Mi állította meg Hannibált Róma kapujában?

Az ókor egyik legnagyobb hadvezére Kr. e. 217-ben meghozta a történelem egyik legvitatottabb döntését. Hannibál a Róma ellen vívott második pun háború kezdetén sikert sikerre halmozott, ám amikor a végső csapást is bevihette volna ellenségének, megtorpant. Több mint kétezer éve foglalkoztatja a történészeket, hogy mi lehetett az oka annak, hogy a karthágói hadvezér ahelyett, hogy megadta volna a kegyelemdöfést a köztársaságnak, Róma előtt meghátrált. Bár a legtöbben úgy vélik, Hannibálnak egyszerűen nem voltak meg a megfelelő eszközei ahhoz, hogy az Örök Várost is bevegye, vannak, aki szerint egészen más okok állnak a háttérben.

Elefántokkal az Alpok hágóin át

A Földközi-tenger nyugati partvidékének két nagyhatalma közötti – a térség feletti hegemóniáért folytatott – fegyveres konfliktus második felvonása (az első Kr. e. 264-től 241-ig tartott, és Karthágó vereségével végződött) a hispániai Saguntum erődjének Karthágó által történt elfoglalásával vette kezdetét.

Mivel a punok ezzel átlépték az Ebro folyónál lévő egyezményes határvonalat, Róma azonnal hadat üzent. Karthágó azonban éppen erre várt: a vereséget követő két évtized alatt erőt gyűjtő városállam Itáliában kívánta térdre kényszeríteni Rómát.

Kr. e. 218-ban a fiatal pun hadvezér, Hannibál több tízezres seregével és 37 harci elefántjával Hispánia felől, az Alpokon keresztül tört be Itáliába. Bár az átkelés során számos katonáját, valamint szinte az összes elefántját elveszítette, a bátor hadművelet sikerrel járt.

A pun sereg, miután hatalmas veszteségek árán, de legyőzte az első nagy akadályt, szinte megállíthatatlanul tört előre. Amikor Kr. e. 218 novemberében a punok a Ticinus folyó mellett legyőzték a háború során későbbiekben még kulcsszerephez jutó Publius Cornelius Scipio lovasságát, a Padus (ma Pó) folyó völgyében élő gallok is fellázadtak Róma ellen.

Hannibál egy hónappal később a Trebia folyó mellett is győzelmet aratott. A köztársaság vezetőin pánik lett úrrá. A szenátus hazahívta a Trebiánál hatalmas vereséget szenvedő consult, Tiberius Sempronius Longinust. Kr. e. 217 márciusában két új consult választottak Gnaeus Servilius, valamint Gaius Flaminius személyében.

Servilius (aki a korábbi főparancsnok, Scipio helyét vette át) erői az Adriai-tenger partján zárták el Hannibál előtt az utat, Flaminius pedig a Bononiából (a mai Bologna) az Appenineken át Róma felé vezető utat blokkolta.

Lótetemekből vetett ágyak

A háborúról tudósító két fő forrás a Kr. e. 2. században élt görög történetíró, Polübiosz Történelem (Historíai) című munkája, valamint a Kr. e. 1. és Kr. u. 1. század fordulójának évtizedeiben alkotó Livius Város alapításától (Ab urbe condita) című műve.

Polübiosz szerint Hannibál kora tavasszal hagyta el Bononiát, ekkor azonban serege – amelyhez télen ismét több ezer gall harcos csatlakozott, így immár mintegy 50–60 ezer főt számlált – egy újabb komoly akadállyal találta szemben magát. Egy, az Arno folyó által elárasztott széles lápon kellett átkelniük.

A katonáknak sokszor egészen a fejükig kellett elmerülni a mocsárban, így nem csoda, hogy sokan nem is érték el a túlpartot. Az átkelés során Hannibál és szövetségesei seregének számos katonája odaveszett, de a lovak és az öszvérek is tömegével pusztultak el.

A pun hadvezér így kénytelen volt az etruriai lakosok öszvéreit elkobozni, hogy továbbhaladhasson célja felé, lovassága létszáma azonban – mivel lóból csak kevés állt a lakosság rendelkezésére – jelentősen megcsappant.

A nagy számban elhullott állatok azonban amellett, hogy logisztikai szempontból is nehéz helyzetbe hozták a karthágóiakat, más aspektusból is problémát jelentettek a sereg számára.

Az elpusztult állatok tetemeit ugyanis a katonák halomba rakták, hogy azokon pihenjenek meg.

Bár elképzelhető, hogy a feltöltődést remekül szolgálta a ló- és öszvértetem halomból vetett bizarr ágy, volt egy káros mellékhatása is: számos katona ugyanis megbetegedett, és maga Hannibál sem úszta meg. A pun vezető egy kötőhártya-gyulladás következtében az egyik szemére megvakult.

Lángba borult szántóföldek és síró római asszonyok

A pun sereg tehát – nagy nehézségek közepette – végül átkelt a mocsáron, és eljutott Etrúriába. Mivel Hannibál szerette volna a rómaiakat minél előbb harcra kényszeríteni, drasztikus lépésre szánta el magát. Gyakorlatilag lángba borította és kirabolta az egész vidéket, hogy Rómából a szövetségesei iránt érzett kötelességre apellálva csikarjon ki egy újabb ütközetet.

A hadvezér terve pedig nagyszerűen működött. A hírnevéért aggódó Flaminius nem tudta tétlenül nézni a pusztítást, és feladva az addigi, kivárásra épülő stratégiát, üldözőbe vette Hannibált.

A karthágói stratéga katonáinak egy csoportja a Trasimenus-tó melletti magaslatok erdeiben rejtőzött el, hogy ott várja be a római seregeket. Június 24-e ködös reggelén a katonák megpillantották a dombok és a tó közötti völgyben masírozó római katonákat, és rajta ütöttek a mit sem sejtő ellenségen.

Róma története egyik legsúlyosabb vereségét szenvedte el. A pun lovasság sok római katonát beleszorított a tóba, ahol aztán vagy fegyverzetük súlya alatt süllyedtek el, és fulladtak meg, vagy a karthágóiak mészárolták le őket a vízben. A karthágói sereg mintegy 1500–2000 fős veszteséget szenvedett, a rómaiak oldalán viszont körülbelül 15 ezren vesztették életüket. Az ütközetet Flaminius sem élte túl.

A vereség híre persze hamarosan Rómába is eljutott, ahol – amint Livius írja – „nagy rémület és zűrzavar támadt. A nép a Forumra özönlött. Az asszonyok az utcákon bolyongva minden szembejövőt az imént bejelentett vereségről s a hadsereg sorsáról faggattak.” Mindenki attól tartott, hogy a pun hadvezér következő célpontja maga Róma városa lesz.

Pár lépésre Rómától

Hannibál seregének ekkor már csak 80 mérföldet kellett volna megtennie, hogy elérje Rómát. Ez kevesebb, mint tíz napi menetelésnek felel meg. Ekkoriban jelentős római katonai erő már nem állt a pun hadvezér útjában, így minden adott volt ahhoz, hogy az utolsó csapást is bevigye a köztársaságnak.

Ezek után azonban jogosan tehető fel a kérdés: miért nem próbálta meg bevenni Rómát Hannibál? Egyértelmű válasz nincs, a történészek azonban az elmúlt évezredek folyamán számos válaszlehetőséget vázoltak fel.

Míg Livius nem tett említést arról, hogy a pun stratégának lett volna ilyesfajta szándéka, Polübiosz úgy vélekedett, hogy a pun hadvezér még nem látta elérkezettnek az időt a metropolisz elleni offenzívára.

A legtöbben a görög történetíró magyarázatát el is fogadták. Az emellett érvelő szakértők szerint Hannibál nem rendelkezett megfelelő létszámú haderővel Róma elfoglalásához, és ha a várost ostrom alá is vették volna a pun seregek, a rómaiak a Tiberisen fenntartott utánpótlási vonalát nem tudták volna blokád alá venni, vagyis a város kiéheztetése nem jöhetett számításba.

Ráadásul az offenzívához szükség lett volna megfelelő ostromgépekre is, amelyek azonban nem álltak Hannibál rendelkezésére, megépítésük pedig roppant időigényes folyamat lett volna. Ez a pun sereget minimum hónapokra, de inkább évekre lefoglalta volna, és a mozgó háborút – amelyben a pun vezér elképesztő stratégiai képességei a leginkább érvényesülhettek – állóháborúvá merevítette volna.

Ez persze kiváló alkalmat jelentett volna a római haderőnek, hogy összeszedje magát, és újult erővel vegye fel a harcot a betörő ellenséggel szemben. Emellett nem szabad elfelejteni – mondják az elmélet mellett kardoskodó történészek –, hogy Rómát az Kr. e. 4. század végén bekövetkezett gall betörés után jelentősen megerősített ún. Servius-féle városfal védte.

Végzetes hiba?

Vannak azonban, akik úgy vélik, Hannibál részéről korántsem lett volna vakmerő lépés, ha Róma ellen indul. A köztársaság katonáinak többsége a városon kívül tartózkodó légiókban teljesített szolgálatot, a Rómában sebtében felállított, megfelelő harci tapasztalattal nem rendelkező két irreguláris légió (legiones urbanae) mintegy 10 ezer katonája pedig nem tudta volna megfelelően védeni a Servius-falat Hannibál több tízezres seregével szemben.

Ehhez persze ostromgépekre lett volna szükség, de az elmélet hívei szerint Hannibál képes lett volna rövid idő alatt megépíttetni a megfelelő szerkezeteket. Ha Róma ezalatt visszahívta volna légióit, az könnyedén a védelem nélkül maradt Szicília vagy az Ibériai-félsziget elvesztését jelenthette volna.

Az elmélet szószólóit a Tiberisen fenntartott utánpótlási útvonallal kapcsolatos, fent már említett érv sem győzte meg. Szerintük a gondolatmenet azért nem állja meg a helyét, mert ekkoriban még nem a Claudius uralkodása alatt felépített Ostián, hanem a Neapolis (a mai Nápoly) mellett található Puteolin (ma Pozzuoli) keresztül érkeztek Rómába a szállítmányok.

A kikötőbe befutott javakat ezután nem a Tiberisen, hanem szárazföldi utakon juttatták el Rómába, vagyis Hannibálnak csak ezen utak lezárása lett volna a feladata. Az Etruriánál állomásozó karthágói flotta mindeközben azt lett volna hivatott megakadályozni, hogy Róma védői a tengerről kapjanak segítséget.

Hogy Hannibál a nyilvánvalóan kedvező feltételek ellenére mégsem támadta meg Rómát – hangoztatják az elmélet hívei –, annak az volt az oka, hogy egyszerűen nem tartotta szükségesnek. Gondolkodását a hellenizmus hatotta át, ezért úgy vélte, hogy egy megszállt, vesztésre álló állam előtt egyetlen lehetőség áll: megállapodásra törekedni a hódítókkal. Nem vette észre, hogy Rómában más elveket vallanak.

A köztársaságnak ugyanis esze ágában sem volt békét kötni. A vereségek csak további harcra sarkallták a városállamot. Bár Kr. e. 216-ban, Cannae-nál még egy, a Trasimenus-tavi ütközetnél is súlyosabb vereséget szenvedtek el, és úgy tűnt, hogy Karthágó győzelme a küszöbön áll, Róma szövetségeseinek – latinok, umberek, picének stb. – helytállása, valamint a köztársaság kitartása meghozta gyümölcsét, és Scipio zamai győzelme Kr. e. 202-ben azt jelentette, hogy a punok elveszítették a háborút. Ki tudja, mi lett volna, ha Hannibál 15 évvel korábban Róma ellen vonul.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu