Visszaeső bűnöző hozta létre az FBI és a Scotland Yard elődjét

Törvényen kívüli pályafutása már önmagában figyelemre méltó volt, azonban Eugène-François Vidocq a rend embereként is fényes karriert futott be: a turbulens 18. század végi Francia Királyságban közrendű sorba született férfi nem csupán hírhedt tolvaj és a börtönből való szökés mestere volt, de Franciaország első országos rendőri egységének megalapítója is. Ha ez nem lett volna elég, egyértelmű az is, hogy Victor Hugo klasszikussá vált regénye, A nyomorultak két szereplőjét is Vidocq alakja ihlette.

Zabolátlan ifjú, tolvaj és katona

A sikeres pékcsaládba 1775. július 24-én született Vidocq szabályszegő hajlama már korán megmutatkozott. Első áldozatai éppen szülei voltak: legalább két alkalommal emelt el pénzt a családi vállalkozás kasszájából, illetve egyszer a családi ezüstöket is pénzzé tette. 14 éves korára már ismert bűnözőnek számított az észak-franciaországi Arras városában, és éjszakába nyúló borgőzös mulatozásai és szexuális kalandjai is legendák tárgyává váltak.

Életvitele folytán az ifjút megkedvelte a helyi katonai helyőrség állománya, akik megtanították vívni, illetve megízleltették vele a katonaéletet. Miután néhány hónapot egy vándorcirkusz társulatánál töltött, 1791. március 10-én a nem egészen 16 éves Vidocq hivatalosan is felcsapott katonának az ekkor már a forradalom háborúit vívó ország seregébe.

Az ifjú ígéretes tehetségnek bizonyult, és 1792 folyamán mind a valmyi, mind a jemappes-i csatában kitüntette magát Európa nagy monarchiáival szemben, amelyek seregei XVI. Lajos király uralmát kívánták visszaállítani a kontinens akkor legnagyobb erőt képviselő országában.

1793-ra azonban még a forradalmi hadsereg is megelégelte Vidocq rendszeres dezertálásait, illetve azt is, hogy – a biztos győzelem tudatában – állandóan párbajra hívta ki az őt megsértőket. A 19 éves ifjút kicsapták, és visszaköltözött Arras-ba, ahol egy boltot vezetett. Itt viszonyt folytatott egy Anne Marie Louise Chevalier nevű lánnyal, akit – miután az azt hazudta neki, hogy gyermeket vár – feleségül is vett.

A „terhesség” idővel nyilvánvalóan valótlannak bizonyult, és időközben a boldogtalan házasságot az asszony hűtlensége is tovább rontotta, így Vidocq felszedte sátorfáját, és ismét katonának állt. Itt ismét nem töltött sok időt, és hamar továbbállt az ekkor még Habsburg uralom alatt álló Brüsszelbe, amely ekkoriban népszerű búvóhelye volt a francia bűnözőknek. Miután azonban dezertőrként nem rendelkezett semmiféle érvényes személyazonosító dokumentumokkal, egy rendőri igazoltatás után innen is távozni kényszerült.

Az újra francia földön járó Vidocq csatlakozott a „guruló hadsereghez” (Armée roulante), amely egy nem túl hasznos irreguláris elemként követte ugyan a harcoló egységeket, de a csatatereket gondosan elkerülte, helyette portyázással töltve az időt. Vidocq a körükben huszárkapitánnyá léptette elő magát, és e minőségében kis híján feleségül is vett egy gazdag özvegyet, azonban végül bevallotta neki szemfényvesztését. Ezután elhagyta a portyázó sereget, és az özvegy által neki ajándékozott nagyobb összeggel 1795 márciusában Párizsba ment.

Letartóztatások és szökések

A fővárosban rövid úton elverte vagyonát nőkre, és ismét visszatért északra, ahol először egy cigánykaravánhoz csatlakozott. Egy, a körükben megismert „orvossal” sajátos „vállalkozást” működtetett: enyhe mérgezéseket okoztak különböző haszonállatoknak, amelyeket aztán pénzért meggyógyítottak. Rövidesen továbbállt Lille-be, ahol megismerkedett egy Francine Longuet nevű nővel.

Longuet eleinte hatásosan meggyőzte Vidocqot, hogy viszonyuk kizárólagos, azonban a férfi gyanút fogott, és hamarosan rajtakapta Longuet-t egy katonatiszttel egy szálláson. Miután mindkettőjüket megverte, fenyegetéssel meggyőzte őket arról is, hogy az ezért tett feljelentést vonják vissza. Mindazonáltal Vidocqot ennek ellenére három hónap fogságra ítélték a lille-i Tour Saint-Pierre nevű börtönben.

Vidocq itt tovább rontott sorsán: amellett, hogy Longuet segítségével többször megszökött, lelepleződött, hogy egy César Herbaux nevű rabtársa számára hamis szabadulási papírokat állított elő. A két férfit 1796 decemberében nyolc év kényszermunkára ítélték, és a bretagne-i Brest városába helyezték át, a hírhedt Bagne nevű börtönbe. Itt a rabokat a kikötőben horgonyzó gályákon tartották leláncolva, és a közeli építkezéseken végeztettek velük nehéz fizikai munkát. Miután kiderült szerepe a korábbi szökésekben, Longuet-t is fél év börtönre ítélték, ezután Vidocq vele való kapcsolata megszakadt.

Vidocq a több állomásos áthelyezés közben felvette egy halott rab személyazonosságát, és így egy enyhébben őrzött börtönbe került, ahonnan előbb tengerésznek öltözve szökött meg, majd újbóli letartóztatása után betegséget színlelt, hogy a börtön gyengélkedőjére kerüljön. Itt egy kínálkozó alkalmat megragadva magára öltötte a betegeket ápoló apácák egyikének ruháját, és a kerítésen átugorva újból megszökött.

A börtönben töltött idő során Vidocq nem csupán elsajátította a francia boksz („la savate”) harcművészetét, de kitanulta azt is, hogyan tud a leghatékonyabban a többi rab bizalmába férkőzni. Ez utóbbi képessége nagy mértékben hasznára vált a későbbiekben.

Újra szabad emberként gondosan igyekezett elkerülni a hatóságok figyelmét, egyúttal minél távolabb kerülni Bretagne-tól, ahol keresték. A nyugat-franciaországi Cholet-ban sikerült beállnia marhahajcsárnak, és e munka keretében előbb Párizsig, majd Arras-ig eljutott, ezt követően pedig az ekkor ismét francia kézen lévő Brüsszelbe, majd a határon is túljutva egészen a holland Rotterdamig vitte az útja.

Itt az angol hajókat fosztogató holland privatérok (állami jóváhagyással működő kalózok) kényszersorozásának áldozata lett, és ezt a kötött rendzerű életet sem tűrte hosszú ideig: lázadást szított, és a legénységgel a nyugat-flandriai Ostendébe hajózott, amely ekkor szintén francia kézen volt. Pechjére a kikötői hatóságok felismerték, és újra letartóztatták, és ezúttal a Földközi-tenger partján fekvő Toulon hírhedt Bagne-jába vitték 1799 augusztusában. Egy sikertelen szökési kísérlet után végül 1800 márciusában egy prostituált segítségével innen is meglógott.

Nem lévén hová mennie, Vidocq visszatért szülővárosába, ahol megtudta, hogy apja 1799-ben elhunyt. Anyja azonban bűnöző életmódja ellenére tárt karokkal várta, és egy fél éven keresztül sikeresen bújtatta, mígnem a hatóságok felismerték, és ismét menekülnie kellett. A 19. század első éveiben egy osztrák férfi személyazonosságát vette fel, és viszonyba kezdett egy özvegyasszonnyal, akivel 1802-ben az északnyugati Rouen városába költözött. Itt sem telt sok időbe, míg múltja utolérte, és ismét elfogták: a fővároshoz közeli Louvres börtönébe vitték, ahol megtudta, hogy sorozatos szökései miatt távollétében halálra ítélték, majd visszaszállították Arras-ba.

Egy Ransom nevű helyi hivatalnok segítségével újratárgyalást sikerült kérnie. Amíg erre várt, felkereste őt Louise Chevalier – aki hivatalosan továbbra is a felesége volt –, hogy bejelentse válásukat. Miután látszott, hogy ítéletén az újabb tárgyalás sem fog változtatni, Vidocq ismét megragadott egy kínálkozó alkalmat: amikor egy ablak mellett őrizetlenül hagyták, a Scarpe folyóba vetette magát, és elúszott. A következő négy évet ismét szabadon töltötte, és gondosan kerülte a feltűnést.

Pálfordulás és új szakma

Útja először Párizsba vitte, ahol szemtanúja volt az őt okirat-hamisítási ügybe keverő korábbi rabtársa, César Herbaux kivégzésének. Látva annak a férfinak a halálát, akit az életét évek óta meghatározó negatív körforgás kiindulópontjának tekintett, Vidocq elkezdte újraértékelni addigi életét. A következő évek ismét költözések sorozatával teltek, ekkoriban idősödő édesanyjával és egy Annette nevű nővel élt együtt. Sehol sem lelt azonban nyugalomra: lépten-nyomon felismerték őt a múltjából emberek, és újra tovább kellett állnia.

Párizsban törvénytisztelő kereskedőként próbált egzisztenciát kiépíteni, azonban itt előbb megtalálta őt volt felesége, aki pénzt zsarolt ki belőle, majd néhány korábbi rabtársa, akik arra kényszerítették, hogy lopott árukat tegyen pénzzé számukra. 1809. július 1-jén, nem sokkal 34. születésnapja előtt Vidocqot hosszú idő után ismét letartóztatták. Nem akart tovább menekülni: abban reménykedve, hogy sorsa megváltozhat, felajánlotta szolgálatait a hatóságoknak besúgóként. Ajánlatát elfogadták, és július 20-án a Párizshoz közeli Bicêtre börtönében kezdte meg működését a rabok közt.

Főleg a szökést tervezőket, valamint a hamis személyazonosság alatt élő rabokat adta fel a börtönőröknek. Hamarosan áthelyezték a párizsi La Force börtönbe, ahol folytatta e tevékenységét, de Annette-en keresztül a „külvilágban” készülő bűncselekményekről is információkat juttatott el a párizsi rendőrség főnökének, Jean Henry-nak.

„Azt hiszem, talán örökös kémmé is válhattam volna, olyannyira messze volt mindenki attól, hogy bármilyen együttműködést feltételezzen köztem és a hatóságok közt. Még a kapuőrök és a foglárok sem tudtak a küldetésről, amely rám volt bízva. A tolvajok imádatától övezve, a legelvetemültebb banditák megbecsülésének részeseként (mert még e legkeményebb bitangok is bírnak oly érzelemmel, amelyet becsületnek neveznek) mindig támaszkodhattam irántam érzett odaadásukra” – írta erről az időszakról visszaemlékezéseiben Vidocq.

21 hónapnyi „kémkedés” után Henry annyira elégedett volt Vidocq munkájával, hogy elrendelte szabadon bocsátását. Hogy ne keltsen gyanút a rabok körében, a szabadulást egy megrendezett szökés formájában hajtották végre 1811. március 25-én. Vidocq azonban valójában korántsem volt szabad: Henry lekötelezettjévé vált. Úgy döntött, továbbra is hasznosítja Párizsban sem csekély alvilági hírnevét és kapcsolatait, és folytatja informátori működését.

A szökés mestereként nem esett nehezére ez alkalommal is szökött rabnak kiadnia magát a francia főváros alvilágában, és számos tervezett bűncselekményt sikerült lefülelnie – egyes esetekben ő maga is részt vett az akciókban, hogy egyenesen a rendőrökhöz vezesse társait. Ha társai gyanút fogtak, más bűnözői csoportokhoz verődött új álnéven és új háttértörténettel. Ily módon képes volt szinte folyamatosan újabb és újabb bandákat lebuktatni, ami nem kerülte el rendőrségi kapcsolatai figyelmét.

