Számos hibát is vétett Trója feltárásakor a régészet úttörője, Heinrich Schliemann

Alig 20 év alatt szenzációs eredményeket ért el, s bár a tudósok „pimasz sarlatánnak” és „hazug tökfejnek”, továbbá „bolondokházába való őrültnek” is titulálták, ő lelkes – ám szakszerűtlenül végzett – munkájával, „kővel és arannyal igazolta Homéroszt”. Az Iliász legendás helyszínét, Trója városát az 1870–1880-as években a szatócsból lett műkedvelő régész, a már életében is rendkívül vitatott megítélésű német Heinrich Schliemann kezdte feltárni, aki két bronzkori civilizációval bővítette addigi ismereteinket, beírva magát a régészettudomány történetének legfényesebb lapjaira.

A gyermek Trójáról álmodozik

Kevés jel utalt arra, hogy a Mecklenburg-Schwerin-i Neubukowban 1822-ben egy elszegényedett, vidéki lelkész fiaként született Heinrich Schliemannból a 19. század talán legismertebb régésze lesz. Hacsak nem az, hogy a kis Heinrich a Homérosz és a görög történelem iránti lelkesedését már az anyatejjel magába szívta: állítása szerint mióta meglátta a Világtörténet gyermekeknek című könyvben Trója égő városának képét, azóta nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy egy szép napon kiássa a sokezer éves romokat.

„Ami engem illet, feleslegesnek tartom, hogy kísérletet tegyek annak a feladatnak a megoldására, amelyen már annyian hajótörést szenvedtek; beérem Homérosz halhatatlan költeményeivel úgy, ahogy vannak – a világ legmagasabban szárnyaló, legnemesebb irodalmának első gyümölcseit és minden eljövendő idők költői ihletének forrását látva bennük” – mondta később az Iliász és az Odüsszeia szerzőjéről Schliemann, mintegy sorvezetőnek kijelölve a görög költő munkásságát.

A nyelvzseni Schliemann – a fiatalember tucatnyi nyelven beszélt, saját állítása szerint újgörögül és oroszul például hat hét leforgása alatt tanult meg – azonban hamarosan a reáltudományok felé fordult, s előbb szatócssegéd, majd könyvelő lett. Szentpéterváron vállalatot alapított, majd a krími háború kitörése után nagy nyereséggel adta el a hadviselésben oly fontos, a lőporgyártásban használt salétromot az orosz hadseregnek. Schliemann indigóval, teával és gyapottal kereskedett, majd miután a kaliforniai aranyláz idején az Egyesült Államokba ment, Sacramentóban bankot alapított és arannyal üzletelt, illetve magánemberként több száz ingatlanba fektetett be Európában és az USA-ban.

Semmi sem indokolta, hogy a sikeres üzletember felhagyjon addigi életével, Schliemann mégis úgy döntött: ezentúl régi szenvedélyének fog élni és minden energiáját – na és persze nem kevés pénzét – arra fordítja, hogy feltárja a kis-ázsiai Trója, Mükéné és Orkhoménosz királyi palotáit – élesen szembehelyezkedve a régészekkel, akik Homérosz költészetét nagyrészt túlzó legendának tekintették.

Schliemann e vélekedés cáfolatának szentelte életét: beutazta Európa nagy részét, Görögországot, Itáliát, Skandináviát, Németországot, valamint Kis-Ázsiát, Szíriát, illetve Indiát, Kínáról és Japánról könyvet is írt, majd Párizsban telepedett le, beiratkozott a Sorbonne-ra, ahol régészetet tanult. Ásatásait pont olyan kitartóan, hatékonyan és higgadtan kalkulálva szervezte meg, mint ahogyan az üzleteit vezette. Ha az ő ügyét szolgálta, akkor a bajszos, kitartó úttörő a csalástól és a hazugságtól sem riadt vissza.

A nyugat-törökországi Pınarbaşı közelében 1868 augusztusában végzett első, csalódást keltő ásatások után Schliemann 1869-ben visszatért a kereskedelembe, de a tudománytól nem szakadt el teljesen. 1869-ban Ithaka, a Peleponnészosz és Trója címmel doktori disszertációt írt, amelyben leírta: Trója a kis-ázsiai Hisarlık helyén állt, illetve hogy Agamemnón és felesége Mükénében nem a várfalon kívül, hanem a fellegvárban nyugszanak. Magánéletében is fontos változások álltak be: a nyughatatlan autodidakta régész elhagyta családját és amerikai állampolgár lett, hogy elválhasson orosz feleségétől, Jekatyerina Liscsintől, majd – 30 év korkülönbség ide vagy oda – elvette Szophia Engasztromenoszt, az athéni érsek 17 éves unokahúgát, aki – Schliemann nagy örömére – osztotta Homérosz iránti szenvedélyét.

A lekésett komp

Hogy a tudományban olykor milyen nagy szerep jut a szerencsének, arra Trója feltárása az egyik legjobb példa. Történt ugyanis, hogy az éppen Törökországban járó – és már a vállalkozás feladásának gondolatával kacérkodó – Schliemann 1868-ban lekéste a kompot a Gallipolli-félszigeten fekvő Canakkale-ban, így nem tudott áthajózni Konstantinápolyba.

A török kikötővárosban hozta össze a sors Frank Calverttel, az Egyesült Királyság konzulátusának tisztviselőjével, aki maga is amatőr régész volt, s aki már Schliemann előtt hét évvel ásatásokat végzett a Hisarlık-domb területén – ennek egy része családja tulajdonában volt – Homérosz Trójája után kutatva.

Calvert győzködte Schliemannt: ásson ott, ám a német eleinte szkeptikus volt. A brit régész végül meggyőzte Schliemannt, aki átvette a Hisarlık-domb keleti oldalának ásatási munkálatait. Két árkot nyitott meg – ekkor még engedély híján. Hozzá kell tenni, hogy hivatalos ásatási engedélyt csak fáradságosan lehetett beszerezni a helyi hatóságoktól; a valódi ásatás megkezdésére három évet kellett várni.

Calvert szisztematikus, óvatos módszerét Schliemann durva technikája váltotta fel. A németet ugyanis az a meggyőződés vezette, hogy az Iliászban említett Trója a domb legmélyén található, ezért egyszerűen a földhalom aljáig ásatott, a felső rétegeken az ottani anyagok vizsgálata nélkül hatolt át – mintegy 40 méter hosszan, 30 méter szélesen és végül 17 méter mélyen. Schliemann helyrehozhatatlan károkat okozott, a bronzkori Trója jelentős részét elpusztította, nem kis bosszúságot okozva a későbbi korok kutatóinak.

Schliemann összesen kilenc réteget azonosított – első követői a településrétegeket kézzel festett táblákkal jelezték – abban a hitben, hogy a második legidősebb réteg (Trója 12-es réteg) volt a Homérosz által leírt város – igaz, tévedését Calverttel együtt legalább hamar belátta.

Minden, a régészet írott és íratlan szabályait felrúgó hibája ellenére Schliemann alapos munkát végzett: átfogó ásatási naplóiban minden edény, minden tál, minden díszített kődarab pontos rajzokkal szerepel. Még a növényi maradványok vizsgálatára és kémiai analízisekre is adott megbízást, sőt az akkoriban forradalminak számító dokumentációs eszközt, a fotográfiát is bevetette, megteremtve ezzel a régészeti terepmunka gyakorlati módszertanát, előtte ilyen ugyanis nem létezett.

Priamosz nyomában

A becsvágyó archeológus ezután sem dőlt hátra, és tovább folytatta a homéroszi város feltárását. Első – legálisan végzett – trójai ásatásának utolsó előtti napján szenzációs leletegyüttest fedezett fel: ahogy 1873. május 27-én naplójában is írja, hét és tíz méter közötti mélységben egy vöröses-barnás rétegre bukkant, amelyben azonnal azonosította Priamosz „leégett városát”, „Ilium nagy tornyát”, s úgy vélte, hogy Trója királyának háza is valahol ott lehet. De hogy Priamosz kincse is ott van, abban biztos volt.

A több száz aranyból és más nemesfémből készült ékszert kosarakba tették, majd kicsempészték az Oszmán Birodalomból. Schliemann úgy gondolta: álma valóra vált. A német régész – munkája során nem először – azonban nagyot tévedett. Mint később kiderült, a valóban szenzációs leletegyüttes Trója II. rétegéből származik, a homéroszi Trója pedig nem ezzel azonosítható, s Priamosz több száz évvel később uralkodott. Az ékszer valószínűleg sosem díszítette viselője fejét, hanem egyfajta koronázási ékszerként vagy akár építési áldozataként őrizhették a vár déli kapujában.

A laikus régész legvitatottabb öröksége a Priamosz kincsének kikiáltott Schliemann-kincs. Bár Schliemann a leletek egy részét az őt a kincsek kicsempészése miatt perbe fogó Oszmán Birodalomnak visszaadta, a Priamosz-kincs maradékának sorsa hányatottan alakult. Ugyan 1881-ben az archeológus Berlinbe vitte a birtokában lévő műkincseket, a szovjet hadsereg 1945-ben – több ezer német tulajdonú, értékes műtárgy mellett – a háború végén rátette a kezét.

A német szövetségi kormány régóta igyekszik csendben és diplomáciai úton visszaszerezni az eredetieket. Az elrabolt Schliemann-leletek egy részét később visszaadták a szocialista testvérállamnak, az NDK-nak, de az arany nem került elő – ma a charlottenburgi kastélyban, a Berlini Őskori és Ókori Történeti Múzeumban, egy kivilágított vitrinben látható a Schliemann-kincs tökéletes mása.

A leletegyüttes 1994 óta újra tanulmányozható lett a nyugati kutatók számára is, 1996-ban pedig kiállították darabjait a moszkvai Puskin Múzeumban, felélénkítve ezzel a Trója utáni tudományos és laikus érdeklődést. Szinte borítékolható, hogy Oroszország és Németország egyhamar nem fog dűlőre jutni a kérdésben, az átruházott javakról szóló törvény ugyanis feketén-fehéren leírja, hogy amit a Szovjetunió kompenzáció fejében elvett, nem adható vissza. A helyzet hovatovább azért pikáns, mert Schliemann a leletekért indított per és jogerős szerződés után 50 ezer arany frankot fizetett az Oszmán Birodalomnak.

Vádak és eredmények

Schliemannt annak idején sokan támadták állításai miatt, de a régész próbálta megvédeni igazát (1875-ben Trója és romjai címmel könyvet is írt), és később többször is visszatért Trójába (1878-79, 1882-83, illetve 1888-90), miközben hosszú ideig más tájakon kutatta a homéroszi eposzok korának emlékeit.

1876-ban kezdte meg a már azonosított Mükéné feltárását, előbb az Oroszlános-kapu közelében, majd a fellegváron belül. Az 1876-ban felfedezett síremlékek és az azokban fellelt Atreusz-kincs – például az Agamemnónnak tulajdonított halotti maszk – révén Schliemann újra rivaldafénybe került, de ő tárta fel a boiótiai Orkhomenoszt, illetve 1884-ben Tirünsz fellegvárát is, a mükénéi kultúra másik központját.

Bár Schliemannt sokan és sokáig bírálták régészeti módszerei miatt, tudományos eredményei vitán felül állnak: két további bronzkori civilizációval bővítette addigi ismereteinket, a harmadikat, Krétát az angol Sir Arthur John Evans tárta fel 10 évvel Schliemann halála után, és nem mellesleg felnyitotta a görögök szemét, mondván, mondáik nem csak a képzelet világában léteznek, igenis van történelmi alapjuk. Ahogy azt egy gyermek is elképzeli.

Forrás: mult-kor.blogstar.hu