Az életébe került Nelson admirális legfényesebb győzelme

A francia tüzér darabokra szaggatta a Victory kormányát és azt az asztalt, amelyen a navigációs eszközök voltak. A 104 ágyúval felszerelt brit zászlóshajó legénysége egyenesen a francia hajók gyomrába célzott, a francia katonák viszonzásul a Victory fedélzetére tüzeltek. Horatio Nelson ott állt, ahol a flotta parancsnoka áll egy csatában: a hátsó fedélzeten. A francia mesterlövész ekkor célzott, majd jó 20 méter távolságból eltalálta Nelson vállát. A golyó térdre kényszerítette az altengernagyot, a tőle pár lépésre álló Thomas Hardy, a Victory kapitánya rémülten kiáltott fel: „Remélem nem történt súlyos baja!?”. Nelson így válaszolt: „Azt hiszem, végül mégiscsak sikerült nekik”. A földközi-tengeri brit flotta parancsnoka néhány óra múlva halott volt, a csata nélküle folytatódott.

Sorsfordító ütközet

A trafalgari csata kiemelkedik a tengeri hadviselés történetéből, hiszen ez volt a napóleoni háborúk utolsó nagy tengeri ütközete. A 27 sorhajóból álló, Horatio Nelson angol tengernagy vezette brit flotta 1805. október 21-én legyőzte a 33 hajóból álló francia–spanyol flottát, amivel szertefoszlott I. Napóleon francia császár terve Anglia megszállására, s több mint száz évre megalapozta a brit fölényt a világ tengerei felett. E hegemónia lehetővé tette az angolok számára, hogy egyedülálló birodalmukat tovább építsék és meg is tartsák: a 19. század a britek évszázada lett.

Pedig az előjelek nem kedveztek Londonnak. Az angol korona alig 20 évvel Trafalgar előtt elvesztette 13 észak-amerikai kolóniáját, ráadásul az örök rivális Franciaország szövetséget kötött a volt gyarmatokkal. A franciák a Karib-tengeren is megpróbálták biztosítani helyüket a britek rovására, ám amikor 1782 áprilisában a brit koronához tartozó Jamaica meghódítására indultak, a brit hadiflotta Iles des Saintes-nél (Guadeloupe) áttörte az ellenséges harci hajók sorát, a Sir George Rodney vezette brit erők pedig menekülésre kényszerítették a franciákat.

Az 1802-es amiens-i békét követően sokan hittek abban, hogy a két nagyhatalom kiegyezésével Európában beköszönt a béke korszaka, ám a remény illúzió maradt, a megállapodásokat egyik fél sem tartotta be. Hamar kiderült, hogy a színfalak mögött a béke csupán fegyverszünetet jelentett: alig egy év elteltével ismét fellángolt az ellenségeskedés Franciaország és Anglia között.

Napóleon terve az volt, hogy az Atlanti-óceán nyugati részén összevonja a francia–spanyol flottát, az erőfölény birtokában ugyanis már biztosítani tudná a Csatorna feletti uralmat. Miután 1805 elején a franciák kitörtek Toulonból, elkeseredett üldözés vette kezdetét, majd augusztusban Pierre Charles Silvestre de Villeneuve francia altengernagy tett egy erőtlen kísérletet, hogy megszerezze a Csatorna feletti befolyást, de a kudarcot követően inkább délnek fordult és Cadiz irányába hajózott.

Az akkor már az idegösszeomlás szélén álló, Nelson-fóbiától szenvedő Villeneuve Cadizban szerzett tudomást arról, hogy Napóleon le akarja váltani, így gyorsan kellett cselekednie, hiszen érezte: ha nem így tesz, azonnal véget érhet katonai pályája.

Az egyesült francia–spanyol hajóhad október 19-20-án indult el Cadizból abban a reményben, hogy a Földközi-tengerre úgy tudnak kijutni, hogy nem kell nyílt csatát vállalniuk az angolokkal. Másnap a brit zászlóshajó, a Victory fedélzetéről az őrszemek pillantották meg a 9 mérföldre (14,5 kilométerre) tartózkodó ellenséges flottát, ám a természet szeszélye – a gyenge szél – miatt hat órába telt, míg a két hajóhad lőtávolon belülre ért. Az összecsapás elkerülhetetlenné vált.

