Az úszó, aki karrierjét áldozta egy baleset áldozatainak megmentésére

Savars Karapetjan azt hitte, egy bomba robbant fel. Békés nyár végi nap volt Jerevánban, Örményország fővárosában, amikor egy trolibusz váratlanul letért az útról, és a város közepén lévő mesterséges tóba rohant. Míg a legtöbb szemlélőt megbénította a rémület, Karapetjan akcióba lendült. Egyetlen célja volt: a lehető legtöbb embert megmenteni. Az uszonyos úszás huszonhárom éves bajnoka a tóba ugrott, az alámerült buszhoz úszott, lábával betörte az ablakot, és menteni kezdte a kétségbeesett fuldoklókat.

Ifjúkori sportkarrier

Savars Karapetjan 1953. május 19-én született az ekkor a Szovjetunióhoz tartozó Örményországban, és már fiatalon ígéretes sportolóként tűnt ki. Apja által is bátorítva először a tornával próbálkozott, de edzője úgy vélte, túl későn kezdte el ahhoz, hogy bajnok lehessen belőle. Utána az úszáshoz fordult, de nem bizonyult kellően rugalmasnak.

Végül az uszonyos úszásnál kötött ki, ahol erőteljes testfelépítése és kifogyhatatlan energiája az élre segítette. A kitartást és erőt igénylő uszonyos úszásban a versenyzők a víz alatt, lábukhoz erősített búváruszonnyal úsznak. Hosszú távokon légzőcsövet vagy oxigéntartályt használnak, de a rövidebbekhez csak visszatartják a lélegzetüket.

Karapetjan eltökélte, hogy büszkévé teszi apját, ezért keményen edzett. Homokkal töltött hátizsákjával naponta majdnem harminc kilométert futott, a lábához deszkákat szíjazva kocogott, és gyakorolta a lélegzete visszatartását.

Kitartó munkájának hamarosan meglett az eredménye: az 1972-es moszkvai Európa-bajnokságon aranyérmet nyert az 50 és 100 méteres számokban, amire egy szovjet újság így lelkendezett: „Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a fiatal örmény atlétát még sok nagy bajnokságon fogjuk látni.”

A fiatal úszó azt is bebizonyította, hogy a veszéllyel szemben is helyt tud állni. 1974-ben egy buszon ült, amikor a vezető leszállt, hogy ellenőrizze a motort – csakhogy elfelejtette előbb behúzni a kéziféket.

A busz gurulni kezdett egy szakadék felé, mire Karapetjan a vezetőfülkébe rontott és berántotta a féket, elhárítva a katasztrófát. Két évvel később azonban ismét tragédiával nézett farkasszemet.

1976-ra pályafutása váratlan és fájdalmas fordulatot vett, amikor minden magyarázat nélkül kihagyták a szovjet válogatott keretéből. Úgy gondolta, azért történhetett, mert még túl fiatal; vagy mert nemrég beteg volt; vagy mert örmény születésű.

Szeptember 16-án a frusztrációt ledolgozandó futni indult a Jereván közepén lévő mesterséges tó körül Kamo nevű testvérével, edzőjével, és az elmaradhatatlan húsz kiló homokkal a hátán. A huszonegy kilométeres táv azonban örökre megváltoztatta az életét.

Amikor a 15-ös a tóba zuhant

Futás közben váratlanul hangos zajra lett figyelmes. Felnézve látta, hogy a 15-ös számú trolibusz letért az úttestről, és egyenesen a tóba hajtott. Utólag a tanúk ellentmondásos beszámolókat adtak a baleset okáról – egyesek szerint a buszvezető egy utassal vitatkozott egy megállóról, mások szerint egy zsebtolvaj ütötte fejbe.

„Elsőre nagyon ijesztő volt” – mondta Karapetjan. „Olyan hangos volt, mintha egy bomba robbant volna.” De abban a pillanatban az ösztönei vették át az irányítást. Savars Karapetjan a tóhoz rohant, mély lélegzetet vett, és ugrott. Négy méter mélyre úszott le, és bal lábával berúgott egy ablakot, miközben az üveg felhasította a lábát. A felkavart iszaptól vakon tapogatózott be az ablakon, túlélőket keresve.

„A legnehezebb rész a trolibusz hátsó ablakának berúgása volt” – számolt be 1982-ben. „A fájdalom elviselhetetlen volt – de aztán nem gondoltam rá többet. Tudtam, hogy nincs sok időm.” Újra és újra alámerült, összesen negyvenszer, annyi embert hozva fel, amennyit csak tudott.

Odafent átadta őket a testvérének, aki maga is úszóbajnok volt és a felszínen maradt, hogy partra vigye a túlélőket, majd Karapetjan ismét a víz alá merült. „Nem láttam, aki megmentett, mert hátulról ragadott meg, ahogy kihúzott” – mesélte egy tizenhét éves túlélő. „De jól emlékszem a kezére – egy erős, izmos kézre. Még éreztem, hogy húz valamerre, aztán elájultam.”

Karapetjan újra és újra lemerült, amíg már a mentőcsapat tagjai könyörögtek neki, hogy hagyja abba. Egészen addig merült, amíg egyszer már csak egy párnát hozott fel, és rájött, hogy mennyire elgyengült az oxigénhiánytól. „Rémálmaimban sokáig előjött az a párna. Megmenthettem volna még valaki életét.”

Harminchét embert mentett ki a vízből, akik közül húszan végül túlélték. Kilenc további ember menekült meg saját erejéből a törött ablakon át. Karapetjan bekötötte a vágott sebeket a lábán és hazament.

Estére viszont felszökött a láza és görcsökben tört ki. A család egy orvos barátja kórházba vitte, ahol napokig kritikus állapotban kezelték. A hideg, szennyezett víz és a lábán esett sebek tüdőgyulladást és vérmérgezést okoztak. Bár végül felgyógyult, majdnem bizonyosnak tűnt, hogy sportolói karrierjének vége szakadt.

Csak három hét múlva tudott ismét lábra állni. De még sokkal több időbe telt, mire a Szovjetuniótól megkapta a hőstettéért járó elismerést. „Rögtön a baleset után néhányan cikket akartak közölni egy újságban, de ezt nem engedélyezték. A Szovjetunióban a trolibuszoknak nem volt szabad a vízbe esniük” – magyarázta Karapetjan.

Savars Karapetjan megkésett hőssé avatása

A trolibusz-baleset után Karapetjan megpróbált visszatérni az úszáshoz, de a mentés során végrehajtott rengeteg merülés maradandóan károsította a légzőrendszerét. Ehhez járult egy furcsa, új tartózkodás a víztől.

„Nem igazán féltem a víztől, egyszerűen csak utáltam” – mondta. Ennek ellenére néhányszor még rajthoz állt. A szovjet bajnokságon világrekordot állított be 400 méteren, majd a Magyarországon rendezett Európa-bajnokságon arany- és bronzérmet is nyert.

Ezek után viszont végleg szögre akasztotta az uszonyait. Huszonnégy évesen vonult vissza, miután tizenegyszer döntötte meg a világcsúcsot, tizenhét világbajnoki, tizenhárom Európa-bajnoki, és hét szovjet bajnoki címet szerzett.

Jereváni hőstette viszont egészen 1982-ig ismeretlen maradt. Ekkor egy úszóbajnokságról tudósító újságírónak fülébe jutott a trolibusz-baleset története, és megírta a moszkvai Komszomolszkaja Pravda újság számára. A cikk nem tett említést a baleset áldozatairól, kiemelte viszont Karapetjan hősiességét.

Ezzel az úszó egy csapásra nemzeti hős lett. A szovjet hatóságok a Méltóság Érdemrendjével tüntették ki, a Nemzetközi Csillagászati Unió kisbolygót nevezett el róla, és szovjet állampolgárok tízezrei írtak neki dicsőítő leveleket.

Karapetjan ezek után sem ült nyugodtan a babérjain: 1985-ben, amikor a jereváni sportcsarnok kigyulladt, ugyanúgy gondolkodás nélkül rohant be a tűzbe életeket menteni, ahogy évekkel korábban a tóba ugrott.

Savars Karapetjan később Moszkvába költözött és egy cipőboltot nyitott. Honfitársai azonban nem felejtették el, és 2013-ban felkérték, hogy vegyen részt a szocsi téli olimpia fáklyájának hordozásában. A volt úszó két szakaszt is futhatott a lánggal, és utólag büszkén jelentette ki, hogy Oroszország és Örményország nevében is vitte azt.

Karapetjan ma, évtizedekkel az őt híressé tevő események után sem csinálna semmit másképp. Mentőakciójának ára sportolói pályafutása volt, de ha kéne, ismét megtenné. „Nem volt más választásom” – mondta. „Nem lett volna helyes, ha a világ leggyorsabb víz alatti úszója csak ott áll, és meg sem próbál segíteni. A természet és az emberiség is elítélt volna. Maga Isten is elítélt volna.”

Forrás: mult-kor.blogstar.hu