Unalomban teltek Napóleon utolsó évei a száműzetésben

1814. április 20-án Fontainebleau-ban, a palota udvarán a francia Császári Gárda katonái egy meggyötört, gyenge ember halk, elcsukló szavait hallgatták: „Mindnyájatokat szívemre szeretnélek ölelni, hadd csókolom meg legalább zászlótokat!” – zárta rövid szónoklatát Napóleon. Elit hadtestének tagjai, az öreg Morgósok sírtak, de még maga a császár is könnyezett, aki már felépült az egy héttel korábbi öngyilkossági kísérletéből. (Az a tízéves méreg ugyanis, amelyet az 1805-ös hadjárat előtt készített számára az orvosa nem hatott, ám óriási szenvedéseket okozott.) Túlélőként tehát el kellett viselnie a megaláztatást, hogy egy kicsiny szigetre száműzik. A császári címet megtarthatta, Elba uralkodója lehetett: pénze és a családja nélkül.

Párizs Elba felé tekint

A császár és kísérete május 4-én érkezett meg Elbára. Bertrand marsall és Drouot tábornok, valamint a később, Waterloonál velős válasza révén híressé vált Cambronne ezredes alkották a kíséretét. A szövetségesek különös kegyéből a Morgósok egy gyenge zászlóalja is elkísérhette császárát. A mindössze 223 km2-es szigeten akkoriban 13 ezer ember élt – három kis városkában és több faluban. Ennyi maradt Napóleon birodalmából.

Elbán Napóleon a sziget fővárosa, Portoferraio mellett egy hegytetőn épített házban lakott, amit I Mulininak, malmoknak hívtak, nevét a hozzátartozó szélmalmokról kapta. A „palota” szegényes volt, de legalább gyönyörű kilátást nyújtott a Tirrén-tengerre. A császár eleinte nem volt túl aktív, sokat maradt egyedül, feltehetően a mérgezés utóhatása miatt.

Amint egészsége jobbra fordult, egyre többet lovagolt, aktívabb lett a társasági életben, vasárnaponként császári fogadást rendezett, látogatókat is fogadott. Húga, Pauline vele élt, de meglátogatta Walewska grófnő és édesanyja, Madame Mère, Letizia Bonaparte is. Udvarában napi rendszerességgel fordultak meg a hírvivők, akik a legfrissebb híreket hozták az európai eseményekről.

Még Franciaország elhagyása előtt Napóleon ragaszkodott ahhoz, hogy adjanak mellé kíséretként egy angol tisztet, mert félt, hogy merénylet áldozata lesz. Sir Neil Campbell ezredes folyamatosan tájékoztatta Lord Castlereagh miniszterelnököt a császár viselt dolgairól. Valóban terveztek ellene merényletet, nem is kisebb méltóság, mint maga Talleyrand herceg, a császár egykori külügyminisztere. De a korzikai helyőrségparancsnok is megpróbált felbérelni orgyilkosokat. E próbálkozások még annak ellenére is eredménytelenek maradtak, hogy Napóleon, korábbi álláspontját megváltoztatva, maga kérte Campbellt: hagyja, hogy meggyilkolják őt.

Campbell 1814 decembere körül figyelt fel arra, hogy a császár egyre visszahúzódóbb lett. Keveset mutatkozott nyilvánosan, sokat volt egyedül, kerülte a társaságot. A hónap végén mindezt jelentette is Londonba. Nyilván az ő figyelmét sem kerülték el az Európából és a bécsi kongresszusról érkező hírek.

Európa új hatalmasai úgy sakkoztak országokkal, népekkel, mintha nem is emberekről lett volna szó. A Bourbon király uralma Franciaországban nagyon hamar roppant népszerűtlenné vált, a visszatérő régi arisztokraták pedig közgyűlölet tárgyai voltak. Franciaország egyre inkább délkeleti irányba, Elba szigete felé tekintett. A feszültség nőtt, az ország várta vissza császárát.

Napóleonnak egészen 1814 végéig eszébe sem volt visszatérni. Campbell azonban december végén már megsejthetett valamit. Látta, hogy egyre többen keresték fel a császárt, a „palotában” nagy a sürgés-forgás. 1815. február 12-én megérkezett Fleury de Chaboulon, Napóleon volt prefektusa is: üzenetet hozott Napóleon egykori külügyminiszterétől, Hugues-Bernard Maret-tól, Bassano hercegétől. A gyanús jelekkel nem törődve Campbell február 12-én mégis elhagyta a szigetet, Itáliába ment egy hölgyismerősét meglátogatni.

A császár azonnal cselekedett. Február 26-án, vasárnap mise után felöltötte kedvenc gárdaezredesi egyenruháját, és ismét beszédet mondott gárdistáinak: „Gránátosok, megszületett a döntés. Visszamegyünk Franciaországba, visszamegyünk Párizsba!” A hét hajóból álló kis flotta felszedte a horgonyt, és elindult Franciaország felé. A császár hatszáz katonájával elindult meghódítani Franciaországot.

A csapat március 1-jén Fréjus mellett ért partot. A „korzikai szörnyeteg” partra szállt – adta hírül az egyik párizsi újság. Ugyanez a lap 18 nap múlva örömmel jelentette be, hogy „a császári felséget hű Párizsa holnap fogadja”. Napóleon március 20-án valóban bevonult Párizsba. Uralma száz napig tartott, utána következett a waterlooi vereség.

Civakodás Szent Ilonán

A nagy csatavesztést követő három hét a bizonytalanság ideje volt Napóleon számára. A háborút elvesztette, Franciaországot nem tudta megvédeni, neki magának viszont lehetősége nyílt Amerikába menekülni egy gyors fregatton Rochefort kikötőjéből. Amikor azonban a kikötőt lezárta az angol hajóhad, nem maradt más választása, mint a megadás.

Alig négy héttel Waterloo után, 1815. június 15-én hajnali 6 órakor Napóleon felszállt a trafalgari csatát is megjárt angol Bellerophon sorhajóra, és sorsát legádázabb ellensége, Anglia belátására bízta. Anglia úgy döntött, hogy ádáz ellenségének az Atlanti-óceán kellős közepén, Szent Ilona szigetén kell leélnie hátralévő éveit.

A szigetet 1501-ben portugálok fedezték fel, de holland birtok volt egészen az 1673-as angol hódításig. Területe éppen fele volt Elbának, 122 km2, lakossága azonban csak 3500 ember, tulajdonosa pedig a híres-hírhedt Kelet-indiai Társaság.

Napóleon augusztus 7-én Pymouthban átszállt a Northumberland sorhajó fedélzetére, majd a Cockburn admirális zászlója alatt hajózó flotta kíséretében tízhetes hajóutat követően október 15-én (más források szerint 17-én) szállt partra a sziget egyetlen városkájában, Jamestownban. Bertrand marsall, Montholon és Gourgaud tábornokok és az egykori emigráns, Las Cases gróf, aki csak 1801-ben tért vissza és lett royalistából bonapartistává, illetve feleségeik kísérték el. A sziget élén a következő év áprilisáig Cockburn admirális állt, onnantól kezdve az újonnan kinevezett kormányzó, Sir Hudson Lowe tábornok.

A császár a sziget egy még korábbi kormányzójának, Skeltonnak a házát foglalhatta el. „Londwood” nem volt túl tágas, a mindössze 11 szoba nem lehetett elegendő a császárnak, kíséretének és szolgáinak, ezért őket a környező házakban helyezték el, Bertrand-t például a Hutt Gate házban, mintegy másfél kilométerre Longwoodtól.

A sziget klímája kellemes, a levegő a tenger fölé magasodó sziklán felépített Longwoodban száraz és tiszta volt, nyomát sem lehetett találni a köztudatban élő zord körülményeknek. Napóleon és kísérete tisztes ellátást kapott, szó sem volt éhezésről vagy egyhangú étkezésről, de nyilván nem lehetett olyan fényűző, mint amelyhez a császár hozzászokott.

Az új kormányzó, Howe rettegett attól, hogy Napóleon megszökik. A sziget védelmét megerősítették ugyan, és a flotta is folyamatosan felügyelte a környező vizeket, de Howe nem akart úgy járni, mint Campbell ezredes Elbán. Megpróbált ugyan jó viszonyt kialakítani a császárral, de mivel felsőbb parancsra nem volt hajlandó másként szólítani, mint Bonaparte tábornok, a császár elutasította a közeledését. Napóleon egyébként teljesen szabadon mozoghatott a szigeten, megválogathatta, hogy kivel akar találkozni. Egyet nem tehetett: nem hagyhatta el Szent Ilonát.

Longwoodban az élet roppant unalmasan telt. Napóleon már a hajón elkezdte diktálni Las Cases-nek emlékiratait, sokat olvasott, sétált, lovagolt. Az egyetlen – ámbár folyamatos – változatosság a civakodás volt Howe kormányzóval és a kíséret tagjai között. Utóbbi odáig fajult, hogy Gourgaud párbajra hívta Montholont. A párbajból Napóleon közbelépése miatt nem lett semmi, Gorgaud hamarosan el is utazott a szigetről, Napóleon Európába küldte, 1818-ban Las Cases is távozott.

Az excsászár élete utolsó öt és fél évét – kényszeredetten bár, de – az írásnak, pontosabban a diktálásnak szentelte. Emlékiratait Las Cases-nek, majd Montholonnak mondta tollba. Ezek az írások nagy részben a történelemnek, nem pedig a történelemről szólnak. Másrészt viszont a katonai írásai páratlan értéket képviselnek, mert a propagandára ez esetben is sokat adó Napóleon szavai mögött a világtörténelem legnagyobb katonája szólt az olvasóhoz. Rogniat tábornokkal folytatott vitája például máig páratlan értéke a világ hadtudományának.

Császári derékbőség

A császár utolsó éveivel kapcsolatban a legizgalmasabb, legtöbbeket foglalkoztató kérdés, vajon megmérgezték-e Napóleont, vagy sem. Gyanúsnak mondott halála óta alig akadt olyan évtized, amelyben ne született volna újabb könyv – benne újabb állítások, vádak és következtetések – a mérgezéselmélet alátámasztására.

E feltételezéseknek az utóbbi évtizedekben az az alapja, hogy Napóleon hajában a ma normálisnak tartott értéknél jóval nagyobb mennyiségű arzént találtak. Az elméletet alátámasztani látszik, hogy a császár Szent Ilonán tovább hízott, holott köztudottan gyomorrákban szenvedett, ami különösen előrehaladott stádiumban súlyvesztést okoz, míg a lassú arzénmérgezés hízást.

Az arzénmérgezéses teóriával kapcsolatban a paviai egyetem tudós szakértői beható elemzést végeztek: egy kisebb nukleáris reaktor segítségével rekonstruálták a Napóleon szervezetében lévő arzén mennyiségét. A vizsgálat meglepő eredményt hozott, a ma megengedhetőnek tartott arzénszint háromszorosát mutatták ki.

A vizsgálat azonban itt nem ért véget, mert Napóleon mellett más kortársak mintáit is kielemezték, ez pedig azt a rendkívül meglepő eredményt hozta, hogy a császár szervezetében kimutatott arzénszint nem tér el jelentősen a kortársak „eredményeitől”, tehát nem magasabb, mint egy átlagos, XVIII–XIX. század fordulóján élt ember esetében. Az arzén forrása elsősorban a bor lehetett, mivel abban a korszakban a boroshordókat arzéntartalmú szerrel tisztították. A bor mellett több más, akkoriban használt eljárás során is kerülhetett arzén az emberek szervezetébe.

A tudományos érvek – mint általában – az önjelölt laikusok számára nem jelentenek sokat ebben az esetben sem. Egy amerikai milliárdos komoly pénzt költött arra, hogy mégis igazolja a mérgezés teóriáját. Meg is találta a „tettest” Montholon gróf személyében. A milliárdos elmélete szerint a gróf az angolok megbízásából cselekedett, vagy éppen bosszúból, amiért Napóleonnak viszonya volt a feleségével.

Napóleon testsúlyával kapcsolatban a bázeli egyetem kutatói végeztek vizsgálatot, mégpedig nagyon érdekes módszerrel, a császár nadrágjainak a vizsgálatával. Az eredmény szerint a császár, aki a közhiedelmekkel ellentétben nem 158, hanem 167 cm magas volt, 1804 és 1820 között 67,8-ról 90,7 kg-ra hízott, de 14 hónappal később, halálakor viszont már csak 76 kg-ot nyomott. Ez alátámasztja a gyomorrákot mint a halált okozó betegséget, amit a boncolás jegyzőkönyve, illetve egy korábbi, nagyon súlyos gyomorvérzés leírása szintén megerősít.

Ami biztosnak mondható: Bonaparte Napóleon hosszan tartó súlyos betegség, lelki és testi gyötrelem után 1821. május 5-én délután 5 óra 49 perckor halt meg. És nemcsak életével, hanem halálával is talányt hagyott maga után. Személye megosztó volt, és az is maradt mind a mai napig. A bálványozástól a gyűlöletig terjed az emlékezés skálája. És az is bizonyos: a Napóleon-jelenség senkit nem hagyott, nem hagy hidegen.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu