Digi-tali

Negyvenes a virtuális hálóban. Szekeres Anna blogja.

Az a korosztály vagyok, aki még „offline” gyermekként nőhetett fel: imádtam könyvet olvasni, sokat kerékpároztam, ha tehettük, az utcabeli kis barátokkal bandáztunk és szerettem levelezni is. Sosem unatkoztam, mert mindig találtam magamnak elfoglaltságot. Tesómmal sokat társasoztunk, az udvaron volt homokozónk, hintánk és kieszeltünk magunknak saját játékokat is, amikhez birtokba vettük a kertet és a padlást is.

Esténként bakelitlemezeken hallgattunk meséket vagy dalokat; később rádióztunk és nagy szó volt, amikor televíziónk lett. Az első adásra is emlékszem, a Mazsola és Tádé egyik jelenete rögzült bennem, ahogy bámultam és csodálkoztam, mindez hogyan lehetséges. Nem bántuk az adásszünetes napokat, és annak képernyőjét sem, amit gyakran néztünk, hátha történik mégis valami. Imádtunk kirándulni, a táborokban előfordult, hogy áram sem volt, de nem is hiányzott. Az egyhetes elutazások alatt, jó, ha egyszer tudtunk telefonálni egy fülkéből apu munkahelyére, mert otthon sem volt készülékünk. Az élményeinkről egy tekercsnyi fotót készítettünk, amelyekről csak az előhívatás után derült ki, mennyire voltunk ügyesek.

A mai egyből tudósító és jelző világunkban szinte már hihetetlen, hogyan tudtunk létezni, de mindennel elboldogultunk és közben még jól is éreztük magunkat. Személyes, emberközeli és természetes volt minden. Lehet, csak most tűnik úgy, de volt idő mindenre és mintha nyugodtabb és kevésbé zűrös lett volna a világunk. Minőségibb programjaink voltak: beszélgetéssel, közösségi léttel és nagyobb empátiával, összetartással egymás iránt. Persze, fiatalok is voltunk, más szabályok és lehetőségek voltak, de talán jobban jelen voltunk egymás és a saját magunk életében is.

Most elképzelhetetlen lenne az életünk kütyük nélkül. Sokat segítenek a munkavégzésben, a tájékozódásban, segítségadásban, feltétel a tanulásban és abban, hogy valamelyest lépést tartsunk a trendekkel. Már egyetemista voltam, amikor mobiltelefonom lett, még a nyomógombos változatban. Mégis, komoly dolog volt, de ma már mosolyogtató emlék, hogy csak hívásokat és üzeneteket válthattam vele. Óriási a fejlődés technikailag és van az a korosztály, akinek ez már követhetetlen. Aki kívülről nézi, látja, mennyire gyorssá vált minden, mennyire megváltoztak a szokások, mennyivel kevesebb időnk van pihenésre, mozgásra és milyen elszigeteltté, türelmetlenné váltunk. Aki meg benne van, ugyanezt érzi. Igyekszünk felzárkózni az elvárt tudáshoz, de egyensúlyt tartani és egészséges határokat szabni is.  

Szerencsésnek érzem, hogy vagyok olyan idős már, hogy viszonyítási alapom legyen és ellenálljak, ha valami már nem befogadható számomra. Óvatosan bolyongok a digitális dzsungelben, miközben csak arra várok, hogy megfogják a kezemet és ne engedjék el.