A rendőrség élcsapata

1811 végén Vidocq létrehozott egy informális civil ruhás informátori egységet, Brigade de la Sûreté („biztonsági dandár”) néven. Hálózatként még hatékonyabban működtek Vidocq parancsnoksága alatt, és egy évvel később, 1812 végén az egység hivatalosan is a párizsi rendőrség részévé vált. Egy újabb év elteltével a nyomozó egység országos hatáskört kapott: Napóleon császár rendeletet bocsátott ki, amely létrehozta a Sûreté Nationale, azaz „nemzetbiztonság” nevű országos nyomozóhatóságot. A teljes új rendőri szervnek az egykori halálraítélt, Vidocq volt a parancsnoka.

Az egység létszáma azonban csak lassan növekedett, mivel Vidocq gondosan megválogatta embereit – akik közt nők és férfiak is voltak –, és saját maga képezte ki őket az álcázás és a beilleszkedés művészetében. Többségük hozzá hasonlóan egykori rab volt, egy részüket egyenesen a börtönből toborozta.

Vidocq a politikai változásokat is jó érzékkel követte. Napóleon első, 1814-es bukása és a kivégzett király öccse, XVIII. Lajos visszatérése során a párizsi köznép kedélyeit igyekezett egységével kordában tartani – a közönséges bűnözők helyett ekkor a hangulatkeltőkre utazott –, Napóleon utolsó, „száznapos” uralmát követően pedig azokat a szélhámosokat leplezte le, akik valótlanul állították magukról, hogy az ancien régime idején nemesi címmel bírtak, és így próbáltak hasznot húzni a régi-új rendszerből.

1820-ra Vidocq és a Sûreté működése látványos csökkenést idézett elő a bűnözésben – egyedül 1817-ben 811 letartóztatás fűződött a nevéhez –, amit meg is háláltak neki évi 5000 frankos jövedelemmel. Mindazonáltal nem oszlott el minden felhő a feje fölül: a különböző vidéki hatóságoktól ezen évek alatt is rendszeresek voltak a megkeresések a párizsi rendőrség irányába, mivel Vidocq több tartományban továbbra is körözött bűnözőnek számított.

Végül 1817. március 26-án a párizsi rendőrprefektus, Jules Anglès közbenjárására XVIII. Lajos királyi kegyelemben részesítette. 1820-ban Vidocq feleségül vette Jeanne-Victoire Guérint, aki együtt lakott vele és Vidocq idős édesanyjával, valamint utóbbi unokahúgával, a 27 éves Fleuride Albertine Maniez-vel. A házasság nem volt hosszú életű: a korábban is gyenge egészségű Jeanne-Victoire 1822-ben elhunyt.

1823-ban a Sûreté a sajtóérdeklődés fókuszában találta magát egy különösen merész akció folytán: Vidocq részvételével az egység ügynökei megbújtak egy postakocsin, amelyről tudták előre, hogy rablási kísérlet áldozata lesz. A vadnyugati hangulatú rajtaütés során Vidocq és emberei tűzharcban győzték le a banditákat, és egy csapásra hírességekké váltak. A különleges nyomozószerv vezetője barátságot kötött Honoré de Balzac íróval, aki több művében is szerepeltetett Vidocq által ihletett karaktereket.

A politika változó szelei

A siker azonban nem állhatta útját a politika okozta újabb változásoknak: a forradalmi, illetve a napóleoni rendszer támogatóival békére törekvő, egyre többet betegeskedő XVIII. Lajos 1824-ben meghalt, utóda pedig öccse, a nála sokkal radikálisabb és bosszúszomjasabb X. Károly lett. Az új király az államszervezet szinte minden területére új vezetőket helyezett, és ez nem volt másként a rendőrség esetében sem.

Vidocq viszonya új főnökeivel rendkívül feszült volt – több alkalommal szóvá tették még azt is, hogy a Sûreté emberei bordélyokban és kocsmákban töltenek időt, miközben ez elengedhetetlen része volt nyomozói munkájuknak. 1827. június 20-án az 57 éves Vidocq benyújtotta lemondását.

Az országos hírű nyomozó gazdag emberként vonul vissza, és egy felbérelt szellemíró segítségével emlékiratait is papírra vetette. Miután 1830-ban feleségül vette unokatestvérét, Fleuride Maniez-t, úgy döntött, pénzéből vállalkozást alapít: a Párizstól keletre fekvő Saint-Mandéban papírüzemet alapított, ahol – saját korábbi nehézségeit nem feledve – volt rabokat alkalmazott, férfiakat és nőket egyaránt. Bár elsőre a papírgyártás egészen távol állónak tűnhet Vidocq addigi munkájától, ez nem minden tekintetben volt igaz: a nyomozó korábban szabadalmaztatta „hamisításbiztos”, különleges kémiai eljárással kezelt papírját, amelyet csekkekhez és hasonló hivatalos iratokhoz (valamint saját bűnügyi nyilvántartásának indexkártyáihoz) használt fel.

A szomszédok azonban nem nézték jó szemmel a büntetett előéletű munkaerővel üzemelő vállalkozást, és az ügyfelek sem voltak hajlandók a megjelölt áron megvásárolni Vidocq speciális termékeit: úgy érveltek, a vállalkozó nyilván aránytalanul nyerészkedik, hiszen a volt rabokból álló munkaerő bizonyára olcsóbb, mint a büntetlen előéletű. Vidocq azonban nem engedhetett áraiból: a gyárban használt bonyolult gépek és vegyszerek jelentős összegbe kerültek neki, és az ezekért felelős, kis létszámú képzett munkaerő szintén drága volt. A környezete és célközönsége által egyaránt elutasított vállalkozás nem húzta sokáig: Vidocq 1831-ben csődbe ment.

Időközben azonban ismét új szelek fújtak a politikában: a reakciós X. Károlyt az 1830-as, úgynevezett júliusi forradalom lemondásra kényszerítette, helyére a Bourbonok orléans-i ágából származó Lajos Fülöp került. Miután Vidocq informátorai segítségével egy nagy értékű lopással járó betörési ügy megoldásához nyújtott elengedhetetlen segítséget a hatóságoknak, az új rendőrprefektus, Henri Gisquet ismét kinevezte őt a Sûreté élére (természetesen nem zárható ki, hogy maga Vidocq szervezte meg a bűncselekményt is, amelyet aztán megoldott, hogy felhívja magára az új rendszer figyelmét).

Újbóli felkapottsága azonban rövid életűnek bizonyult. Az alkotmányos „júliusi monarchia” sem tudta megoldani a Franciaországot belülről feszítő számtalan problémát, és mindezt tetézte egy kolerajárvány is 1832-ben. A járvány egyik áldozata, Lamarque tábornok temetésén zavargás tört ki (az esemény Victor Hugo regényéből lehet ismerős), amelynek leverésében Vidocq és emberei is részt vettek, a beszámolók szerint korántsem finom módszerekkel. A megtépázott hírnevű nyomozóparancsnokot emellett új kollégái sem szívlelték, és több irányból is igyekeztek aláásni.

Végül 1832 novemberében felesége betegségére hivatkozva ismét lemondott. A Sûretét még aznap feloszlatták, majd nem sokkal később újjáalakult, teljesen új állománnyal: az új szabályok a legkisebb mértékben rovott múltú személyeket is kizárták az egységből, így teljesen „tiszta”, ám egyúttal a nyomozásban és az „utcai” információgyűjtésben egészen tapasztalatlan állománnyal működött tovább az ennek megfelelően egyre kevésbé hatékony szervezet.

Saját vállalkozások – váltakozó sikerrel

1833-ban Vidocq új vállalkozásba kezdett, ezúttal „előképzettségének” megfelelően: megalapította a Le bureau des renseignements („információs iroda”) nevű céget, amely egyfelől magánnyomozó-irodaként, másfelől privát rendfenntartó erőként működött. Itteni alkalmazottai szintén főként egykori elítéltek voltak.

A világ első magánnyomozó-irodájának is tartott szervezet főként a csődeljárásokkal ügyeskedőkre szakosodott, üzletemberek és magánszemélyek érdekeit egyaránt képviselve, ám a magánszférában tevékenykedve Vidocq még annyira sem válogatott módszereiben, mint korábban az állam szolgálatában: főként az információgyűjtésben gyakran alkalmazott törvényellenes eljárásokat is.

Emellett a „hivatalos” rendőrséggel és más állami szervekkel (többek közt a hadügyminisztériummal) is rendszeresen konfliktusba került a különös vállalkozás, amelynek irodáiban végül 1837. november 28-án razziát rendeztek a hatóságok: mintegy 3500 dokumentumot foglaltak le. Nem sokkal később magát Vidocqot is őrizetbe vették, így a karácsonyi ünnepeket rács mögött töltötte. Az ellene felhozott vádak alól – pénz szerzése átveréssel, hivatali vesztegetés, illetve közhivatali funkciók jogtalan színlelése – végül tanúvallomások alapján felmentették 1838-ban, nyomozó vállalkozása pedig tovább folytatta tevékenységét.

Az egykori legendás nyomozó mélyrepüléséről egyre többet cikkeztek a sajtóban, és „irodája” működése folytán is egyre több nagy hatalmú személlyel került ellenséges viszonyba. 1842 augusztusában ismét őrizetbe vették, ismét vállalkozása nem éppen becsületes ténykedése folytán: hűtlen kezeléssel, illetve emberrablással is megvádolták.

Utóbbi vád alapját az képezte, hogy Vidocq és emberei több fiatal nőt is akarata ellenére – ám családjuk kifejezett kérésére – apácazárdákba szállítottak és kényszerítettek belépésre. Bár eleinte úgy tűnt, a 67 éves férfit ezúttal elítélik, Vidocq ismét sikeresen játszotta ki kapcsolatait, és 11 hónap után újra szabad – ám immár igencsak szerény anyagi helyzetű – ember volt.

Hogy mentse a menthetőt, megpróbált túladni vállalkozásán, azonban azért nem jelentkezett megfelelő vásárló, mivel nem sokan értettek az efféle munkához. Az 1840-es évek folyamán rövid szakmai könyveket és esszéket adott ki, többek közt a börtönökről és a nyomozói munkáról. 1847-ben harmadik felesége is elhunyt, és Vidocq többé nem nősült újra (bár élete végéig még számos nő volt az életében). Az 1848-as forradalom idején még az átmeneti kormánynál alkalmazást talált a politikai rendőrségnél, de az ezt követően hatalomra kerülő III. Napóleon már nem kért szolgálataiból.

Az egyre többet betegeskedő Vidocq lassan visszavonult szeretett szakmájától, megmaradt pénzét óvatosan beosztva szerény életet élt. 1857. május 11-én hunyt el bérelt párizsi otthonában orvosa, ügyvédje és egy pap jelenlétében. Mi sem jellemzi jobban időskori életvitelét, mint hogy örökségéért 11 nő is jelentkezett, akiket pénz helyett annak írásbeli ígéretével „ajándékozott” meg társaságukért cserébe.

A hírhedt nyomozó öröksége

Bár korántsem mindig a törvény vagy a rend iránti önzetlen elhivatottságból cselekedett, Eugène-François Vidocqnak óriási szerepe volt nem csupán a 19. századi Franciaország biztonságosabbá tételében a bűnözés mérhető visszaszorításával, de módszertanában – különösen ami a helyszínelést és a bűnügyi nyilvántartások vezetését illeti – olyan forradalmi újítások is szerepeltek, amelyek a mai napig alapkövei a rendőrségi bűnfelderítésnek.

Vidocq volt az első, aki lábnyomokról készített gipszmásolatot, ő találta fel a „csalásbiztos” papírt, és ő hozott létre először indexkártyákon alapuló bűnügyi nyilvántartást, amelynek elemeit is ebből állította elő. Habár ő maga több kortársa szerint is fotografikus memóriával rendelkezett, azaz képes volt évek távlatából is bárhol, bármilyen körülmények közt (akár álruhában is) felismerni olyan arcokat, amelyeket már látott, ezt beosztottjaitól nem várhatta el, így bevezette az arcképet és rövid jellemzést, illetve egyéb ismertetőjegyeket összegyűjtő indexkártyás rendszert. A modern digitális adatbázisok bevezetéséig a világ legtöbb rendőrségén a 20. században is ilyen adatbázisokból dolgoztak a nyomozók.

Mindemellett Vidocq volt az első bűnügyi ballisztikai vizsgálat végrehajtója is: amikor 1822-ben a fiatal Isabelle d’Arcy grófnét – akiről széles körben tudott volt, hogy megcsalja jóval idősebb férjét –, lőtt sebbel a fején holtan találták, a gyanú azonnal a felszarvazott férjre terelődött. Vidocq elbeszélgetett a gróffal, akiről kijelentette, hogy személyisége nem gyilkoshoz illő.

E gondolat vezette a következő lépéshez, a gróf párbajpisztolyainak vizsgálatához. Ezekről megállapította, hogy vagy sosem lőttek még velük, vagy ha igen, nagyon aprólékosan meg lettek tisztítva azóta. Ezután kerített egy orvost, aki titokban kioperálta a halott nő fejéből a gyilkos lövedéket, amelyről Vidocq megállapította, hogy sokkal nagyobb kaliberű fegyverből származott, mint a gróf pisztolyai.

Mint kiderült, a nővel valójában éppen szeretője végzett: a férfinél nem csupán egy megfelelő űrméretű pisztolyt találtak, de számos ékszert is, amelyeket a férj a grófné tulajdonaként azonosított. Nem sokkal később Vidocq kézre kerítette a kereskedőt is, akinek a férfi korábban is lopott ékszereket adott el, és összeállt a kép: a bizonyítékokkal szembesítve a szerető beismerte a gyilkosságot.

Módszertanának külföldön is híre ment: miután 1829-ben Robert Peel megalapította London első hivatásos rendőrségét, nyomozójelöltjeit Párizsba küldte, hogy Vidocq tevékenységét követve sajátítsák el a szakmát, így a híres Scotland Yard első nyomozóit is maga Vidocq képezte ki.

Eredményei és különc személyisége még életében legendává tették Vidocqot, aki nem csak az általa személyesen ismert Honoré de Balzac folytán találta magát megörökítve az irodalomban: Victor Hugo híres regényében, A nyomorultakban Vidocq személyét „kettéválasztva” hozta létre mind a bűnbánó haramia Jean Valjean, mind a bűnözőkről és életmódjukról kissé túl sokat tudó Javert rendőrfelügyelő alakját.

Habár a kezdeti időkben a Sûreté – mivel az élén a Vidocqot nemigen kedvelő utódai álltak – eleinte nem ismerte el hivatalos szervezettörténeti kiadványaiban érdemeit, a 20. század folyamán megbarátkozott a gondolattal, hogy egy bűnözőből lett nyomozó rakta le az országos rendőri szervezet alapjait.

1941-ben, a rossz emlékű, kollaboráns Vichy-kormányzat idején végül a Sûreté Nationale mellé rendelték az országos szervezetbe Franciaország összes – addig egymástól függetlenül működő – rendőri szervezetét, amivel létrejött a ma is létező Police Nationale, így voltaképpen kijelenthető, hogy Vidocq egységéből jött létre a mai francia országos rendőri szervezet. Talán kijelenthető, hogy az egykori halálraítélt a legtöbb bűnét egy ilyen karrierrel valószínűleg jóvátette.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu