Bulika a Szent István téren – csúcsra jár a kedves vezető személyi kultusza

Miközben Budapesten az új Szovjetunió ellen tiltakozik, Hódmezővásárhelyen – a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján – saját hatalomba lépésének napját ünnepelteti vérbeli kommunista pártvezérként. És mégis, vérkomolyan kérdezzük, mi a fenét ünnepelhetünk az elmúlt négy éven?

Keresve is nehéz lenne olyan családot találni Magyarországon, melyet így vagy úgy nem sújtott az egykori embertelen kommunista diktatúra: február 25-én a rezsim áldozataira emlékezünk. A kommunista diktatúrák világszerte több mint 100 millió ember életét követelték, a számokat pontosan a mai napig nem lehet megállapítani. Hazánkban is százezrek életét vette el, nyomorította meg, tette tönkre a 20. század véres kezű politikai őrülete. A Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján előttük tisztelgünk, hajtunk fejet.

Kivéve a gyevi bírót. Merthogy Márki-Zay Péter nagyszabású rendezvényt, magyarán szólva: bulikát röffent be erre a napra. Saját hatalomba jutásának évfordulóját ünnepelteti meg a vásárhelyiekkel. Lesz itt minden, mint a búcsúban: fűtött sátor, az önjelölt Mester ömlengős beszéde kék mappából és/vagy súgógéppel (még az is lehet, hogy Simon András és Péterfi Judit apostolok szoros emberfogásos védekezése nélkül – bár ki tudja, ha felügyelet nélkül hagyják, Peti kapitány még képes lesz megindítani a magyar katonákat az ukrán frontra…), Charlie-koncert dupla viszkivel, megagiga Szíj Melinda-lok, Aradi–Varga-humorbombák, móka, kacagás, kaja, pia, habzsi-dőzsi és retróparti tinci-táncival.

Egy nappal a budapesti tünci után! Morbid; nem kicsit, nagyon. Hiszen csütörtökön a fővárosi éjszakában a fővárosi állandó lakcímre bejelentett „vásárhelyi” politikus még Ukrajnáért aggódott, az új Szovjetunió létrejötte és fenyegetése ellen tiltakozott, most meg – történészi diploma ide vagy oda – a történelmi előzményeket kukázva önmagát ünnepelteti a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján.

Politikai szimpátiától, pártállástól függetlenül is sorjáznak a kérdések. Akár jobboldali érzelmű, akár MZP-fan is a vásárhelyi polgár, ha végignéz a város elmúlt négy évén, ha végiggondolja, mi minden történt (vagy éppen nem történt) itt 2018. február 25-e óta, leginkább sírhatnékja támad. Mert ez a négy esztendő szinte kizárólag vitatkozásából, balhéból, cirkuszból, gyűlölködésből, uszításból és magyarázkodásból állt. Vásárhelynek valahogy semmi sem sikerült: elbukta a sokmilliárdos beruházásokat, az új, modern könyvtárat és tudásközpontot, a gimnáziumok felújítását és bővítését, korrupció- és mutyigyanús ügyek lengték körül a városházát, miközben a torony alól mást sem hallottunk, mint a fideszesek és a kormány hibáztatását. Politikai preferenciáktól függetlenül egyetérthetünk abban, hogy büszkék semmiképpen sem lehetünk erre az időszakra, ha valami, hát ez a négy év biztosan nem kerül be arany betűkkel Vásárhely történelemkönyvébe.

Miközben Márki-Zay azt ígérte: fejlődjön szabadon a város, valójában nem történt más, mint: veszekedjen, gyűlölködjön szabadon Vásárhely! Ha objektíven tekintünk erre a négy évre, nem tudunk mást megállapítani, mint azt, hogy a város egy centit sem haladt előre. Legfeljebb hátra. Most akkor őszintén, mi a fenét ünneplünk, ünnepelnek?

Jellemző módon persze Márki-Zay nem a város sikereit, fejlesztéseit, hanem saját magát dicsőíti. Ebből is teljesen egyértelmű most már, hogy Vásárhely csak ugródeszka volt számára. A várost dobbantónak tekintette, már „utódját” is kijelölte (a mostani bulikát is szervező/jegyző Szabó család egyik tagjára bökött rá…), és most sem a közösséggel foglalkozik, hanem önmagával. A vásárhelyiek meg kimehetnek a Szent István térre, „ünnepelhetik” a Parlamentbe távozó Márki-Zayt, az ablakon kihajított négy évet és mindazt a kárt, amit a baloldal miniszterelnök-jelöltje saját, gátlástalanul nyomulós karrierépítése árán a városnak okozott.

És tényleg különösen bizarr, hogy Gyurcsány Ferenc kapitánya csütörtökön még az orosz hatalmi törekvések ellen tüntet, az új Szovjetunió rémével fenyeget, majd másnap a Kommunizmus Áldozatainak Emléknapján bulikát trombitál össze. Igazi észak-koreai, szovjet-orosz kommunista tempó ez: a vezér megválasztását meg kell ünnepelni. Mindenáron és minden körülmények között. Éljen, éljen, éljen soká a kedves vezető! Fanfárok, dobpergés, könnycseppek, ingetetés és bólogatás – megy ám a mozi!

Még az is lehet, hogy ha a balos miniszterelnök-jelöltet megválasztja az ország, február 25-e piros betűs ünnep lesz a magyarok számára, és a kommunista diktatúrák áldozataira való emlékezés helyett a hódmezővásárhelyi Messiás eljövetelét lesz kötelező megünnepelni. Most komolyan, van még lefelé?