Tengeribeteg parancsnok a brit flotta élén

A földközi-tengeri brit flotta élén Lord Horatio Nelson altengernagy állt. Anglia legnagyobb tengeri hőse 1758. szeptember 29-én, Norfolkban született egy tiszteletes tizenegy gyermeke közül hatodikként. A kilencéves korában édesanyját elveszítő félárva fiú 12 évesen lépett be a tengerészethez, s a ranglétrán gyorsan ugorva, húszéves korára már egy franciáktól zsákmányolt, 28 ágyús fregatt kapitánya volt.

1784-től az amerikai hajók és a karib-tengeri brit gyarmatok közötti kereskedelmet megtiltó törvény betartásán őrködött Antigua körzetében. Nelson – aki rendre összekülönbözött az 1651-es brit Tengerhajózási Törvény (Navigation Act) pontjainak értelmezésén felettesével, Sir Richard Hughes tengernaggyal – több szabálysértő hajót lefoglalt, mire ezek tulajdonosai bepanaszolták Londonban.

Vizsgálat indult ellene, s bár nem ítélték el, 8 hónapos kényszerszabadságra küldték Nevis szigetére. Nelsont 1793-ban, a franciaországi forradalmi háborúk idején, Nagy-Britannia hadba lépésekor reaktiválták, s több tengeri csatában is részt vett az HMS Agamemnon parancsnokaként.

A korzikai Calvi elfoglalásakor, 1794 júliusában elvesztette jobb szemét (a közhiedelemmel ellentétben nincs arra bizonyíték, hogy Nelson valaha is szemkötést használt volna), majd amikor három évvel később megkísérelte Santa Cruz meghódítását Tenerifén, egy puskagolyó roncsolta szét a jobb könyökét; a hajóorvos érzéstelenítés nélkül, egy fűrésszel levágta a karját. Nelsont ez sem akadályozta meg abban, hogy fél órával később már parancsokat osztogasson.

A vakmerő akcióiról ismert, karizmatikus, bogaras, könnyen tengeribeteggé váló altengernagy hajlamos volt arra, hogy szükség esetén figyelmen kívül hagyja a parancsokat, igaz, ezzel rendre csatákat nyert. 1797-ben a Szent Vince-foki tengeri ütközetben a parancsra fittyet hányva elállta a menekülő spanyol hajóhad útját, négy évvel később a dán flottát megsemmisítő koppenhágai csatában pedig azzal „hárította” az akció befejezésére utasító parancsot, hogy látcsövét vak szeméhez emelte.

Lord Nelson a magánéletben is ugyanilyen állhatatos volt. 1798-ban, a franciák elől menekítette Szicíliába a nápolyi udvart, amikor megismerkedett a nápolyi angol követ prostituáltból lett feleségével, a botrányos szerelmi ügyeiről ismert Emma Hamiltonnal, aki szeretője és élete nagy szerelme lett. Botrányos kapcsolatuk felkavarta az arisztokráciát, így Nelsont azonnal hazarendelték, hogy elszakítsák a tengernagyot a nőtől.

Nelson az utasításnak csak késve engedett, ráadásul úgy, hogy magával vitte Londonba Lady Hamiltont – a férjével együtt. Az 1801 végén kötött fegyverszünet után visszavonult, idejét Lady Hamiltonnal töltötte. A béke azonban nem tartott sokáig: Nelson 1803-ban tengerre szállt és – két hónapot nem számítva – két évig partot sem ért.

Nelson zsenialitása dönt

A taktikai doktrína ebben az időben azt írta elő, hogy a hajók az ellenséges hajókkal párhuzamosan sorakozzanak fel, s majd az össztűz eldönti, hogy melyikük az erősebb. Nelson a taktikai elképzeléseit már korábban egyeztette parancsnokaival, melyben szakított az addigi gyakorlattal és elhatározta, hogy nem a szokásos párhuzamos hadrendet alkalmazza a csatában: oldalsó irányból – merőlegesen – támadva akarta megtörni az ellenséges harcrendet, ezzel kényszerítve ki a közelharcot.

A terv több szempontból is igen kockázatos volt: a francia és spanyol hajók teljes oldalsortüzet zúdíthattak az angol hajókra anélkül, hogy a britek azt viszonozhatták volna, másrészt a támadás sikeréhez elengedhetetlenül szükség volt a hátszélre. A „Nelson Touch” az újdonság erejével hatott.

Amikor a spanyol és francia hajók árbocai feltűntek a láthatáron, a brit hajók két sorba rendeződtek és úgy haladtak az ellenség felé. A terv nagyjából Nelson számításai szerint alakult. 11 óra 45-kor hangzott el az altengernagy szállóigévé váló mondata: „Anglia elvárja, hogy mindenki teljesítse a kötelességét”, majd nem sokra rá azt parancsolta, hogy közelítsék meg jobban az ellenséget. Az angol hajókat kegyetlen ágyútűz fogadta, de a támadás lendületét nem tudták megtörni. Először jött a brit Royal Sovereign, amely Cuthbert Collingwood altengernaggyal a fedélzeten a déli hajósort irányította és a francia Fougueux tartotta sortűz alatt, majd azt követte a spanyol Santa Ana.

Trafalgarnál összesen 4780 ágyú volt a hajók fedélzetén, ez olyan tűzerőt jelentett, amilyet szárazföldön még csak megközelítőleg sem vetettek be soha. Az ellenséges hajók zavartalanul tudtak tüzelni rájuk, miközben a britek még védekezni sem tudtak. A britek szerencséjére a franciák és a spanyolok eleinte pontatlanul lőttek, és a nagy hullámverés is gondokat okozott nekik a célzásban.

A francia hajók, bár erősebb építésűek, gyorsabbak, jobb fegyverzetűek voltak a britekénél, a legénység nem rendelkezett tengeri tapasztalatokkal, a hajórajoknak nem volt gyakorlata a manőverezésben. Nelson tervének megfelelően a britek ott, ahol át tudták törni az ellenséges vonalakat, túlerőben voltak. Ezenkívül a brit legénység lényegesen gyakorlottabb és gyorsabb volt az ágyúkkal. A legalább hat fős ágyús legénységek legjobbjai percenként tudtak egy lövést leadni, a franciáknak és a spanyoloknak az utántöltés legalább kétszer ennyi időbe került.

Amint a Victory elérte az ellenséges vonalat, pusztító oldaltüzet zúdított Villeneuve zászlóshajójára, a Bucentaure-ra. A csata egyik döntő pillanata volt, amikor délután negyed kettő körül a Redoubtable árbocáról egy mesterlövész a vállán eltalálta Nelsont. A Victory hajónaplójában a következő bejegyzés olvasható: „A részleges tüzelés 4.30-ig tartott, ekkor a győzelmet jelentették az igen tiszteletreméltó Lord Nelson vikomtnak és főparancsnoknak, aki aztán belehalt sebesülésébe.”

Mintegy háromnegyed órával Nelson halála után, negyed hatkor befejeződött a trafalgari csata. A szörnyű mérleg: a britek 458 életet vesztettek, 1208-an sebesültek meg, meghalt 2218 francia és 1025 spanyol. A trafalgari csata utáni reggelen heves vihar csapott le, mintegy háromezer fogoly vízbe fúlt, s a 17 megszerzett ellenséges hajó közül kilenc elsüllyedt.

Nelson testét Hardy kapitány egy hordóba tetette, és brandyben konzerválták. A nagy győzelem és Nelson halálának híre csak a csatát 16 nappal követően érte el a londoni admiralitást. Nelson állami temetést kapott, maradványai a Szent Pál-székesegyházban nyugszanak hatalmas síremlék alatt. Utolsó akaratát, hogy a kormány gondoskodjék Lady Hamiltonról és lányáról, nem teljesítették.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu