzásunkat. Szerintem, azok a dalok még mindig részét képezik az emberek életének és még mindig lehet kapni bakeliten (nevet). De ha nem akarsz visszamenni egészen a múltba, a “City of Love” is egy ilyen lemez. Beleadtam a szívemet, lelkemet. Az egész életem benne van és tényleg úgy érzem, hogy olyan jó, amilyen csak lehetett.

Forrás: zenefuleidnek.blogstar.hu