Bennünk változik a világ

Figyelnünk kell magunkra és másokra is.

Megdöbbentett az a felfedezés, amit nemrégiben az egyik barátnőmmel tettünk: közel két esztendeje nem találkoztunk személyesen. Persze, tudtunk a másikról, írogattunk is egymásnak az ünnepeken és telefonon is beszéltünk, de a közös kávézás, sütizés élménye már régi emlék volt. Nyilván ez kettőnkön is múlott, a távolságon és a helyzeten is, ami mostanában mindannyiunk tapasztalása is.

Leépültek a társasági programjaink, megfakultak a baráti bulik képei, nem fogunk kezet egymással, nem adunk puszit és nem öleljük át a másikat. Tudjuk az okát és betartjuk, amit kell – a gond az, hogy lassan annyira hozzászokunk, hogy szinte természetessé válik mindez és emlékeztetnünk kell magunkat azokra az időkre, amikor minden más volt. Túl vagyunk online ünnepeken, a maszk állandó ruhadarabunkká vált, megtanultunk egy csomó technikai kütyüt és platformot használni és bezárkózni a magunk világába. Ami először furcsán és idegenül hatott, mára teljesen az életünk részévé vált, és ha nem is érezzük magunkat komfortosan benne, de folyamatosan próbálunk alkalmazkodni és élhetővé tenni a megváltozott teret.

Az eltelt közel két év nagyon sokat formált a gondolkodásunkon, a szokásainkon és a módon, ahogy szemléljük a világot és benne magunkat is. Én azt vettem észre, hogy sokkal óvatosabb és befelé fordulóbb lettem, több mindenben tudatosabb, de talán körülményesebb is. Néha nógatnom kell magam, hogy ne laposodjam be a négy fal közé és ne csak a munkahely-otthon terekben teljen el egy napom. Arra meg különösen kell, hogy figyeljek, hogy mivel állandóan a monitor előtt vagyok, egy kis időre érjenek valódi élmények, igazi ingerek és az irodán kívül is lássak embereket. Igyekszem követni minden szabályt, de bevallom, sokszor vagyok fásult vagy gépies. A tél, a hideg, a sötétség máskor sem hat a legjobban a közérzetünkre, ehhez a tehetetlenség és a monotónia pedig nem a legjobb kombináció.

Magamon és másokon is tapasztalom a bizalmatlanságot, a tartózkodást és egy beépült távolságtartást is. S ha vannak is hidak köztünk, akkor azok sokszor csak virtuálisak. Kellenek technikák az átbillenéshez és a túléléshez: szeretek albumot lapozni, elmerülni fejben a nyaralás tervezésébe, felidézni egy vicces történetet, keresni valamit, aminek örülni lehet a napban és emlékeztetni magamat arra, hogy nem vagyok egyedül és nem csak a jó dolgok múlnak el.

Akarom hinni, hogy hamarosan kisüt a nap.