Sokáig felváltva tűrték el és üldözték a buddhizmust Kína uralkodói

„Egy álom vált valóra” – sokszor halljuk a régészek szájából elhangzani e talán valóban elcsépelt frázist egy-egy, a szélesebb közvélemény számára olykor nehezen értelmezhető, ám szakmai értelemben fontos és előremutató régészeti felfedezés kapcsán; mégis, nem túlzás azt állítani, hogy 2012-ben a kínai archeológusok valósággal „bankot robbantottak” az észak-kínai Hopej tartományban folytatott ásatásuk alkalmával. A kínai régészcsoport még az év januárjában összesen 2895 ép Buddha-szobrot, illetve szobortöredéket talált egy 3,5 méter széles és másfél méter mély gödörben a 2500 éves múltra visszatekintő történelmi Jecseng városhoz tartozó területen. A szobrok között a 20 centiméterestől az ember nagyságúig többféle méretű is található, többségük fehér márványból és kék kőből készült, és feltehetően a Keleti Vej- és az Északi Csi-dinasztia (534–577) korából származnak. De vajon hogyan került közel háromezer Buddha-szobor Kína e távoli vidékére?

Buddhák mindenhol

Hogy mégis mennyire jelentős felfedezésről van szó, azt jól mutatja a kínai politikai vezetés eltökéltsége. A területi kormány illetékesei ugyanis közölték: egy helyi vállalkozással szándéknyilatkozatot írtak alá arról, hogy létrehoznak egy 10 milliárd jüan (346 milliárd forint) beruházási értékű, 107 hektáros Buddha kulturális parkot, amelynek célja a további kutatások elősegítése, a buddhista ereklyék védelme és a turizmus előmozdítása.

A parkban a grandiózus tervek szerint helyet kapna egy múzeum, egy buddhista iskola, több templom, szálloda és üzletek.

A kutatócsapat összesen 2895 ép Buddha-szobrot, illetve szobortöredéket talált, ami azért fantasztikus, mert a kutatók vélekedése szerint a páratlan leletegyüttes valószínűleg az új Kína 1949-es megszületése óta a legnagyobb az országban. (Hozzá kell azonban tenni, hogy bár a felfedezés valóban rendkívüli, egyáltalán nem szokatlan, gondoljunk csak a szintén a Hopej tartományban található híres tinghsziani templomra, ahol még az ötvenes években több mint kétezer szobortöredéket tártak fel kínai archeológusok.)

A szobrok – amelyek közt vannak egészen kiváló állapotúak is – keletkezési ideje egy fél évezredes periódust ölel fel az Északi Vej-dinasztia (Kr. u. 386–534/535) korától egészen a Tang-dinasztiáig (618–907).

A felfedezés azért is jelentős, mert általa bepillantást nyerhetünk az ősi Kína vallási életébe, csakúgy, mint a korszak egyik legfontosabb, 2500 éves múltra visszatekintő városa, Jecseng mindennapjaiba.

A kínai Jecseng (Karghilik/Karghalik, másik nevén Csokkuka) több ősi dinasztia fővárosa, egykor a régió politikai, gazdasági és kulturális központja volt, területén 1983 óta folytatnak ásatásokat.

Jecsenget még a Tavasz és ősz korszakban (Kr. e. 771–476) alapította Huan hercege, de a Hadakozó fejedelemségek korában már Vej (Wei) államhoz tartozott.

Jecseng volt a főhadiszállása a Keleti Han-dinasztia korában a híres hadúrnak, Yuan Shao-nak, majd a Három királyság kora idején (220–280) Cao Cao-nak, ám alig negyven évvel később, a Nyugati Jin-dinasztia idején egy lázadó sereg elfoglalta a várost és felégette annak gyönyörű templomait.

Vallás érkezik a selyemúton

A Keleti Vej és az Északi Csi dinasztiák (Kr. u. 534–577) időszakában 80 ezer buddhista szerzetes és szerzetesnő szolgált itt 900 templomban, az Északi Csi uralkodók pedig igen nagy tisztelői voltak a buddháknak. Néhány buddhista templom a város vagyonos családjainak felajánlása nyomán épülhetett meg, s elterjedt gyakorlat volt, hogy egy-egy szobrot vagy faragványt egy család vagy egy barát tiszteletére adományoztak a templomoknak.

A feljegyzések nem világosak a tekintetben, hogy a buddhizmus mikor érte el először Kínát. Indiából a buddhizmus a kereskedelmi útvonalak – elsősorban a selyemút – mentén, az azokon közlekedő karavánok és az indiai hittérítő szerzetesek segítségével terjedt el az ázsiai kontinensen, így Kínában, ahova valamikor a Han-dinasztia idején, a Kr. u. 1–2. században érkezett meg.

Az indiai hittérítők áldásos tevékenysége nyomán a buddhizmus az ókortól kezdve jelentős szerepet töltött be a kínai történelemben. Ugyan az első fordítások már a Kr. u. 2. században napvilágot láttak, a vallás elterjedése nem ment zökkenőmentesen. A kínai társadalomban meggyökerezett normák és szokásjogok ugyanis kibékíthetetlen ellentétben álltak a buddhizmus szerzetességi koncepciójával és a közösségi élettől való teljes elfordulással, sőt olyan vélemények is megfogalmazódtak, miszerint a buddhisták barbárok, a tanok méltatlanok a kínai kulturális hagyományokhoz, mások szerint pedig a buddhizmus ártalmas a kormányzásra és a társadalomra nézve.

A buddhizmusnak idővel sikerült reális alternatívát nyújtania a taoisták és a konfucionisták számára. A kínai értelmiség azonosulni tudott a buddhizmus erkölcsével és szertartásaival, az elit pedig a belső bölcsesség gyakorlatát vallotta magáénak. A Kr. u. 3–5. század között számos szútrát fordítottak le, s egyre inkább egyértelművé váltak a buddhizmus és a taoizmus közötti különbségek.

A buddhizmus elterjedésének semmi nem állta útját: a 3. század végén még csak 180 buddhista kolostor állt Kínában 3700 szerzetessel, míg a 6. század végén csak Észak-Kínában negyvenezer kolostor működött, a szerzetesek száma pedig elérte a négymilliót.

Az 5. századra Kína déli részében – ahol a konfuciánus hagyományok elevenebbek voltak, szemben északkal, ahol az idegen eredetű dinasztiák örömmel fogadták a sokak szemében továbbra is idegennek tartott vallást – is megalapították a buddhista iskolákat, a kínai nyelven is elérhető buddhista szövegek (a fordításokat ekkor még külföldiek végezték) széleskörű terjesztésének és a Kínába ellátogató külföldi szerzeteseknek köszönhetően pedig idővel kialakultak a speciális fókuszú hagyományok és szekták. Hogy mennyire fontos időszak volt ez a buddhista tanok kínai elterjedését illetően, jól mutatja, hogy az 5. században kezdődtek meg a csan (zen) tanítások a birodalomban.

Jecseng, az örök háborúskodás terepe

Az, hogy a buddhizmus Jecseng városában is elterjedt, egyáltalán nem meglepő. Először is, a város északon feküdt, egy olyan területen, ahol – ahogy arra korábban utaltunk – a politikai vezetés idegen eredetű volt, így sokkal inkább mutatkozott toleránsnak és befogadónak egy külföldről érkező vallás iránt, mint a déli uralkodók; másodszor, Jecseng állandóan a dinasztikus háborúk ütközőzónájában volt, ezért a buddhista tanok biztonságot és megnyugvást kínáltak a háborúskodásba belefáradt népesség számára.

A buddhizmus mindezek ellenére számos ellenzőre talált Jecsengben. 446-ban például az északi Vej-dinasztia uralkodója, Tai Wudi császár parancsba adta, hogy az összes buddhista szerzetest meg kell ölni, a szobrokat pedig el kell pusztítani.

Az ámokfutást egy másik Wudi császár 574-ben folytatta (Északi Csou-dinasztia), a legnagyobb pusztítást azonban kétségkívül a Tang-dinasztiába tartozó, a szerzetesek látványát bevallottan nem bíró, a buddhistákat adóelkerülőknek tartó Vu-cung császár végezte, aki 845-ben 4600 buddhista kolostor és 40 ezer templom lerombolását rendelte el.

„Buddha barbár volt, aki nem beszélte Kína nyelvét és furcsa stílusú ruházatot viselt. A beszédei nem érintették az ősi királyainkat és az öltözködése sem felelt meg a törvényeinknek. Nem értette a kötelességeket (…) sem az apa és a fia szeretetét” – a Tang-kori próza ünnepelt mestere, a konfucianizmus tanait filozófiai műveiben védelmező Han Jü élesen mutatott rá azon jellemzőkre, amelyek végül a buddhizmus vesztét okozták.

Az első üldöztetések óta nem sokat változott a buddhizmust támadók alapvetése a vallást illetően: ugyanúgy idegennek tartották, a másik gyakran hangoztatott ellenvetés pedig az volt, hogy a buddhisták kivonták magukat a társadalomból, de sokakat zavart a templomok és kolostorok gazdagsága és adómentessége is.

Adjuk meg a Buddhának, ami a Buddháé

A jecsengi Buddha-szobrok zömét fehér márványból faragták ki, a többi mészkőből, illetve kerámiából készült, néhányukat faragványokkal díszítették. Az alkotások között a 20 centiméterestől az ember nagyságúig többféle méretű is található.

A szobrok többségét látva jól tetten érhető az az 5–6. századi gyakorlat, amikor az emberek – pénzt nem sajnálva – igen díszes Buddha-szobrokat adományoztak egy-egy templomnak.

„Az emberek a nagylelkűségükről adtak tanúbizonyságot, amikor olyan drága alapanyagokat használtak fel, mint a márvány vagy a bronz, továbbá drága festékeket és aranyat adtak hozzá” – nyilatkozta a felfedezés kapcsán Katherine Tsiang, a Center for the Art of East Asia (University of Chicago) igazgatója.

A különböző méretű és stílusú szobrok a Buddha-ábrázolások változatosságának ékes bizonyítékai. Van olyan szobor, ahol a nyugalmat sugárzó Buddha feje egy lótusz formájú háttér előtt látható, de előkerült egy olyan Buddha is, amelynek oldalán két bodhiszattva van, laza reverendát visel, lótusz pozícióban ül és szokatlanul gonosz arcot vág, más alkotások pedig tipikus kínai jegyekkel bírnak.

Tsiang elmondása szerint az alkotásokon látható feliratok mind arra utalnak, hogy a régi, mára megrongálódott szobrokat nem csak egyszerűen behajították a gödörbe, hanem gondosan betemették őket: összegyűjtötték a városban fellelhető szobrokat, majd a városfalon túlra vitték, hogy ott – nagyjából másfél ezer évre, de – biztonságban tudják őket.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu