A török alóli felszabadulás során jött létre az egyiptomi Muszlim Testvériség

Az Oszmán Birodalom nevéhez köthető Oszmán Kalifátus mintegy fél évezreden át szimbolizálta a világ muzulmán híveinek egységét, ugyanakkor a Közel-Kelet arabsága évszázadokon át a török hatalom árnyékában tengődött. Isztambul bukása, a török „iga” első világháború utáni lerázása − habár ezt követően ideiglenesen a nyugat-európai gyarmatosítók befolyása alá került az iszlám világ − elősegítette a fundamentalista irányzatok terjedését, amelyek közös álma egy hatalmas muzulmán állam létrehozása volt.

Gyarmatosítási verseny

Habár az öreg kontinens már a 15–16. században belekezdett a gyarmatosításba, az iszlám világ a 18. század végéig mentesült e kellemetlen teher alól. Nem térhettek ki azonban a kora újkor félelmetes erejű birodalmának hódítása alól a Földközi-tenger mentén élő arabok, akik majd négyszáz évre a muszlim hatalom egyetlen jelentős központjává váló Oszmán Birodalom alattvalói lettek.

A folyamatosan elnyugatiasodó Isztambul központosította a hatalmat, a hadurakat és minden autonóm csoportosulást felszámolt, s a 19. század elejéig sikerrel vette fel a harcot az egyre nagyobb iramban folyó európai kolonizációval szemben.

A 19. század azonban vízválasztónak bizonyult: Napóleon egyiptomi inváziója nyitotta meg igazán az iszlám világ gyarmatosítását.

A britek Indiában 1818-ban vették kezükbe a gyeplőt, míg a holland kormány már 1800-ban átvette a hatalmat a Holland Kelet-Indiai Társaságtól a délkelet-ázsiai szigetvilág felett. A franciák pedig előbb Algériában, majd Tunéziában és Marokkóban, végül az egész északnyugat-afrikai területen éreztetni kezdték, ki is az úr.

A 19. századra világossá vált: közel van az „Európa beteg emberének” nevezett Oszmán Birodalom − az algériai partvidéktől kezdve Egyiptomon és a Közel-Keleten át Iránig tartó − uralmának összeomlása, s vele párhuzamosan a nyugati hatalmak kolonizációjának kiteljesedése.

Az oszmánok által kinevezett kormányzók jogi és intézményi reformokat hajtottak végre az általuk ellenőrzött területeken, s felügyeletük alá vették a korábban autonómiát élvező intézményeket. A centralizáció nem a különböző népek érdekeit, hanem az állam hatékonyságának és a hadsereg ütőképességének javítását szolgálta.

A térségbe egyre jobban benyomuló nyugatiak hasonló módon próbálták ellehetetleníteni a civil társadalmak kialakulását, s mindent megtettek, hogy a Török Birodalomból kiszakított területrészek önállótlanok legyenek, s rászoruljanak a nyugat-európai „segítségre”.

Reformerek kora

Az iszlám világ reformjának és megújulásának első hulláma a 19. század második felétől élénkült meg, s alapvetően a „pániszlamizmus” és a konzervativizmus talaján állt, de célja volt a gazdaság nyugati minták alapján történő megreformálása és az iszlám hagyományok gyakorlatának megváltoztatása − sőt esetenként hatókörének leszűkítése is.

Az egyik legjelentősebb képviselője az 1838-ban egy kabuli családban született Dzsamál ad-Dín al-Afghani volt.

1868-ban − amikor a brit hadsereg elleni felkelések megsokszorozódtak − el kellett hagynia Afganisztánt, mivel a gyarmati hatalmak attól tartottak, Afghani prédikációi erősítik és táplálják a lázadásokat. Még Párizsba száműzve is folyamatosan prédikált, hogy megtalálja útját a Koránhoz, amely az ő szemében az egyetlen út volt a muzulmán világ megreformálásához.

Emellett azonban nyitott volt arra is, hogy a muszlim gondolkodásba integráljon minden olyan politikai és tudományos ismeretanyagot, amelyről azt feltételezte, hogy elősegítheti az umma (az iszlám nemzet) fejlődését.

Afghani leghíresebb utóda, a brit gyarmatok számát csökkenteni és muzulmán országokat egyesíteni igyekvő Mohamed Abdou volt, aki Franciaországban ismerkedett meg mesterével. Az iszlám szigorúsága és zárkózottsága ellenére Abdou Riszálat at-Tawhíd (Az egyistenhit levele) című művében meglehetősen modern hozzáállásról tett tanúbizonyságot: úgy vélte, hogy az iszlám hit és a nacionalizmus összeegyeztethető.

A 20. század elején az iszlám vallás helyzete paradox volt. A muzulmán világ egy intellektuális pezsgésen ment keresztül, a legbefolyásosabb teológusok a Próféta üzenetét igyekezték modernizálni és reformokkal élénkíteni, ugyanakkor kínosan ügyeltek arra, hogy az alapvető mondanivalóján ne változtassanak.

Az iszlám egyáltalán nem nevezhető központi vallásnak abban az értelemben, ahogy a római katolikus vallás. A politikai vagy intézményesült iszlám csupán az Oszmán Birodalom idején alakult ki − ez pedig máig érzékeny téma a szunnita világban.

A birodalom alkonya

Az 1910-es években (gyakorlatilag már a 19. század elejétől) a nagy oszmán hatalom a végét járta. A birodalom belülről emésztette önmagát, és közel állt az összeomláshoz. Isztambul már csak árnyéka volt egykori (16. századi) önmagának, a kalifátus utolsó óráit élte.

Ha dátumot kellene megadni a birodalom pusztulásáról, a helyes válasz 1908 lehetne, amikor a nacionalista ifjútörök mozgalom magához ragadta a hatalmat, de talán az 1918 pontosabb volna, hiszen az első világháború vetett végleg véget az örökké a Közel-Kelet ellentétét jelentő Oszmán Birodalomnak.

A Közel-Kelet sokáig a kis-ázsiai központú nagyhatalom árnyékában élt. Kairó 970-ben alapított Al-Azhar mecsete, amely az iszlám fő filozófiai központja volt, évszázadokon át volt elnyomva a török „rabiga” alatt, azonban a birodalom bukása során újból erőre kapott. Az az iszlám azonban, amelyet hirdetni kezdett, egy vitákkal, perlekedésekkel teli iszlám volt.

Abdou 1905-ös halálát követően egyik tanítványa, Mohamed Rasíd Ridá vette át a stafétabotot. Megalapította az Al-Manár (Világítótorony) című magazint, amelyben a szíriai teológus az arab és a muzulmán kultúra, illetve az arab nemzeti nézetek és az Al-Azhar teológiája között keresett kapcsolatot.

Élete nagy részét azzal töltötte, hogy hirdette a törökök „árulását” − Mustafa Kemal Atatürk ugyanis eltörölte a kalifátust, világiasította Törökországot, amit számos török és arab egyaránt hitszegésként élt meg.

Ez szakadást eredményezett a török modellel, ugyanis az Al-Azhar látásmódja sokkal inkább hajlott a szigorú ortodoxia felé, amelyet Isztambul egyre inkább nyugatosított, illetve európaiasított.

Egyiptom feltámadása

A 20. század első felében az egykori Török Birodalom arab területein a legszélesebb körben Haszan al-Banna mozgalma terjedt el, amely az iszlám központi szerepét hangsúlyozta minden jövőbeli fejlődéshez, és meggyőződéssel vallotta, hogy a vallás adaptálható a modern élethez. A legfontosabb probléma, amelyre választ kellett találniuk a még mindig jelen lévő európai gyarmatosítás volt.

Az 1906-ban vallásos egyiptomi családban született, az Al-Azhar teológiai szemináriumain nevelkedett al-Banna az iszlám lényegével szembeni kérlelhetetlensége már fiatalkorában megmutatkozott. Létrehozott egy szervezetet a „Törvény megszegése elleni vétségek” néven, amelynek tagjai azokat az embereket vádolták és ítélték meg, akikről úgy gondolták, hogy megszegték a vallási vagy erkölcsi szabályokat. A mélyen vallásos, folyamatosan böjtölő, hétfőn és csütörtökön nem étkező al-Banna Kairóban lett tanító, azonban 1927-ben Isztambulba költözött.

A nyugathoz államszervezetileg is kötődni igyekvő Kemal Atatürk 1924-ben olyat tett, amivel az 1453 óta folyamatosan létező, a világ muzulmán hívőinek egységét egy csapásra szétrombolta: megszüntette az isztambuli Oszmán Kalifátust. Erre válaszul hozta létre al-Banna 1928-ban a Muszlim Testvériség vallásos közösségét, amely a kalifátus helyét igyekezett átvenni, azonban köreiben − a kalifátussal ellentétben − lényegesebben nagyobb figyelmet kapott a politikai fókuszpont. A posztmodern szalafista mozgalmak sorába illeszkedő törekvés alternatívát kínált a nyugati kapitalizmussal és a marxista elképzelésekkel szemben egyaránt.

Al-Banna számára az iszlám egybefoglalt mindent: a magán- és publikus ügyeket is. Az iszlám nemcsak vallás, hanem a nemzetiség és a polgárság egy formája. A követőik a leggyakrabban azért prédikáltak, hogy az emberek visszatérjenek az ősi vallási gyakorlatokhoz és az iszlám törvény (sária) szabályainak szigorú követéséhez. A Testvériség tagjai elkötelezték magukat, hogy harcolnak a laikus, illetve a nyugati és az európai hatások ellen, ugyanakkor a tradíció és a modernség sajátos ötvözetét igyekeztek a hívek elé tárni.

A brit gyarmati uralom ellen harcolva a Testvériség a társadalom, az állam, a kultúra és a vallás egyetlen „totális és teljes” egésszé olvasztását tűzte zászlajára. Al-Banna csoportja úgy vélte, első lépésként egy közös iszlám államot kell létrehozni, amelynek működéséhez néhány jelentős nyugati „találmányt” is beemelt volna, úgymint az alkotmányos kormányzást, valamint a demokrácia elvét.

1932 őszén a Muszlim Testvériség székhelyét Kairóba költöztették (ugyanis Haszan al-Bannát a fővárosba helyezték), ahol megsokszorozta az iskolák számát a szegénynegyedekben, jótékonysági szervezeteket, rendelőintézeteket és könyvtárakat hozott létre az ország több pontján. Kissé populista, de leginkább realista módon főként Egyiptom hátrányosabb helyzetű lakosaira fordított nagyobb figyelmet.

A fiatal mozgalom közönsége gyorsan növekedett: 1933-ban kétezer tagja volt, 1935-ben már 40 ezer, majd ez a szám az 1940-es évek elejére több mint 200 ezer lett. A jeruzsálemi muftihoz közel álló al-Banna Egyiptom határain kívülre is ki akarta terjeszteni befolyását, s 1947-től kezdve Palesztina felszabadításáért, majd pedig Izrael állam ellenében harcoltak.

Ekkoriban a mozgalomnak már több mint kétmillió tagja volt Egyiptomban, s a jól kiépült szervezet gyakorlatilag államként működött az államban (saját hadsereg, egészségügyi intézmények, iskolák). 1948. december elején a tervezett Izraellel kötendő fegyverszünet miatt súlyos zavargások törtek ki, amelyek megfékezésére bevetették a kairói rendőrség teljes erejét, december 8-án pedig az „állam biztonságának veszélyeztetése” miatt feloszlatták a mozgalmat.

Néhány nappal később, a Testvériség egyik tagja meggyilkolta a miniszterelnököt. Az újabb válasz nem váratott sokat magára: 1949. február 12-én merénylet áldozatául esett Haszan al-Banna is. A mozgalom azonban nem omlott össze, s máig jelentős, bár ellentmondásos szerepet tölt be Egyiptomban.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu